Már többször írásban is felidéztem a Brezsnyev-kor moszkvai bicikligyári munkásának esetét: a hétköznapok kommunistamunka-hőse évek alatt sem tudván összespórolni egy kerékpárra valót, alkatrészenként akarta kilopni a gyárból a kétkerekűt. De többszöri próbálkozás ellenére sem járt sikerrel, mert amikor a darabokat otthon összeszerelte, mindig géppisztoly lett belőlük. Ilyen Gombrowicz Operettje is: ha korrekten „szerelik össze”, mindig erős (ide illően: akár géppisztolyhoz is hasonlítható), társadalomkritikus előadás lesz belőle. Ráadásul – színházról lévén szó –, tetszik, nem tetszik, a bírálat mindig a jelen uralkodó osztályán csattan.
Andrzej Bubień remek, monumentális Operettet rendezett a Nemzetiben. Nagyszerű a kiállítása (díszlet-jelmez), adekvát a zenei alapja és háttere, erős, míves a mozgásanyaga és több színes karakter, nagyszerű színészi alakítás élvezhető benne. Hat is az nézőkre az előadás (látványban-hangzásban intenzív, dinamikus, expresszív nagyképek is láthatók benne), de mindemellett a premieren némi tanácstalanságot is éreztem a nézőtéren – és nem kevéssé önmagamban.

Szatory Dávid és a tánckar / fotók: Eöri Szabó Zsolt

Ez a tanácstalanság abból fakad, hogy az életünk minden területére penetrálódott átpolitizáltság lassan működésképtelenné teszi az agyunkat. Jómagam is a „lengyel-orosz” rendező munkáját csak saját (mai magyarországi) szemszögemből vagyok képes szemlélni, ennek megfelelően az előadás közben azon (is) gondolkodom, hogy a rendező (és a színházvezetés) szándéka szerint vajon – legalább áttételesen – a mai állam- és kormányhatalom üres, undorító (a darabban áttételesen kifejezetten hányingerkeltőnek titulált) képmutatásáról (is) szól-e az előadás, vagy a történelem és régi korok visszásságáról beszél csupán, és csak úgy általánosságban mutat rá emberi gyarlóságokra. Ha ugyanezt az előadást másik budapesti színházban nézném (vagy független társulat nem állandó játszóhelyén), valószínűleg határozott ötletem lenne arra, kivel vonjam párhuzamba a divatdiktátor Fior mester (Trill Zsolt játssza) figuráját, aki a jövő emberének új sziluettjét akarja megalkotni. Persze a történelemben több olyan diktátor fellelhető, aki világjobbító célkitűzései tekintetében párhuzamba állítható Fior mesterrel, de meggyőződésem, hogy akárhol akármikor és akárhogy játsszák el az Operettet, szinte lehetetlen csak múltról szóló „történelmi” drámaként értelmezni. Witold Gombrowicz életműve még csak hasonló feltételezés ellen is ágálva kiált, annyira aktuális társadalomba ágyazott az író világnézete, gondolkodása. Akkor viszont hazánk mai (szűk) „uralkodó osztálya” az, amelyik fél a meztelenség állapotától, mert abban a tömeg könnyen rájön, hogy „a mi seggünk meg az ő seggük közt nincs különbség” (ezt az Incze József által játszott Himaláj herceg mondja a második felvonás elején). De én korunkra ismerek Hufnágel gróf (Fehér Tibor) egyik megjegyzésében is: „Az értelmiségiek két csoportra oszlanak: azokra, akiket nem rúgtak fenékbe, és azokra, akiket fenékbe rúgtak. Az utóbbiak az okosabbak.”

A premierközönség hűvös tanácstalanságát (bár kétségtelen: az előadás végén a szereplőket többször visszatapsolták) azzal magyarázom, hogy aki a Nemzetiben csakis „udvarhű” kurzusszínházat akar látni, ezúttal okkal-joggal elbizonytalanodott. (És persze azoknak, akik „a másik oldalon állva”, a mai napig nem tudják, vagy nem akarják megemészteni Alföldi Róbert politika által generált, sajnálatos menesztését, kevés, lájtos és nem igazi a rendezés korszerűség-foka.) Ha az előbbi Hufnágel-idézetet még annyifélén is dekódolja a publikum, ahány „pártállás ül” a nézőtéren, azt már nehéz nem észrevenni, hogy az előadás katartikus végén, amikor a szereplők megszabadulnak a múlt hazugságot jelképező maszkjaitól és ruhadarabjaitól, „koporsóba” (mely ezúttal egy fém olajoshordó) kerül a papi reverenda és a rusztikus-zsinóros „nemzetieskedő” mellényke is. Sőt! Ha már a vizuális jelképeknél tartunk, a harmadik felvonás forradalmi-apokaliptikus képében, a közelmúlt újságíró-gyilkosságaira asszociálva szabályosan sokkolók a „nemzeti” fundamentalista terroristák alakjai (néhány táncos zsinóros felsőben, fejére húzott, csak szemnél kivágott, fekete „símaszkban” ropja agresszív táncát). Persze a túlzott belemagyarázástól óvakodni kell, és nem szabad mindent mindenáron a napi politikának megfeleltetni. Ettől függetlenül Bubień Operettje a mi világunkról, rólunk szól.

A rendező alapvetően hű marad a nálunk Pályi András és Eörsi István kitűnő fordításában ismert darabhoz (és a fordításhoz is), saját, Gombrowicz-adekvát invenciói elsősorban vizuális és zenei intenzitásban, drámai szituációteremtésekben és a markáns színészi játékmódban mutatkoznak meg. Nagyon jól sikerült például a második felvonás báli divatbemutatóján látható „történelmi kifutón” vonulás, melyben tipikus-jellegzetes alakok között megjelenik Jézus Krisztus, egy rabruhás deportált pár és egy Conchita Wurst-imitátor is. Utóbbi, ha jól értelmeztem, korunkat és – Jézussal együtt – az egyetemes, nemiséget is felülíró szeretetet képviseli (horribile dictu, a Nemzeti Színházban).

Jelenet

Szatory Dávid Charme gróf szerepében szinte az első pillanattól kezdve parádézik. Remélem, észrevételemmel nem ártok neki, de Szatory azok közé tartozik, akik Alföldi alatt értek jelentős színésszé, és tudásukat, tehetségüket Vidnyánszky alatt is töretlenül kamatoztatni tudják. Hasonló mondható el Farkas Dénesről is (Firulet báró), aki azOperett-előadáson (már a megírt szerepe okán is) kicsit később lendül be, de a második és harmadik felvonásban – Szatoryéhoz hasonlóan – magával ragadó a játéka. Örvendetes, hogy folytatódni látszik a már az Ahogy tetszikben is látott tendencia: a „Vidnyánszky-színészek”, valamint az új direktor által szerződtetettek egyre inkább összerázódnak az előző éra házban maradt tehetséges magvával. Trill Zsolt megnyerően uralja szerepét, ezúttal is a legjobb alakítások egyike az övé, ha most nem is róla szól az előadás (pedig akár szólhatna is róla). Ha kiugró, látványos-hálás egyéni lehetőséget keveset is kapnak, de az előadás nagyon erős bázisát adja a Varga József (Plébános), Bakos-Kis Gábor (Elnök), Szűcs Nelli (Márkiz), Mészáros Tibor (Tábornok), Schnell Ádám (Professzor) ötöse. Közülük külön említést érdemel Schnell Ádám a második felvonásban nyújtott hiteles, megrázó, emlékezetes perceiért. Incze József és Bánsági Ildikó is egyre jobb, ahogy az előadás halad a végkifejlet felé. Talán Bánsági játékában (és persze Szatory Dávidéban) figyelhető meg (és érthető meg) az Operett játékfelfogásának kulcskérdése: ha csak külsőséges eszközökkel, ha csak felszínesen eljátszott modorossággal akarják megjeleníteni az „operett monumentális idiotizmusát” (és vele a darab sokrétű üzenetét), akkor csupán üres ripacskodás marad az egész. Ezzel szemben Bánsági és Szatory minden pillanatban monumentálisan megküzd a mélyre ható, mindent átható, végtelen – és dolgaink mai állása szerint: kiirthatatlannak tetsző – hülyeségért.

Nem hagyható említés nélkül a tánckar és a koreográfus Katona Gábor, akik tehetséges, sokszínű, jelentős munkával járultak hozzá a sikerhez, valamint az igényes muzsikát érzékenyen és tisztán megszólaltató Óbudai Danubia Zenekar. És Mátyássy Bence is dicséretet érdemel: állat jó a Csirkefogó I. néma szerepében.

Witold Gombrowicz: Operett (Nemzeti Színház, Nagyszínpad)

Fordította: Pályi András és Eörsi István. Díszlet- és jelmeztervező: Anita Magda Bojarska. Tervező asszisztens: Anna Adamek. Zene: Piotr Salaber. Remix: Łukasz Zółkiewicz. Dramaturg: Verebes Ernő. Korrepetitor: Komlósi Zsuzsanna. Koreográfus: Katona Gábor. Súgó: Gróf Kati. Ügyelő: Kabai Márta, Géczy István. Rendezőasszisztens: Herpai Rita. Rendező: ANDRZEJ BUBIEŃ.
Szereplők: Trill Zsolt, Incze József m.v., Bánsági Ildikó, Szatory Dávid, Farkas Dénes, Hasenfratz-Szegvári Júlia e.h., Szabados Zsuzsa m.v., Reviczky Gábor, Mátyássy Bence, Bordás Roland e.h., Varga József, Bakos-Kiss Gábor, Szűcs Nelli, Mészáros Tibor m.v., Schnell Ádám, Fehér Tibor, Horváth Lajos Ottó, Kovács András e.h., Stefánszky István e.h., Barta Ágnes e.h., Fülöp Tamás e.h., Krausz Gergő e.h., Kránicz Richárd e.h. Táncosok: Bárány Péter, Bot Ádám, Dénes Zsolt, Fehér Laura, Fekete Csaba, Gajárszki Márton, Gera Anita, Horváth Ádám, Maday Tímea Kinga, Pozsonyi Ágnes, Sebestyén Tímea, Szilágyi Krisztián, Szotkó Georgina, Tonhaizer Tünde.
Közreműködik az Óbudai Danubia Zenekar. Vezényel: Bíró Péter / Báthori Lóránt / Piotr Salaber.