Az elmúlt néhány évben Horváth Csaba koreográfus-rendező egészen káprázatos sorozatot produkált. Elég, ha csak az egyetemistáknak készített Toldit és Vérnászt, valamint a tavalyi és idei év két, sikert és elismerést méltán halmozó rendezését, A nagy füzetet és az Irtást említem. E négy előadás igencsak jól sikerült, remekműgyanús mindegyik, bennük Horváth igen egyéni, komplex színházi nyelvén érzékenyen és adekvátan jelenik meg a színre vitt irodalmi vagy drámai alapmű.
Velük szemben Euripidész Oresztészének Horváth Csabára jellemző „fizikai színházi” interpretálása kevésbé jól sikerült: talán éppen az egyedi, a darabbal adekvát, igazi jó alapötlet hiányzik az előadásból (olyan, mint a Toldibanaz állandó fizikai kockázatvállalásra késztető eszközhasználat, mint a Vérnászban a feszes, visszatérő flamenco-kopogások, mint A nagy füzetben a konkrét élelem és az elvont szavak jelentésváltozásainak állandó feszültsége, vagy mint az Irtásban a következetesen mozgatott-variált díszletelemekből »homokzsák, homok, farkasok« felépülő ijesztő világ).
Az Oresztész a Radnóti Színház színpadán merev, nem mozduló díszletkeretben játszódik, csak középen egy tolóajtó nyílódik-záródik rendszeresen, igaz, a súlyos fémfalakból húsz-harminccentis, vízszintes fémkapaszkodók állnak ki, melyeken emeletmagasságba lehet fel-le mászni, és különböző szinteken (sarkokban, szegletekben) „polcok”, rámpák, kiugrók, szegélyek, nyílások kínálnak lehetőséget a megkapaszkodásra, ott tartózkodásra. Mindent egybevetve, e zárt térnek rabjai az emberek, ugyanúgy, mint görög drámák hősei a sorsuknak. Ez a legitim alaphelyzet korrekt és beszédes, logikus, hogy belőle a szó erejével és a nyers testi fizikalitással együttesen próbálnak kitörni. Mint ahogy Oresztész is húgával, Élektrával együtt (az érveléstől kezdve a nyers erőszakon át a gyilkossággal fenyegetőzésig) mindent elkövet azért, hogy élve megússza, elkerülje a büntetést. E zárt világban mintha a rendező lehetőségei is bezárulnának, a körülbelül kétórás egyfelvonásos első fele ennek megfelelően eléggé merev, nehézkes és vontatott, a jobban pergő második órában is inkább a dráma (a szöveg) felpörgése teszi mozgalmasabbá, ezáltal élvezhetőbbé is az előadást.

Rétfalvi Tamás, Móga Piroska és Szávai Viktória / fotók: Dömölky Dániel

Amely komoly próbatétel a főszereplőknek. Kicsit cinikusan azt állíthatnám, hogy ez a rendezés lenne inkább a színművészeti egyetemre való, mert benne a szereplők látványosan bizonyíthatják rátermettségüket, kiaknázhatják különleges képességeiket. A címszereplő Rétfalvi Tamás fizikai képességeit nemrég az Oszlopos Simeonban, a Duda Éva Társulat Csuzi Márton rendezte előadásában (bemutató: MU Színház, 2014. március 21.) is meg lehetett csodálni. Rétfalvi Oresztészként sem kíméli magát, fel-le ugrál a díszletépítmény különböző pontjaira, szöveg közben is, ha kell, végtagjait, fejét keményen veri a vasba. Mindezzel ékesen prezentálja vívódásait és kétségbeejtő helyzetét, de akciói, főleg eleinte erőltetettnek, mesterkéltnek tetszenek. Hasonló, inkább hangulatkeltő bemelegítésként értelmezhető Gazsó György (Meneláosz) első megjelenése. Aztán, a második órában színész és feladat egymásra talál: a mai öltönyt viselő, Trójából hazatért spártai király és hadvezér riadt kisemberként, hitelesen küzd meg felesége és lánya életéért – és a kapaszkodás és falmászás jelentette fizikai kihívásokkal. Az akrobatikus akciókban általában több a (nem mindig indokolt) agresszivitás, és kevesebb az akár csak látszólagos kockázatvállalás. Pedig ez utóbbi képes igazán feszültséget kelteni, mint amikor Rétfalvi egyszer a magasból hanyatt zuhan, testi épségét csak az őt elkapó társaira bízva.

Jelenet

Martinovics Dorina is sok mozgással formálja meg Élektrát, de szövegmondása, hangsúlyozása, indulatai hagyományosan játszott görög hősnőkére emlékeztetnek inkább, ám ez egy kicsit sem von le alakítása értékéből: végig hitelesen, átéléssel játszik. Általában is elmondható, hogy a színészek nehéz feladataikat fegyelmezetten, színvonalasan teljesítik. De ezúttal mindenkire jellemző, egységes játékmódról nem beszélhetünk. Bálint András (Tündareósz) is inkább klasszikus felfogásban játszik, miközben ő is abszolvál fizikai akciókat, melyekben elsősorban hétköznapi, reális mozdulatok jelennek meg, például inggel veri Oresztészt, vagy ütésre emelt kézzel konkrétan fenyeget. Zavaró a koreográfia eklektikussága: a reális mozdulatokat szimbolikus mozgások váltják, és e váltások logikája, motivációja általában rejtve marad. A koreográfia nem alkot nyelvszerűen működő entitást, a verbális szöveghez fűződő viszonya sem következetes: hol elemeli a konkréttól a nyelvi valóságot, hol konkrétan értelmezhető pantomimszerű elemekkel illusztrálja a felhangzó szöveget, hol pedig a szöveg tartalmának direkte ellentmondóan, szokatlan, elvont mozdulatsorozatokkal saját jelentésétől elidegeníti a jelenetet. Az egyik pillanatban Adorjáni Bálint (Püladész) – szövegre reagálva – Blaskó Borbálát (aki az asszonykar tagja) „megülve”, keresztüllovagol a színpadon, utána nem sokkal az Argoszi asszonyok kara (Andrusko Marcella, Blaskó Borbála, Petrik Andrea) groteszk, valóságban nem használt mimikával kémleli az utat. De az intonálásban is néha nem várt fordulatok következnek be: Szávai Viktória (Helené) egyes szövegrészleteit – hol gunyorosan, hol szenvedősen – kortárs operák disszonáns kádenciáira emlékeztető futamokban „énekli el”. A szövegben látszólag oda nem illő, mai stílusú verbális beszólások is feltűnnek (például: „megszívtad te is”, „hülye vagy?” stb.). Mindezek nem állnak rendszerbe, hanem olyan benyomást keltenek, mintha Euripidész drámája mesterkélt korszerűsítés áldozata lenne éppen. Mintha a színpadon az egyszerű szituáció- és szöveghű megoldások nem számítanának eléggé korszerűnek, ezért mindig valamilyen szokatlan, helyzet- és szövegidegen mozdulattal, akcióval kellene operálni. Márpedig ezek az „értelmi kifordítások” csak akkor vehetők komolyan, ha következetes rendezői koncepcióval adekvátak, és ez által jelentésessé tudnak válni. Akkor – szokatlanságuk ellenére is – valahogy magától értetődőnek tűnnek fel.

Euripidész: Oresztész (Radnóti Színház)
Fordította: Karsai György és Térey János. Díszlettervező: Khell Zsolt. Jelmeztervező: Benedek Mari. Világítás: Baumgartner Sándor. Dramaturg: Hárs Anna. Irodalmi munkatárs: Karsai György. Dalok: Nagy Norbert. A rendező munkatársa: Őri Rózsa. Rendező: Horváth Csaba.
Szereplők: Martinovics Dorina, Rétfalvi Tamás, Szávai Viktória, Gazsó György,
Bálint András, Adorjáni Bálint, Schneider Zoltán, Móga Piroska e. h., Nagy Norbert, Horkay Barnabás, Csomós Mari, Andrusko Marcella, Blaskó Borbála,
Petrik Andrea.