Menthetetlen naivként még meglett felnőttkoromban is azt hittem, hogy például a 20. század elejei avantgárd képzőművészek, vagy az akkori, prózát forradalmasító kortárs írók különleges valóságszemlélete csupán szárnyalóan kreatív művészfantáziájuk terméke volt. Nyilván erre is szükség van a nagyot álmodáshoz, de amikor egyszer a James Joyce életművében rendszeresen felbukkanó epifánia-jelenségről tartottam családi kiselőadást, gyógyszerész-egyetemista lányom közbevetette: ismerek pár olyan szert, melytől percek alatt lehet flashelni ilyet. Ezek szerint aDublini emberek és az Ulysses számos része, valamint az egész Finnegan ébredése pszichotropikus szerek használatának kivetülése? Ha ennyire nem is egyszerű a képlet, de az tény: mindig is voltak, korunkban meg különösen kedveltek a művészetben azok a tartalmi és formai jelenések, melyek nagyon hasonlítanak a drogfogyasztó látomásaihoz. A hasonlóság mértéke eltérő lehet: a skála az egyszerű hallucinációtól a személyiségcserén át az epifániáig terjed, ez utóbbi az a csúcsteljesítmény, amelyben egyidejűleg jelenik meg a tudatban az emberiség teljes történelme az összes szereplőjével együtt. Ehhez azért már kell anyag! Valami ilyesmi akarna lenni Pintér Béla új darabjában az Élet nevű dizájner drog, csak mivel Magyarországon játszódik a történet, ezért a cucc „nem olyan drága, meg nem olyan tiszta, mint a Remény, de sokkal jobb, mert benne van minden”.
A BÁRKIBÁRMIKOR előadásában – egyebek mellett – az a rendkívül szimpatikus és komoly elismerésre méltó, hogy író-rendezője ellen tudott állni a végtelen színes káosz és a szabad asszociációk alapján feszt ömleszthető poén-beszólások csábításának, és látványában, cselekményszövésében szinte minimalista színházi előadásban dolgozta ki alapötletét. A minimalizmus a berendezésre és a helyszínváltások módjára abszolút igaz: csupán egy fotel van végig színen, és a színészek néhány lépéses helyváltoztatásával (esetenként gyors kosztümcseréjével) helyszínek tucatja elevenedik meg. Sőt, azt lehet mondani, hogy a helyszínek szinte mindig egyszerre jelen vannak, hasonlóan, mint a belőtt kábszeres tudatában az élete színterei. A hallucinációkban a személyek, illetve a testhez tartozó arcok is cserélődnek, így például amikor az apa (Pintér Béla) mozgássérült gyermeke (Friedenthal Zoltán) gyógytornászával (Szamosi Zsófia) beszélget, a dialógus közben a nő szerepét váratlanul Rozsik Hella veszi át, aki a beteg fiatalember kerekes székes menyasszonyát játssza. Pedig az apa nincs belőve, de az Élet jelenetei is úgy szerveződnek, mint a drogos látomásai, ezért is Élet a neve az új cuccnak. Pintér Béla író-rendező ehhez még kitesz egy újabb egyenlőségjelet is: az előadás szerkezetét, folyamatát is úgy szervezi-rendezi-bonyolítja, mint ahogy az élet zajlik és/vagy a drogos hallucinál.

Csákányi Eszter és Pintér Béla / fotók: Kincses Gyula

Az Élet nevű szer hatása és a nagybetűs Élet, melyet élünk, abban is hasonlít egymáshoz, hogy mindkettő abszurd helyzeteket idéz elő. Az apa hetvenes édesanyja (Csákányi Eszter) drog nélkül is – egy fejsérüléses baleset után – alaposan összekever mindent, rosszul használja a szavakat, jelentéseit felcseréli, mint volt és jelenlegi családtagjait, de Pintér Béla színpadán az élet apró, banális helyzetei, valamint a megszokott, normális szavak, kifejezések is sokszor groteszkek, nevetségesek, abszurdak. Az apa rendszeresen fennakad azon, hogy idős anyja (már balesete előtt is) rendszeresen így kínálgatja a családot: „csipegessetek!” (el is magyarázza mindegyik alkalommal, hogy csipegetni a madár szokott). De nevetnünk kell akkor is, amikor a gyógytornásznő kérdésére kiböki: édesanyja a nyugdíj előtt a Május 1. ruhagyár minőségi ellenőre volt. Pedig ez létező, normális munkakör volt hajdanán, nem úgy, mint a röhejesen abszurd (de végül is simán létezhető) genitális Kollár-módszer, amellyel a gyógytornásznő a születése óta részlegesen béna fiút gyógyítja (értsd: különböző masszázstechnikákkal szexuális gyönyörhöz juttatja).

Pintér a BÁRKIBÁRMIKOR-ban szójátékot, nyelvi leleményeket is bevet (ahogy rendszeresen teszi előadásaiban), hogy színesen, szellemesen alkalmazza kedvenc módszerét, az összekacsintós valóságra utalást. Nevek egy-egy hangzóját megváltoztatja, amivel különleges jelentéstartalmat kölcsönöz a szónak, miközben az eredeti alak is felidézhető marad. Így halad a darab vége felé Csákányi művésznő Bujatesten, a Morbid hídon, át a Nunán, hogy megérkezzen abba a moziból átalakított Film – Színházba, ahol olyan érthetetlen darabokat szoktak játszani. Erről akkor beszélnek, amikor már az Élet dizájner drog hatása elszáll, és a szereplők megpróbálkoznak a Reménnyel. A Remény hatására nem történik ugyanis egyéb, mint hogy mostani életünk normális állapotban idéződik fel, vagyis Rozsik Hella feláll a kerekes székből, mert nem mozgássérült, Friedenthal Zoltán is kiegyenesedik, mert nincs paralízise, Csákányi Eszter leveszi a parókáját, ezzel kilép a darabbéli egyik szerepéből, és „Művésznő” lesz. A fiú hazaér időben, és eljegyzi kedvesét, váratlanul megjelenik a „másik nő” is, aki ugyan ezúttal nem gyógytornász, hanem a fiú klarinéttanára, a nő gratulál a fiataloknak, majd nyomatékosan szemrevételezi a még jó karban levő, régen elvált apát… Szóval, a Reményben is ugyanúgy folytatódik a mi Életünk, ne legyenek illúzióink. Szebb jövőben reménykedni csak igazán elesett, beteg, reménytelen helyzetben levő embereknek van joguk.

Pintér Béla, Roszik Hella és Csákányi Eszter

Pintér Béla ebben a munkájában drámaírói erényeit is igencsak csillogtatja: a szálakat, fordulatokat, csavarokat Beaumarchais-ra, Feydeau-ra jellemző vígjátéki könnyedséggel bonyolítja (dramaturg: Enyedi Éva). Rendezői koncepciójában kicsit eltávolodik a rá jellemző, látványban és színészi játékban is gyakran megmutatkozó harsányságtól, ezúttal visszafogottabb, letisztultabb, elegánsabb, de a hatás így sem marad el. Külsőségekben, színpadképben (tér: Tamás Gábor) a német színházra emlékeztet, kicsit olyan, mint amikor a nyers, de jó minőségű kelet-európai terméket ízléses nyugat-európai dizájn-csomagolással látják el. A színészek teljesítménye csak felsőfokon méltatható, még ha várhatóan tovább fognak javulni a premier után. Külön kiemelendő Friedenthal Zoltán káprázatos testbeszéde: végtagokkal, törzzsel, mimikával, hanggal igen hitelesen jeleníti meg a beteg fiatalembert. Pintér Béla játékában pedig nagyon élvezem a vonzódását a látszólag mellékes, de valójában igen fontos kicsinységekhez: pusztán elegáns zakóján keresztbe vetett, kicsiny vállpántos autóstáskájával pillanatok alatt kitűnően megalapozza figurája karakterét. Lehet, poralakban a kistáskában rejtegeti ütős, Színház nevű anyagát… Csak ne akarja senki felszippantani előle! Sokan ugyanis immunisak rá: szívhatják egy életen át…

Pintér Béla: BÁRKIBÁRMIKOR (Pintér Béla és Társulata)
Dramaturg: Enyedi Éva. Zenei vezető: Kéménczy Antal. Jelmeztervező: Benedek Mari. Jelmeztervező munkatársa: Kiss Julcsi. Tér: Tamás Gábor. Fény: Varga László. Hang: Simon István. Gazdasági munkatárs: Inhaizer Gyula. Produkciós munkatárs: Hidvégi Anna. Rendező munkatársa: Hajdú Rozi. Írta és rendezte: Pintér Béla.
Szereplők: Csákányi Eszter, Friedenthal Zoltán, Pintér Béla, Roszik Hella, Szamosi Zsófia. Zenészek: Kéménczy Antal / Veér Bertalan, Mózes Zoltán, Pelva Gábor, Póta György.