A valóság hű leképezése az emberiség egyik alapvető vágya: már az ősember is törekedett arra, hogy a számára fontos eseményeket – elsősorban vallási és figyelmeztetői célzattal – meg- és továbbörökítse a közösség és az utókor számára. Az elmúlt évszázadok során a mulandó valóság megörökítésének és megragadásának vágyából vagy épp szükségletéből született meg a fényképezés találmánya, mely mára szinte az egyik legnagyobb hatalommal bíró felfedezésnek számít. Tudásunk és emlékezetünk nagy része – írott források mellett – fényképeken nyugszik: fotók szolgálnak bizonyítékul egykor létező személyek, épületek és megtörtént események valóságosságáról. Száz évvel ezelőtt elkövetett emberi hibákról, kegyetlenségekről, borzalmakról tudósítanak, és ahogy egykor a barlangrajzok, a fotók is figyelmeztetnek és óvva intenek minket. Azonban az, hogy milyen tanulságot vagyunk képesek levonni a látottakból, hogy hagyjuk-e, hogy a történelem újra és újra megismételje önmagát – például a háborús szörnyűségeket –, vagy tanulva a múltbeli tetteinkből, modítunk az idő és történelem megrekedt kerekén, csak rajtunk áll.

Ezt a témát feszegeti Robert Wilson 1914 című rendezése is, mely egyetlen nagy történelmi tablóba merevítve mesél az első világháború kitöréséről és a huszadik század elejei eseményekről. Pillanatfelvételeket látunk akkor élt személyekről, például Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar trónörökös halálhírét pénzéhesen világgá kürtölő rikkancsokról, szenzációhajhász nyárspolgárokról, katonaság elől menekülő férfiakról, embereket vágóhídra küldő sorozó tisztekről, háborúellenes és párti hazafiakról, megélhetésért harcoló prostituáltakról, világháborúsdit játszó gyerekekről és háborús elesettekről. A szereplők beolvadva a wilsoni időbe és térbe: időtlenné válnak. A karakterek nem egyéni sorsokat és tragédiákat, hanem a nagybetűs, önmaga ismétlésébe fulladó Történelmet jelenítik meg. Az előadás nem Karl Kraus Az emberiség végnapjai és Jaroslav Hašek Svejk című művének szoros színpadi adaptációja, hanem azok gazdag asszociációkra serkentő vizuális és akusztikus színrevitele.

Fotók: Lucie Jansch

Wilson ciklikusan visszatérő képekkel és hangokkal operál: ugyanazokat a – bordélyházban, állomáson, kórházban zajló – helyzeteket látjuk és felkiáltásokat – „a civilizált országok közt a háború lehetetlen!”, „valódi kávét!”, „még nem elég rossz!” – halljuk újra meg újra, érzékeltetve ezzel az ember önismétlésre való hajlamát is. A rendezés képi világát, ahogy az a wilsoni előadásoknál lenni szokott, a fényjáték határozza meg erőteljesen: a háttérben ott feszül a hatalmas, végtelen mélységet sugalló fényfal, mely látványosan kiemeli a szereplők – például a gázmaszkban menetelő sereg, vagy a hosszú fekete palástot viselő sétáló alak – sziluettjét. A fényfal színe olykor észrevehetetlenül, másszor pregnánsan megváltozik: például, amikor a sorozó tiszt valakit katonaságra alkalmasnak kiált, hangos robaj kíséretében a háttérfal vörösen felizzik. A színészek plasztikus játékát pedig az oldalfények hangsúlyozzák és metszik ki a térből. Olykor csupán egy testrész válik le teljesen a térről: az állomáson az ellopott bőröndje után síró férfi arca például a környezetétől eltérő, kék színbe borul, a halálra ítélt családapa koponyája pedig vörösen izzik, míg a szabadságért és demokráciáért harcba szálló „munkásököl” zöldben pompázik.

Pavla Beretova és Eszenyi Enikő

A teret emellett függőleges, vízszintes és átlós vonalak szervezik, melyek hatással vannak a színészek mozgására is. A szereplők lineáris vonalak mentén, minden természetesség és érzelem nélkül járkálnak fel s alá. Mozgásaik során mellőznek mindennemű interakciót, ennek megfelelően például szinte sosem néznek egymásra, mindez tökéletesen kifejezi a mindenkori – a háborús időkre pedig kifejezetten érvényes – emberi magányosságot.

Az izoláció érzetére Wilson akusztikus elemekkel is ráerősít: a dialógusok szereplői elbeszélnek egymás mellett, a látszat ellenére korántsem reagálnak egymás mondataira, ráadásul a furcsa és szokatlan intonációnak köszönhetően gondolataik idegenként hatnak. Ennek a jelenségnek a speciális esete, mikor a színészek mikroportba beszélnek, így a hangjuk forrása a testük helyett a hangszórók lesznek. A színészek beszédére emellett a többnyelvűség a jellemző, mely felhívja a figyelmet az előadás témájának globalitására: mindenkit érintő kérdésekről esik szó, ezért a jelenlévők közül senki nem maradhat megszólítatlanul.

Megjelenik a wilsoni formakánonra jellemző nyelvi töredékesség is: a sorozásnál az utolsó férfi már nem mond értelmes szavakat, a harmadik rikkancs pedig csak „blablabla” szöveggel kezdi el árusítani az újságját – mondhatni jogosan, hiszen a médiától távol áll a törekvés az értelmes és érthető beszédre, az emberek pedig eleve minden szemetet megvesznek, és bármit elhisznek. Az előadás akusztikai partitúráját a boldog békeidőkre emlékeztető dalbetétek és háborús zajok alkotják. A majálisokról ismert körhintazenét éles ostorcsapások, a gyermekhangszerekkel keltett nyugtatóhatású dallamvilágot pedig puskadörrenések törik meg, hiszen a háború – tagadhatatlanul – mindenki életébe beleszól.
Wilson legújabb rendezése, mely a Cseh Nemzeti Színház, a Szlovák Nemzeti Színház és a budapesti Vígszínház koprodukciójaként jött létre, fény-képek sorozatával tárja elénk a múltunkat és gondolkodtat el a jövőnkön – mindezt egy visszatérő wilsoni kulcsfigura irányítja, aki egyszerre nő és férfi, élet és halál ura. A hosszú palástú, fekete zubbonyos alak most a Fényképész szerepét ölti magára, és hangos ágyútűz és fehér villanófény kíséretében csattintgatja fényképezőgépét. Lencséje elől mi, nézők sem menekülhetünk, rólunk is készít egy exkluzív felvételt a világtörténelem, az utókor számára, figyelmeztetve ezzel arra, hogy a mi cselekvéseink is bizony egyszer megítéltetnek.

Jaroslav Hašek—Karl Kraus: 1914 (Vígszínház)

Alapötlet: Aleš Březina, Soňa Červená. Fordító: Hanuš Karlach. Zene: Aleš Březina. Jelmez: Yashi. A rendező munkatársa: Ann-Christin Rommen. Világítástervező: AJ Weissbard. Dramaturg: Martin Urban. Librettó: Marta Ljubková. Rendezőasszisztens: Karel Kut. Videoanimáció: Tomek Jeziorski.
Videoanimációs munkatárs: František Pecháček. Díszlet, világítás-koncepció: Robert Wilson. Rendező: Robert Wilson.
Szereplők: Soňa Červená, Pavla Beretová, Eszenyi Enikő, Taťjana Medvecká,
Eva Salzmannová, Jan Bidlas, Vladimír Javorský, Ján Koleník, Radúz Mácha,
Václav Postránecký, Filip Rajmont, Milan Stehlík.