…aki már jól ismeri a rendező összetéveszthetetlen, a rendezett káosz meghatározta stílusát, úgy érezhette, hogy ezúttal kapott is ajándékot meg nem is, aki meg most ismerkedik vele, nem biztos, hogy a szívébe zárja ezt a színházi nyelvet.

Nagyon nehezen akar elkezdődni, és az istennek se tud befejeződni a Motel című előadás a Schauspielhaus Grazban. Azonban míg a négyszer négy különböző stílben elindított és megszakított előadáskezdetet még cinkos és értő nevetgélés fogadja a nézőtéren, a minden határon túlnyújtott zárlattal már kevésbé megértő a premierközönség egy kisebb része, amely idő előtt távozik a zsöllyéből. De mi történt közben?

És itt persze nem kizárólag Bodó Viktor új előadásának két és fél órás időtartamára gondolok, hanem arra a 2006-ban Kafka Kastélyával és Lewis Carroll Alice-ével kezdődő, most pedig a Motellel befejeződő időszakra, ami a magyar rendező grazi tevékenységének kezdő- és végpontját kijelöli. Aggodalomra nincs ok, hiszen a munkáját Bécsben, a Volkstheaterben folytató igazgatónő, Anna Badora a tervek szerint „viszi magával” Bodót és – remélhetőleg – a Szputnyik Hajózási Társaság színészeit is. Előadás-kritikáról lévén szó, e helyen nem célom összegezni ennek a közösen eltöltött közel egy évtizednek a tanulságait, mindenesetre a közép-európai színházi állapotokra nagyon is jellemző, hogy Bodó Grazban kapott először lehetőséget, hogy valódi nagyszínpadon rendezhessen (Budapesten ezt bő egy éve csak Eszenyi Enikő „vállalta be” A revizorral).
Hogy a grazi színház mit profitált az együttműködésből, egyértelmű: egy berlini kritikuskolléga szerint a teátrum a vidéki osztrák színházak átlagos színvonalán működött, ám amellett, hogy Bodó jól sikerült előadásai a német nyelvterületen az érdeklődés homlokterébe tolták az itt zajló munkát, érezhetően javult a többi, itt bemutatott produkció minősége is. Graz egyértelműen Bodónak köszönheti, hogy felkerült Európa színházi térképére: 2009-ben a legrangosabb osztrák színházi kitüntetéssel, a Nestroy-díjjal elismert Alice vagy a 2010-ben a berlini Theatertreffen programjába beválogatott, Moszkvában a legjobb külföldi előadásnak járó Arany Maszkkal kitüntetett Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról a színház jelenkori történetének legfényesebb sikerei közé tartozik. Szóval igazi win-win helyzet ez, amihez jó néhány magyar színházszerető is asszisztált: Budapestről rendszeresen kisebb zarándoklatok indultak a legújabb Bodó-bemutatóra Grazba, de Az óra… mellett a Liliomnak tapsolhattunk a Nemzeti Színházban is.
Ennek akkor most egy időre vége, a grazi hattyúdal pedig jellegzetesen bodós lett: aki már jól ismeri a rendező összetéveszthetetlen, a rendezett káosz meghatározta stílusát, úgy érezhette, hogy ezúttal kapott is ajándékot meg nem is, aki meg most ismerkedik vele, nem biztos, hogy a szívébe zárja ezt a színházi nyelvet. Az utóbbi csoporthoz tartozók nyilván azt gondolják, hogy a „minden mindegy” elve szervezi az estét, hogy Bodó már bármit megtehet, és gátlástalanul meg is teszi, azonban a dolog ennél jóval összetettebb és ravaszabb. A társszerző-rendező célja a közönség ki- és lefárasztása, a nézőknek a követhetetlenül kanyargósra írt, de összefoglalva nem túl bonyolult cselekmény útvesztőibe való bezavarása. Amennyiben elfogadjuk ezeket a játékszabályokat, még akár jól is szórakozhatunk, a rendező manuális készsége a markáns színpadi effektek, mély vonzalma a színpadi masinéria csúcsra járatása iránt ezen az estén is megmutatkozik. És ott van az is, hogy miközben a hazai előadások egyre inkább stúdió- vagy kamara-méretben tudnak csak meg- valósulni, addig Bodó pompás magabiztossággal képes megtölteni valódi színházzal a grazi nagyszínpad minden zugát.
A felemás eredményért részben az alapanyag okolható: a rendező és Vinnai András által közösen jegyzett Motellel (amit majdnem napra pontosan tizenegy évvel korábban mutattak be a Katona József Színházban) még mindig és már megint ugyanaz a gond. Túl sok minden zsúfolódik a már annak idején is legendás hosszúságú, folyton nyirbált, ettől persze csak egyre hosszabbodó szövegpéldányba (dramaturg: Veronika Maurer, Veress Anna). Eltekintünk a kínálkozó lehetőségtől, hogy a „katonás” Motellel vessük össze a grazit, ugyanakkor érdekes lenne a két előadást egymás mellett látni: szereposztási kényszer vagy sem, de Bodó rendkívül szellemesen játszik el a színészek korával, testalkatával és tapasztaltságával, a két előadás ilyen tekintetben torz tükörképét adja egymásnak. Mindenesetre ott egy karrier indulását jelezte, itt egy pályaív lezárását jelenti a Motel.
A világ végétől néhány kőhajításnyira fekvő motelben vicces őrültek véletlenszerű(nek tetsző) összeeresztése remek vígjátéki alaphelyzet, amit a szerzőpáros metafikciós játékokkal tetéz. A motelben vendégeskedő író épp egy történetet ír, ami egy íróról szól, aki egy motelban ül és ír, méghozzá egy íróról, aki… És ez így megy egész álló este, a vendégeket gerillamódszerekkel műintézményébe irányító moteligazgató és kétbalkezes személyzete, az elszabadult titokzatos impulzus körül matató kutatók, a regénylapról a színpadi valóságba kilépő bérgyilkosok, az egymást folyton heccelő párocska vagy a kőbunkó kamionsofőr mind színesítik, ha nem is árnyalják az összképet. Merthogy árnyalni nem nagyon van mit: a színdarab sokáig úgy tesz, mintha egy rejtélyes bűnesetet akarna elmesélni az elejétől a végéig, újabb meg újabb szereplők érkeznek, akik a saját történetmorzsáikat dobják be a közösbe, hogy aztán fokozatosan rájöjjünk (meg a figurák közül néhányan szintúgy), hogy ebből bizony nem sül ki semmi. És a szerzőkkel készült interjúk alapján úgy tűnik, hogy ez így van rendjén: a zsákutcákból szőtt labirintus tartófalai egyre vékonyodnak, a „metázás”, a se kint, se bent játék minden másnál fontosabbá válik.
És itt már nemcsak a fikción belüli metajátékokra gondolok, hanem a Szputnyik és társulati tagjai felé tett vicces(kedő) kikacsintásokra, a nyelvi különbségek játékba hozására (a kutatócsapat magyarul beszél a színpadon, szövegük nagyjábóli német fordítása kivetítve olvasható), az ezúttal az olasz szobapincér szerepében színészként fellépő Vinnai András immár szerzőként történő, finálét felvezető kirohanására és így tovább. Bodó ugyan nem nosztalgiázik, fiatal még ehhez, de ezekből és más utalásokból is érezhető, hogy búcsúzik Graztól és a helyi közönségtől, amelyet ezúttal a szó szoros értelmében is animál.
Ha az előadás színházi nyelvének forrásvidékét keressük, akkor a filmes popkultúrában kell aktivizálható ismeretanyaggal rendelkeznünk. A slapstick vígjátékok, a film noir, a videoklipek világát nemcsak hangulatában idézi meg az előadás, de bizonyos filmes eszközöket is előszeretettel alkalmaz: Bodó visszacsévél és újrajátszat jeleneteket, az ideális és a „valóságos” világot fényekkel választja el egymástól. Hanna Penatzer monumentális díszlete egy nagy költségvetésű animációs film rajzolt tere is lehetne: a hatalmas falak mintha egyenesen a tervezőasztalról kerültek volna ide, a ceruzával satírozott hatást keltő és távolról is jól láthatóan kétdimenziós tereptárgyakkal úgy bánnak a szereplők, mintha azok valóban ott lennének. A rendezés később sem hagyja, hogy a valóság illúziójába ringassuk magunkat: a forgószínpad működésbe lépésekor feltáruló motelszobák között olykor látjuk az egyik jelenetből másikba száguldó, szerepet és jelmezt cserélő színészeket, meg persze azt is, hogy ez „csupán” egy épített, mesterséges tér.
Bodó oldalán ütőképes csapat dolgozik azon, hogy minden mechanizmus úgy működjön nagyszabású rendezői színházában, ahogy az meg van írva. Berzsenyi Kriszta jelmezei horgászmellénytől bőrkabátig, nejlonotthonkától elegáns kiskosztümig mind telitalálatok, de még a hajháló és a ragasztott bajusz is a helyén van. Juhász András mesteri, talán háromnál is több dimenzióval dolgozó vetítései, Keresztes Gábor atmoszférateremtő, részletező hangkulisszája és Klaus von Heydenaber történéseket aláhúzó és ellenpontozó zenéje mind alapvető fontosságú hozzávaló.
És persze a színészek: a graziak és a szputnyikosok összeeresztése többedszer is beválik, ráadásul szinte mindenki több szerepet játszik. Azonban míg a Liliomban vagy az Amerikában volt egy-egy központi alak, aki köré rendeződtek a többiek és viszonyaik, itt a csapat együttes teljesítménye lesz inkább figyelemre méltó, nem az egyéni alakítások. Thomas Frank korpulens és már minden iránt közönyös recepciósa, Jan Thümer és Sebastian Reiß eleve lúzer bérgyilkosduója, Evi Kehrstephan álmatag motellakója, Rainer-Micsinyei Nóra vénségesen vén szipirtyója, Király Dániel értetlen mindenese, Bach Kata és Kárpáti Pál egymást géphangon maró szerelmespárja, Szabó Zoltán ideges kisembere, Franz Xaver Zach egyetlen rugóra járó agyú kamionosa, Tóth Péter folyton el- és feltűnő Sörtnje, a szerény képességű motelszemélyzet alapembereit játszó Kurta Niké, Katharina Paul és Vinnai András, no meg a történetet íróként, a szállodát igazgatóként dirigáló Stefan Suske meggyőzően dolgozik együtt. Szép gesztus, hogy a tapsrendnél a színpadi gépezetet működtető műszak is kijön meghajolni, hiszen ez az este biztosan nem jött volna létre nélkülük.
Amit Bodó Viktor 2006 és 2014 között felépített Grazban, azt a búcsúelőadásában bizonyos értelemben visszabontja. Mintha gúzsba kötő kényszerek, egyben különösebb tét nélkül még egyszer meg akarná mutatni, hogy mire képes, ha a megfelelő anyagi háttér és szakmai támogatás a rendelkezésére áll. A Motel ugyanakkor fricska is: nagyon jól megcsinált, szándékosan elrontott színház. Arra meg csak bólintani tudunk, ami az előadás sokadik zárlatában elhangzik: „Eszméletlen, hogy mi meg nem történik az osztrák vidéki színpadokon.” Jövőre folytatás következik Bécsben.