…az előadás középpontjában Iván Karamazov, az ő bűne vagy gyengesége, legfőképpen pedig bűnhődése áll.

Morcsányi Géza átiratában mutatták be a Karamazov testvéreket a Radnóti Színházban, aki egy vele készült interjúban arról is beszélt, hogy ahogy a regényadaptációknál általában, most is az foglalkoztatta, hogyan lehet az epikus erőt színpadi erővé transzformálni. E változat különlegessége, hogy kihagyja a női szereplőket, róluk csak hallunk, de nem jelennek meg a színpadon, ellentétben a regény olyan képzelt-transzcendentális alakjaival, mint az ördög vagy a nagy inkvizítor, akik viszont ezúttal testet öltenek. Nem érdektelen csere ez önmagában sem: ott működtetni a nézői képzeletet, ahol hús-vér embert jeleníthetne meg a színész(nő), és ott színésztestet adni a nem láthatónak, ahol általában a képzeletünkre vagyunk utalva.

A regényformából megmaradt a fejezetekre tagolás: az egyes jelenetek előtt kivetítik a címet, a jó háromórásra húzott történet pedig minden bizonnyal annak is jól követhető, aki nem ismeri az irodalmi alapanyagot.
Bagossy Levente díszlete sok mindent meghatároz. A pravoszláv templombelsőt idéző, ötosztatú ablaksor kínálja a lehetőséget, hogy az öt főszereplő (az apa, a három fiú és Szmergyakov) különféle variációkban álljon az ablakok mögé, néma szemlélőjeként vagy aktív szereplőjeként az adott jelenetnek. A (kétórás) első felvonás első felében ebből látványos, ám sokszor statikus állóképek, „ikonosztázok” jönnek létre. Ez persze elsősorban nem a díszlet, hanem az előadás jellemzője, amiről az is meggyőz, hogy amikor az a bizonyos erőátvitel megtörténik, a regényszöveg egy drámai szituációban életre kel, a díszlet ehhez nagyon is alkalmas teret biztosít. Miközben folyamatosan emlékeztet arra, hogy az előadás kiemelt szempontja az alapmű vallással, hittel, hitetlenséggel kapcsolatos rétegének színpadra mentése. Hatásos például, hogy a gyilkosságot és Szmergyakov öngyilkosságát is a szakrális teret idéző ablakokban jelenítik meg.

Jordán Tamás és Rétfalvi Tamás / MTI Fotó: Kallos Bea

Benedek Mari fekete-fehér-szürke jelmezei a szűk színhatárok között is jól jellemzik a karaktereket, olyan apró ötletekkel, mint hogy Szmergyakovra (Pál András) egy számmal kisebb mellényt ad a kelleténél, ezzel is jelezve azt a kényelmetlenségérzetet, amit helyzete saját magában és környezetében is kelt. Vagy ahogy Dmitrij (Adorjáni Bálint) – amúgy a magyar börtönökben jelenleg használt – rabruhájának szürke-fehér mintázata szintén jelzi a gyilkosságban bűntelen, de korántsem ártatlan karakter kettős helyzetét. Ebben a fekete-fehér-szürke világban egy-egy élénk szín, mint az inkvizítor (Bálint András) ruhájának vöröse, vagy az ördög (Gazsó György) kötött, csíkos sálja, erősen kiugrik.
A látványvilághoz tartozik még az a megoldás, hogy egyes jelenetekben real time-ban kivetítik a beszélő arcát – többnyire éppen akkor, amikor a meg nem jelenített nőkről beszélnek. Sajnos az erkély legszéléről nézve az előadást, a célzott látvány nem volt egészen pontosan megítélhető, és még abban a tekintetben is maradt bennem némi bizonytalanság, hogy vajon mindig a színész arcát vetítik-e ki, mert egyszer mintha egy női száj is feltűnt volna. Akár így, akár úgy, az összbenyomás mégis az, hogy ez a vetítéses technika nem tesz hozzá az előadáshoz.

Ebben a Valló Péter-rendezésben az előadás középpontjában Iván Karamazov, az ő bűne vagy gyengesége, legfőképpen pedig bűnhődése áll. Testvéreivel ellentétben, akik így vagy úgy, a hit vagy a szenvedély mentén, de eldöntik, hogy mihez kezdjenek az életükkel, Ivánból hiányzik ez az életének irányt adó belső iránytű, így lesz belőle bűnrészes. Szabó Kimmel Tamás nagy lehetőséget kapott ezzel a szereppel, és él is vele. A kezdeti hallgatag, „se hús, se hal” testvérből építi fel az önmagával meghasonló, bűntudatával magát őrületbe kergető Ivánt. A Radnóti Színház viszonylag kis terében közelről látszik a mimika, szembetűnőek a gesztusok, a reszketés, a zihálás. De Szabó Kimmel eltalálja a mértéket: intenzív, mégsem túl sok. Az előadás egyik csúcspontja az a jelenet, amikor Szmergyakov a szerencsétlen együgyű álarca mögé bújtatott hideg racionalitással teszi bűnrészessé Ivánt. Pál András ebben a tőle nem megszokott karakterben a hideg csúszómászó és a szánalomra méltó számkivetett szerencsés arányban eltalált keverékét állítja elénk. Gáspár Sándor harsány-közönséges, de nem elvetemült apát játszik, olyat, akit könnyű szégyellni, de nem könnyű gyűlölni. Adorjáni Bálint, aki egy másik előadásban is Dmitrijt alakítja, itt, a premieren még mintha nehezebben találná a helyét ebben a szerepben, mint a FÜGE-féle előadásban. Talán mert ez a Dmitrij minden vadsága ellenére is bizonytalanabb, érzelmeinek kiszolgáltatottabb, mint amit ott megszokott. A jóságot mindig nehezebb megformálni, mint a fekete bárányokat. Rétfalvi Tamás kevés szavú szerepében jelentős részben mimikával, gesztusokkal, együtt érző jelenléttel teremti meg Aljosát, legyen szó a Jordán Tamás játszotta, letisztult bölcsességű Sztarec, vagy a testvérei melletti jelenlétről.

Rétfalvi Tamás, Adorjáni Bálint, Gáspár Sándor és Szabó Kimmel Tamás / MTI Fotó: Kallos Bea

Az a bizonyos, epika és dráma között működő erőátvitel, amiről Morcsányi Géza beszélt, nem egyenlő intenzitással működik az előadásban. Vannak jelenetek, amikor a színpadi ikonosztáz túlságosan is hasonlítani kezd egy – látványos és statikus – festményre, máskor azonban élettel és energiával telik meg a színpad, és valóban drámát látunk, köszönhetően a figyelmet magához vonzó és végig megtartó színészi játéknak is.

Dosztojevszkij: Karamazov testvérek
Morcsányi Géza színpadi változata. Díszlettervező: Bagossy Levente. Jelmeztervező: Benedek Mari. Dramaturg: Morcsányi Géza. Világítás: Baumgartner Sándor. A rendező munkatársa: Őri Rózsa. Rendezte: Valló Péter.
Szereplők: Gáspár Sándor, Adorjáni Bálint, Rétfalvi Tamás, Szabó Kimmel Tamás, Pál András, Jordán Tamás, Bálint András, Gazsó György, Murányi Amadé / Nyáry Brúnó.

Radnóti Színház, 2014. december 21.