Az előadás elsősorban a mű mai vonatkozásai iránt fogékony nézők elvárásait igazolta vissza, akik készek elfogadni, hogy a Bánk bán akár ürügyül is szolgálhat egy mai politikai színházi produkcióhoz.

A sajtó nem mindennapi eseményt ígért, amikor hírül adta, hogy Urbán András, az utóbbi évadok több jelentős kísérletező jellegű előadásának (Könyökkanyar, Turbo paradiso, Urbi et orbi, Pass-port-trilógia, A kisinyovi rózsa, Marat/Sade, Neoplanta, Spanyol menyasszony stb.) rendezője irodalmunk egyik legjelentősebb drámáját, Katona József Bánk bánját állítja színpadra. Azt a művet, melynek szinte napjainkig nem volt szerencséje a színházzal. Hol a cenzúra akadékoskodott, hol, mint 1848-ban, a történelem mindennapi eseményeit szolgálta, majd évekre ismét a cenzúra tiltotta el, illetve csak otromba húzásokkal engedélyezte előadását, ezt követően nem sokkal viszont hősökről szóló ünnepi nemzeti drámává, kötelező házi olvasmánnyá merevítették. Értékeit, rangját megillető igazi színházi sikere sohasem volt. Ahogy a mű színházi életútját áttekintő Molnár Gál Péter fogalmazott (Ugocsa non coronat, avagy Bánk bán. Mozgó Világ, 1982/2.), olykor, elsősorban olyan hangsúlyos politikai pillanatokban, mint az ötvenes évek elején, a magyarságra telepedett idegenek elleni tiltakozásként, „ingoványos talajra épülő heves” előadásként lehetett értelmezni, aminek következményeként a politika le is parancsolta a Nemzeti Színház műsoráról. Akadtak aztán hibernáló szándékú rendezői próbálkozások, amelyek a mindennapi közgondolkodás elemi részeként kívánták láttatni Katona drámáját, vállalva azt a felelősséget, amit „egy, már szoborrá avatott nemzeti archedráma gyökeresen másféle megközelítése” jelent (Sándor Iván: A százhetven éve fel nem fedezett Bánk bán. Tiszatáj, 1993/5.). A dráma modern olvasatát kereső Urbán András számára a Bánk bán rendezése olyan feladat, „amit – meg – kell […] csinálni”, mert úgy érzi, „köze van ahhoz, hogy mit jelent ma ez a darab”, mely a „magyar drámairodalomban sérthetetlen ikonnak számít, holott nem az” (SZÍNHÁZ, 2014/10.).

Balázs Áron (Biberach) és Sirmer Zoltán (Ottó)

És az eredmény? Egy rendhagyó Bánk bán-előadás. Egyaránt szokatlan azok számára, akik a mű ismeretében teljesebb történetet, az alakok lélektani ábrázolását, a drámai szituációk részletesebb felépítését, a drámai dikció retorikus fordulatait, nyelvének archaikusságát várták. De azok számára is, akik Urbán korábbi opusai alapján eleve a hagyományostól eltérő Bánk bánra készültek fel, izgatottan várva, sikerül-e a történelmi tematikát és az időszerűsítő rendezői szándékot színházi műegésszé szervesíteni. Az előadás elsősorban a mű mai vonatkozásai iránt fogékony nézők elvárásait igazolta vissza, akik készek elfogadni, hogy a Bánk bán akár ürügyül is szolgálhat egy mai politikai színházi produkcióhoz. Azt azonban a dráma minél hiánytalanabb felidézését várók is kénytelenek fel- és elismerni, hogy Urbán nem csupán divatos színházi trendet követ, amikor aktuálpolitikai kérdéseket épít be az előadásba, hanem elgondolását jól végiggondolt koncepcióba ágyazza. A nyilvános színházi próba keretébe illesztett, előjátékkal felvezetett, közjátékkal mai kérdésekre fókuszáló, s ezt utójátékkal lezáró előadásnak – bár hozzávetőlegesen csak a szöveg egyötöde hangzik el – vannak szilárd szerkezeti és gondolati tartópillérei. Van eleje, közepe és vége, amihez Katona drámája nyújt történeti alapot. Bármeny­nyire problematikusnak tűnik is a vállalkozás, az elő­adás eljut valahonnan valahová. Nem is akárhonnan akárhová, hanem a honfoglalástól, a nagy reményekkel táplált haza megszerzésétől az idegenekkel folytatott és belső testvérháborúkkal terhelt viszályokon át a számbeli leépülést konstatáló „ennyien maradtunk” rezignált tudomásulvételéig. Számomra erről szól Urbán András Bánk bán-rendezése az Újvidéki Színházban.
Amikor a rendezés radikálisan belenyúl a szövegbe, kivált ha olyan kultikus műébe, mint a Bánk bán, joggal felmerül: mit vág ki, s mit tart meg a dramaturgi olló (dramaturg: Gyarmati Kata), illetve ilyen mértékű szövegkiegészítés esetén mindennek milyen következményei vannak, módosítják-e s hogyan az alapművet. És végül, de nem utolsósorban, hogy az így létrejött szövegegyüttes milyen irányba tereli a nézők gondolkodását.
Katona drámájának és az előadás szövegkönyvének összevetéséből látható, hogy az alaptörténet két fővonala megmaradt, de a nemzet sérelme sokkal hangsúlyosabb a címszereplő magánsérelménél. Erre utal az előjátékot követő darabismertetés, mely elsőbben az országos állapotokról tudósít: „Magyar­or­szág királya, II. Endre hadjáratot folytat Galíciában. A kormányzást feleségére, merániai Gertrudisra bízza, aki az ország javait saját emberei között osztogatja szét. Az elégedetlenség fokozódik. A javakból kimaradtak egyre erőteljesebben emelik fel hangjukat az idegen elnyomás ellen. Petur bán, az összeesküvők vezére cselekvésre buzdítja a magyar urakat”; majd így folytatódik: „Bánk bán, az ország második embere országjáró körúton van”, s felesége, a bojóthi Melinda a „királyi udvarban maradt”. Bár az Előversengés a királynő öccsének, Ottónak Melinda iránti vágyakozását tematizálja, amit Ottó és Biberach, illetve Ottó és Gertrudis hasonlóképpen jelentős húzásokról tanúskodó jelenetei folytatnak, de azzal, hogy Melindának a királyi udvarban menedéket találó két testvére az őket befogadó magyarok vendégszeretetét dicséri (nem mondva le elvesztett nemzeti függetlenségük újbóli felvirágoztatásának vágyáról!), majd a színre lépő Petur bán az idegenek által sárba taposott magyar szabadságot élteti, az előadás menete egyre erőteljesebben a nemzeti problematika felé billen. A cselekmény ismertetése szempontjából szükséges, igencsak kurtára vett epizódok (Bánk fel­tű­nése, Ottó és Biberach „Ott van a haza, hol a haszon” kijelentéssel végződő jelenete, Ottó Melindát megnyerni kívánó, rosszul sikerült igyekezete, majd Gertrudis és Melinda „A kis majom harap” megjegyzéssel záródó, illetve a királynő és öccse szóváltása, s végül Bánk bánnak az első szakaszt berekesztő, az eredeti ötven sort egynegyedére redukált monológja) után a békétlenek felvonásával a nemzeti tematika egyértelműen dominánssá válik. A dramaturgiai olló ezzel a szakasszal volt a legkíméletesebb, és a hozzá kapcsolódó közjátékkal együtt ez a legkidolgozottabb része, s ilyképpen magja is az előadásnak, melynek mintegy utolsó harmadát Katona drámájának három felvonása teszi ki. A harmadik szakaszra, melyben Bánk megátkozza fiát és feleségét, majd színre lép a lopni kényszerülő Tiborc, s végül a rovott múltú Ottó orvul hátulról leszúrja a bűneit jól ismerő Biberachot, elsősorban a cselekmény megértése szempontjából van szükség. Legkevésbé a nemzeti és magánsérelmeket magában megtestesítő Gertrudis és Bánk összacsapását, majd az utóbbi királynő-gyilkosságát színre vivő negyedik szakaszt tömörítette össze az előadás, ami nyilván a nemzeti problematika elsődlegességével is magyarázható. Míg az alig három gépelt oldalnyira húzott, a szakirodalomban leginkább problematikusnak ítélt záró szakasznak a színlapon „társadalmilag hasznosként” aposztrofált előadás célirányosságát kell előkészítenie. Azt, amit az Aranybullából összeszerkesztett rendelkező, figyelmeztető királyi deklaráció fejez ki, melynek végére pontot, de lehet, hogy inkább felkiáltó- vagy kérdőjelet a több nemzeti és népi himnuszból montázsolt kórusének, valamint a csodaszarvas-történetet idéző nemzeti legendától a jelenig húzott rendezői koncepciót hangsúlyozó utójáték zár le.

Crnkovity Gabriella (Izidóra), Huszta Dániel (II. Endre) és Mészáros Árpád (Bánk bán)

Bár a szövegkönyv terjedelme az eredeti műéhez képest jelentős mértékben csökken, a cselekmény me­nete lényegében követhető (ehhez az avíttnak ítélt nyelvi fordulatok maira átírása is hozzájárul), nem tagadható, hogy több fontos mozzanat háttérbe szorul. Ez elsősorban Bánk alakjára érvényes. Előbb a szerelmes és féltékeny férj ábrázolását, a történet végén pedig a nádor erkölcsi megsemmisülését érzem hiányosnak. Gertrudis szerepében pedig az uralkodói nagyravágyás érzékeltetése kevesebb, mint kellene. Tiborc figurája (színésznőre osztva!), bár híres replikaáriája, középpontban a szegények pontos helyzetét leíró, már-már szállóigévé lett felsorolással elhangzik (sorsa, hogy „szülessen, éljen, dolgozzon, éhezzen, sa­nyarogjon és – meghaljon”), szinte beazonosíthatatlan, kivált azok számára, akik nem ismerik a drámát. Ez különösen azért kár, mert kellő egyedítés híján a politikumra kihegyezett előadás nélkülözi azt a szociális vonulatot, amelyet Katonánál Tiborc képvisel: nemcsak a békétlenek egyike, hanem árnyalhatná a nemzeti sérelmek skáláját.Katona József Bánk bánja esetében kezdettől fogva megkerülhetetlen a politika. Előadása – hogy Molnár Gál Pétert idézzem – „időről időre teleszívja magát a kor politikai nézeteivel”, ami lehetővé teszi, hogy a dráma koronként új arcát mutathassa. Urbán rendezése esetében ezt a haza megszerzésétől a haza elvesztésére való figyelmeztetésig húzódó ív hivatott megmutatni. Az ívet az előadás mottójának is tekinthető, Getrudis által énekelt Csángó himnusz indítja el (hogy miért pont ő, az idegen énekli, megmagyarázhatatlan). Ezt Hunor és Magor csodaszarvast üldöző történetének ironikus megjelenítése követi, akik a pompás hím semmibe tűnéséért tündérlányokkal vigasztalódhatnak, s őket követve hazára lelnek, s ezzel vándorlásuk be is fejeződik. „Így jutottak ide a magyarok”, közli a jelenetet próbafolyamat részeként irányító rendező, akit – miután röviden vázolja a Katona-dráma tartalmát – hamarosan Biberachként látunk viszont az előadásban. Ez utóbbit a békétlenek meg­állapodását és Bánk elhatározását követően próbaszünet szakítja meg.
Ekkortól veszi kezdetét az előadás mintegy harmadát kitevő közjáték, melyet Petur egyetlen becsmérlő megjegyzésére („Gyáva lelkek!”) teljes egyetértésben harsogott, Gertrudis és az általa kedvezményezett idegenek elleni vádak vezetnek fel, nem szó szerint, de igazságtartalmuk alapján Katona darabjával egyező módon. („Tulajdonunkat elvette!”; „Lerombolta őseink várait!”; „Idegen kézre adja az országot!”; „Őseink birtokán földönfutók lettünk!”; „Talpnyalók országa lettünk!”) Ezután tettre buzdító, indulatos felkiáltások sortüze következik („Bosszút!”; „Üsd az orrát, magyar!”; „Le az idegen elnyomással!”; „Vissza hivataljainkat!… várainkat!… tisztségeinket!… becsületünket!”). Ez fogadja az érkező Bánk bánt, aki – értesülve a feleségét fenyegető veszélyről, amit bizonyossá tesz a „bedrogozva” behozott Melinda látványa – vállalja az igazság kiderítését („El a királyhoz – el a császárhoz – a pápához”), sőt, ha kell, a bosszút is.
A fenti epizód vezet át a közjátékba, amely intenzitását tekintve egyenes folytatása a békétlenek jelenetének. Ebben olyan mai kérdések kapcsán fognak tüzet a történelmi múltból a saját korukba visszazökkent színészek, mint hazaszeretet és/vagy kozmopolitizmus, otthon és haza, ki melyik himnuszt érzi a sajátjának (vagy egyiket sem), a magyar népdal vagy a szerb turbofolk áll-e hozzá közelebb, cigányozás, zsidózás, mi a nemzeti érzelem, és ki hogy manipulál a nevével, ki miért lett párttag stb. A levegőben röpködő, válasz nélkül maradt kérdések és a kíméletlen vádaskodások hangzavarát („ahány fő, szintannyi ész”) időnként, a konszenzust példázandó, közös énekléssel próbálják hatástalanítani. Ez elsőre a „Csínom Palkó, csínom Jankó…” kezdetű, bizakodó kuruc nótával még sikerül, de a másodjára felhangzó, „Ki tudja, merre, merre visz a végzet…” kezdetű Székely himnusszal ismét lángot kap a haza és a nemzeti sors problémája, hogy aztán a jelenetet záró, „Megállj, megállj, kutya Szerbia”-ként elhíresült, az első világháború kitörésekor népszerű katonadal sugallta halálkép („Szerbiá­nak hegyein, / A fekete kövein, ott lesz az én sírom”) a teljes kilátástalanság vízióját borítsa színpadra, nézőtérre egyaránt.
Itt akár vége is lehetne az előadásnak, ha a becsület nem kívánná a történet végigmondását. Következik tehát a Katona-dráma harmadik, negyedik és ötödik szakaszának előadása, hol kevesebb, hol több húzással-toldással. Illetve egy, az előbbi kettőt a záró felvonástól elválasztó miniközjáték beillesztésével, melyben a háziasszonynak öltözött Gertrudis, aki az előbbi nagy szócsatának csak néma szemlélője volt, egy régi sparhelt mögé állva tesz szép emberi vallomást arról, amiről társai oly hevesen vitáztak: „Az én hazám tejeskanna, az én hazám cukortartó, teafőző (mindre rámutat), amin rajta van a korom… Fosztó, amikor még kézzel törtük a kukoricát… És a Nándor pék kenyere, az a nagy, fekete, ropogós kenyér”, amit már csak saját sütésként mutathat be, de úgy szeg meg, ahogy egykor nagymamája csinálta.
Lehetne ez a néhány percnyi betét afféle dramaturgiai kellék, mely szusszanásnyi epizód a királynégyilkossággal végződő negyedik és a Bánk, illetve Endre saját emberi veszteségét egymást túlkiabálva licitáló vi­tájára kihegyezett ötödik szakasz között. De egyben frappáns válasz is a kinek mi a haza témájára, amit majd a Katona szövegét követő, nemzeti történelmet és mai vonatkozású politikumot összekötő kettős utójáték zár le félreérthetetlen „katasztrofikus-tragikus” szemlélettel, ahogy a Ruszt József 1996-os, ugyancsak „politikai-ideológiai újraolvasásnak” szánt Bánk bán-rendezését elemző tanulmány szerzője fogalmaz (Timár András: A megőrzés és az újraírás játékai. Theatron, 2013/3.).

Gombos Dániel (Solom mester), Elor Emina (Melinda) és Krizsán Szilvia (Gertrudis)

Miután a könnyeivel küszködő Endre felolvassa az Aranybullaként ismert, nem sokkal a drámába foglalt tragikus események után kibocsátott, a nemesség jogait védő szabadságlevél néhány kitétele közül a külföldiek birtokvásárlását és hatalomba segítését tiltókat, a teljes társulat több dalszöveg egy-egy strófájából összeállított karéneket ad elő. A sort az államalapító Szent Istvánra emlékező „Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga…” kezdetű ének kezdi, ezt a „Boldog­as­z­szony, Anyánk…” indítású katolikus néphimnusz első versszaka követi, majd németül és magyarul az osztrák császári (később német birodalmi) himnusz, a „Gott erhalte…” folytatja, amit Hymnusunk utolsó szakasza zár, melynek két utolsó verssora (.„Meg­bűn­­hődte már e nép / A múltat s jövendőt…”) akárha biztatásul némi reménnyel bocsátaná el a közönséget. De mielőtt tapssal megköszönnénk a különös színházi élményt, a rivalda szélére áll az előadás egyik színésze, és arra kér bennünket, ha bárkiben a közelmúlt általa felsorolt eseményei közül valamelyik is olyan kellemetlen emlékeket idéz fel, melyek megismétlődését nem tudná elviselni, és ezért elköltözne az országból, az ne zavartassa magát, nyugodtan távozzon a nézőtérről. És miközben záporoznak a hatalmas inflációra, szegénységre, politikai nyomásgyakorlásra, na­­cio­nalizmusra, bombázásra, embargóra, a létbizonytalanság megannyi változatára utaló szavak, lassan kiürül a nézőtér, hogy végül következzék a szomorú poén: „Ennyien maradtunk!” Mennyien? Alig néhányan. S hogy ez nemcsak fikció, tanúsítja az újságban Ti még itthon vagytok? címmel megjelent cikk, amely szerint „Szabadkáról és a Tisza mente környékéről egy év alatt tízezer diplomás fiatal költözött külföldre”.
Ez már nem színház, ez maga a valóság, amiről az újvidéki Bánk bán szól hozzánk. A rendező eddigi munkái, elsősorban a Neoplanta alapján felismerhető, egyesek számára talán túl erős eszközök, bármennyire szokatlanok is olyan klasszikus szöveg esetében, mint Katona drámája, a céltudatosan választott játékmód által egységesítik a két szövegszférát, és megteremtik a politikai színházként ismert, jelenleg Szerbiában divatos formát. Ezt szolgálja az előadás látványvilága, beleértve a közönséget is magába foglaló játéktér tágítását, illetve a történelmit politikai pátoszra váltó harsány hang és a hol illusztráló, hol felfokozott gesztusok alkalmazását. A rendező jegyezte színpadkép ko­mor egyhangúságát a háttérfalon látható árpádsávos pajzs – amit a drámabeli cselekmény végén, az utójáték előtt lebontanak – és a mintegy ezzel dialógust folytató, a színpad előterében levő, szónoki megnyilatkozásra alkalmat adó modern vonalú mikrofonállvány bontja meg. Ezzel harmonizál a fehér inges, fekete öltönyös-kosztümös jelmezvilág (tervező: Tijana Porobić), melyet az ide is, oda is tartozó Biberach szürkésbe játszó ruhája, a lázadó Petur diszkrét díszítésű leple, Endre nyakkendője, illetve a történet két idegen nőszereplőjének, Gertrudisnak és Melindának fehér blúzt nélkülöző kiskosztümje árnyal. A látvány színvilágát a nézőtér szabadon hagyott, járást biztosító soraiban ülő, a vitákba bele-belekiabáló vagy a mikrofonhoz ugró színészek teszik teljessé. Amikor emberi arcokat ábrázoló maszkokat viselnek, akkor nézők, akik helyettünk ágálnak, amikor arcukat símaszk alá rejtik, akkor setétben ólálkodó, lázongó békétlenek.
A fentiekből következően színészeitől a rendező hagyományos értelemben vett jellemformáló pszichologizálást nem, legfeljebb erre utaló jelzéseket vár, amit a fegyelmezett csapatjátékáról ismert társulat ezúttal is – kivált a nézőteret mítinghangulattal betöltő békétlenek jelenetében és a rákövetkező közjáték vitájában – kiválóan teljesít. Kivétel nélkül jó teljesítményt nyújt a korunk egyik embertípusát példázó Biberachot alakító Balázs Áron, hol célratörő, hol ingatag Ottóként Sirmer Zoltán és a reménytelenül szerelmes Izidóra­ként Crnkovity Gabriella. Figura Terézia megalkuvás nélküli, célratörő Peturt, Huszta Dániel a kínos helyzetben magát feltalálni képtelen Endrét fogalmaz meg, Melindát Elor Emina a szokásos áldozat mellett olykor karcosabbra veszi, s kevésbé érzékelteti a nő vágy és félelem közötti ingadozását. Ferenc Ágota csonka feladatot kap, de Tiborc kurtára vett nagymonológját meggyőző drámai erővel közvetíti. A lélekrajz gazdagabb ábrázolásának visszafogottsága Krizsán Szilvia Gertrudisát és Mészáros Árpád Bánkját érinti a legérzékenyebben. Az előadásban Gertrudis inkább az idegen tényezőt jelenti, s kevésbé rabja a hatalomhoz ragaszkodó rögeszmének, Bánk viszont hős helyett elsősorban mai politikus, a jobbik fajtából, aki nem ront fejjel a falnak.
A kisebb hiányosságok ellenére a társulat hű követője és tolmácsolója Urbán András provokatív, mondandóját nézve időszerűsített Bánk bán-olvasatának, amely magunkról és a bennünket övező világról formálható közgondolkodásunkat táplálja, serkenti. Olyan előadás, melynek több – esetleg itt óhatatlanul is említetlen maradt – részlete mind értelmezés tekintetében, mind színházesztétikai vonatkozásban vitát gerjeszthet(ne).