Az előadás már az első pillanatokban sejteti, hogy fő témája, vezérfonala a színház.

Lengyelország a lengyel színház kétszázötven éves jubileumát ünnepli idén. A dátum ahhoz kötődik, hogy az első állandó és hivatásos lengyel színházat Nemzeti Színház (Teatr Narodowy) néven 1765-ben hozta létre az utolsó lengyel király, Szaniszló Ágost. (Ekkor Wojciech Bogusławski, a színház későbbi igazgatója és felvirágoztatója még csak nyolcéves.) Az évforduló tiszteletére meghirdetett ünnepi Wojciech Bogusławski-év nyitó eseménye egy kortárs magyar dráma bemutatója volt január 10-én, magyar rendező rendezésében, a varsói Drámai Színházban (Teatr Dramatyczny).
A mű természetesen Az imposztor, amelynek címszereplője a lengyel színház atyjaként számon tartott Bogusławski. A szerzőnek, Spiró Györgynek és műveinek lengyelországi recepciótörténete külön regény (kalandos). A rendező, Máté Gábor a Teatr Dra-matycznyt vezető Tadeusz Słobodzianek A mi osztá-lyunk című drámáját vitte színre kiváló előadásban a Katona József Színház Kamrájában. Így állt össze ez a konstelláció Az imposztor varsói bemutatójához. Spiró György színdarabját 1988-ban tűzték műsorra legutóbb Lengyelországban, Olsztynban, ám az 1991-es tévéfilmváltozat jóvoltából ma is él a köztudatban, erősen összefonódva a Bogusławskit a kamerák előtt megformáló Tadeusz Łomnicki alakjával, akit művészi potenciálja és pozicionáltsága alapján nyugodtan nevezhetünk az egykori lengyel Major Tamásnak.
Az előadás már az első pillanatokban sejteti, hogy fő témája, vezérfonala a színház. A kezdés becsapós: a csupasz színpad elején, az elkopott fekete padlózaton gurítható ruhafogas áll. Beszaladnak a színészek, ki-ki magához ragadja a jelmezét, és elsiet vele. Gon-dolhatnánk, azt a sztereotip keretjátékot látjuk, mely szerint a színészek eljátsszák, hogy színészek, akik mindjárt szerepet fognak játszani. Valójában azonban máris Az imposztor vilnai társulatának tagjai nyüzsögnek előttünk. És amikor a műszakot alakító két színész, Aleksander Trąbczyński és Zbigniew Dziduch odébb tolják az állványt, amögött már ott ül a látogató, akit nem ismer meg senki. Idősebb férfi, a mostani divat szerint hordott sállal a nyakában, fesztelenül elhelyezkedve a széken. Mire feláll, hogy körbejárja a színpadot, tapsolva megvizsgálja az akusztikát, szemrevételezze a világítást, valahogy más alakot ölt. Látszik az utazóköpenyéről, a táskájáról, a mellényéről-nyakkendőjéről, hogy mégsem mai figura, hanem korabeli, kétszáz évvel ezelőttről. A körülmények feltérképezéseként lerótt köréből szakmai érdeklődés és teátrális érzék sejlik elő. Aki ott járkál a színpadon, az délelőtt tízkor, a Díszletező és a Kellékes előtt is ad magára, ha színpadra (vagy színpadon) lép. Most a Díszletező és a Kellékes is egyszerűen néző. (Sőt később is. Amikor cukorkafogyasztóként gyanútlanul belezörgőzacskóznak a társulati vitába.)
A Bogusławskit alakító Witold Dębicki senkire nem hasonlít azok közül, akik eddig felléptek a Major Tamásra írt címszerepben. Hetvenkét éves, de öt-tíz évet nyugodtan letagadhat. (Major 73 éves volt az ősbemutató idején.) Hullámos hajának első felét már elvesztette, szemüveget hord – lehetne éppenséggel könyvelőnek nézni. De olyan a tartása, a járása, a magabiztos mozdulatai, mintha ezt az ellen-külsőt is csak játszaná. Önironikus nevetése (például Hrehorowiczówna szavaira: Milyen öreg!), lassú, kitartott megszólalásai és az elleplezett, intenzív figyelme mind arra utalnak, hogy ez a Bogusławski határozott, kiérlelt személyiség, aki már megválogatja, mi érdekli egyáltalán. A szereppéldányába bújik, rá sem néz a vilnaiakra, mégis felmér közben mindenkit. Jól ismeri a világot, a színházit is beleértve. Azonnal tudja hová tenni például Damse (Bartosz Waga) intrikus megjegyzéseit, s erőfölényből rögtön szembeszegül vele: néhány szóval és Major Tamás-i felemelt mutatóujjal rendezi le a fiatalembert. Szereti a nőket. Némelyik gesztusa – ahogy Pięknowska (Anna Szymańczyk) karján végigsimít, vagy megmarkolja a rangidős Hrehorowiczówna (Małgorzata Roźniatowska) fenekét – jelzi kollegiális udvariasságát és járatosságát a közegben. Dębicki Bogusławskijának nagyon könnyen megy, hogy a Tartuffe-próba alatt – amelyet erős húzásokkal adnak – Molière szavaival a száján megszédítse partnernőjét, az Elmirát alakító Kamińskát játszó, szőkés-vörös hajzuhatagú Agnieszka Warchulskát. Annál is inkább, mert nem hagyja közömbösen a nő csábereje, amikor Kamińska megpróbálja rávenni, hogy vigye magával Varsóba. Ez az a jelenetsor, amikor a vilnai társulat tagjai úgy járulnak egymás után a Mesterhez, mint Gogol Hlesztakovja elé az elöljárók. Dębicki látszólag nem figyel. A Tartuffe szövegét tanulja, a példányába mélyed – amikor a papírok földre kerülnek, gondosan megtapossa –, de valójában mindent lát és ért. Miközben Kamińska rohamozza őt, hosszú csíkokra tép egy lapot. (Melyiket vajon? Talán a Rendőrhadnagy jelenését a végéről?) Később látjuk, hogy mire szolgált ez: könyvjelzőül a példányában ahhoz, hogy a próbán a darabból származó idézetekkel igazolja Tartuffe-értelmezését. Mindazonáltal Kamińska el tudja vonni a Mester tekintetét a betűkről, elég odaguggolnia elé, megfognia a lábát, és mélyen a szemébe néznie. Bogu-sławskinknak jólesik a nő közeledése, s maga is beleizzad abba, hogy elutasítja a vilnai sztárt. Nem csoda hát, ha Kamińska úgy távozik, hogy nem adta még fel ezt a dolgot.

Jelenet az előadásból Kasia Chmura felvétele

A fenti leírás talán jelzi, hogy szépen alakuló, pontosan felrajzolt viszonyok teszik hitelessé és érdekessé a játékot. Ez a produkció nem annyira a politika, a megszállás vagy az elnyomatás témakörét forszírozza, bár Az imposztor erre is módot adna. Máté Gábor rendezése nagymértékben arról szól, hogy egy színházi társulatban milyenek az emberek, hogyan érintkeznek és dolgoznak egymással. A színház mint létforma mutatkozik meg, mint alapvető tevékenység, hétköznap és ünnep, közösségi tér – szűkebb és nagyobb: társadalmi méretekben. Mint olyan hely, ahol lenni érdemes és jó és szenvedelmes, és ahol leképeződik a külvilág is a maga egzisztenciális kiszolgáltatottságával és perszonális viszonyaival.
A darab nyilván valamiféle személyességgel szólal meg, amit a lengyel nyelv és a varsói társulat nem-ismeretében nincs módunk a nézőtérről felmérni. De egészen biztos, hogy amikor Każyński igazgató bemutatja Bogusławskinak a színészeit, az a közönség számára többet jelent annál, hogy Rogowski úr, Kamiński úr, Kamińska asszony, Pięknowska kisasszony, Skibiński úr és Skibińska asszony. Azt is jelenti, hogy Andrzej Blumenfeld, Sebastian Skoczeń, Agnieszka Warchulska, Anna Szymańczyk, Mariusz Dręźek, Agnieszka Wosińska. Mariusz Dręźek a „meg nem értett művész” őszülő tincseivel olyan Skibińskit játszik, aki önpusztítón él, iszik és dohányzik, köhög és részeg, sorscsapás bármely társulatra nézve, mégis gyengédség és segítőkészség veszi körül. (Annyiban homogénnek mondható a trupp, hogy mindenki iszik. Amikor Każyński megszomjazik, és kihirdeti az alkoholtilalmat, a színház valamennyi tagja a zsebébe nyúl, és a direktor lába elé helyez egy-egy saját tulajdonú vodkásüvegecskét.) A fiatal és feltűnően szép Pięknowska úgy rivalizál az érettebb, dekoratív Kamińskával, ahogy kell. Már az első képben egymásba akadnak és összeszikráznak. Míg Kamińska Elmirát próbálja, Pięknowskánk résen van: mozog a szája a szöveggel, nyilván bármikor kész beugrani a kollegina szerepébe. Kamińska pedig még a Tartuffe oly kínos záró képének próbáján is él hierarchikus előnyével, s négykézláb előrébb mászik, mint ahol Pięknowska hódol a cárnak. A botrány pillanataiban aztán inkább marad hátul persze.
A darabbeli Tartuffe-előadás ízes és pörgős betétje a produkciónak. Cziegler Balázs a Gubernátortól kért dotáció gyötrő hiányára rájátszva papírdíszletet tervezett a vilnaiak bemutatójához. Úgy lóg le a tekercs a magasból a tartóról, mint egy guriga konyhai kéztörlő. Bach-toccata és -fúgára zizeg-surrog a színpad, ahogy a gyűrött, nyersszínű vászonjelmezekbe öltözött, erősen kifestett arcú szereplők tapodják. A botrányt a bal oldali proszcéniumpáholyban sápítozó és kiabáló Każyński direktor arcáról olvassuk le. (Nehéz is hatásos színpadi skandalumot teremteni abból, hogy valaki nem jön be.) Az exkluzív zárójelenettel végződött Tartuffe-előadás után a Gubernátor öltönyös fogdmegjei szétverik-széttépik a színpadot. (Ez a momentum finoman összejátszik az eredeti vilnai vendégjátékkal, Spiró Az Ikszek című regényéből. Ott egy Goldoni-komédia díszletét verik szét maguk a varsói vendégművészek.) A Teatr Dramatycznyben a vilnai társulat igazgatóját Sławomir Grzymkowski játssza. Każyńskija jellegtelen külsejű, hivatalnokforma, lobbanékony keszeg ember. Ruhája – ahogy a többieké is – jellemzően jelenkori, valahol 1960–2010 között. A kötött sapka és mellény például, amit Füzér Anni a Súgónőt játszó Jolanta Olszewskára adott, minden létező súgónők tipikus egyenruhája lehetne. A vilnai társulat tagjai mintha elszürkült, a szokások és divatok rabjává lett utódai volnának a XVIII. századi Mesternek. Aztán megszínesednek tőle.
Az előadás viszonyrendszere két tengely mentén mozdul el, ellentétes irányba. Dębicki Bogusławskija úgy jött, mint akiben minden erő, tudás és elhivatottság megvan ahhoz, hogy a színházzal elérje, amit akar. (Rendkívüli gázsit, forradalmat, felkelést, szakmai öntudatra ébresztést, bármit.) A Skibińskát játszó Agnieszka Wosińska olyan színésznőt ad, aki voltaképp kívülálló. Ő az egyetlen, akit csöppet sem érdekel Bogusławski érkezése. Nem ambicionálja, nem csigázza fel a vendég jelenléte. Kis beszéde, amit elmond a helyi közönség igényeiről, szintén arra utal, hogy nem hisz a színházban. És épp ő lesz az, aki a botrányos Tartuffe-előadás végén hitetlenkedő, bugyborékoló örömmel járkál fel-alá, mert megérezte a közönség reakcióján, hogy mire képes a színház. Eddigre Bogusławski rég nincs jelen, sőt tulajdonképpen már korábban hátrébb vonult, hagyta az energiáit átfolyni a felbolydult társulat tagjaiba. Valami átköltözött belőle a többiekbe. A legtöbb (vagy a legkevesebb?) talán Rybakba, akinek képében Kamil Zigmund oly katonátlanul áll cári egyenruhában a Gubernátor előtt. Az történt itt most a varsói Vilnában, hogy egy középkorú színésznőnek – aki nem a fia elvesztésén rágódik magában, hanem talán a Rybak iránti szerelmén – Bogusławski jóvoltából meggyőződése lett a színház. Spiró darabja egyebek közt a színház hatalmáról szól. A varsói előadás ebbe sző bele egy finom, individuális szálat.
Amikor az elején Bogusławski megérkezik, s sikerrel letárgyalja a gázsiját Każyński igazgatóval, nyomban távozik is. Siettében keresztülgyalogol a díszlet díványon. Mellette áll az ügyelő, akit Henryk Niebudek játszik végtelenül szolgálat- és áldozatkész járással és mozgással. (A kardigánját is begombolja, mielőtt átadná a horribilis összegű gázsit, amit Bogusławski legombolt róluk.) Az ügyelő egy észrevétlen, finom mozdulattal lesimítja a vendégművész után a megtaposott heverőt. Becses tárgyról van szó. Díszlet. Végül aztán épp ő, a dolgos ügyelő (és besúgó) lesz majd kirúgva a balhé után. Ő, valamint a kellően tenyérbe mászó Chodźko kritikus (Piotr Siwkiewicz). A két lúzer. Pedig ez az ügyelő biztosan tudva tudja azt, amit Rybak kiált oda távoztában a többieknek: Örüljetek, hogy színházban élhettek!