Tűnődve üldögél a derengő félsötétben, valami szobaszögletszerűségben, egy emelvény sarkánál, lent, a mélyben; hajnalodik, még nem kelt föl a nap; lassú mozdulatokkal kevergeti a kávéját, kanalazza a csészéből a cukor maradékát, halljuk a fémkanál s a porceláncsésze összekoccanását, ünnepélyes a csend, távolból halkan szólnak a madarak.

Lopahin hosszú fekete köpönyegében ücsörög, sötét arccal mérlegel, spekulál, nem tudjuk, mi jár a fejében, valami ördögi terv vagy csak a hajnali ébredés tompasága. Nem történik semmi, végtelen hosszúságúnak tűnik a szöszmötölés, várunk, a nézőtér egy része már türelmetlenül fészkelődik, tovább kéne lépni vagy mi.

Kitartják a jelenetet. Húzzák az idegeinket, hosszan, „pofátlanul”.

Tudjuk, persze, hogy mi történik Csehovnál, de azt még nem tudhatjuk, hogy az ifjú rendező, Sardar Tagirovsky merre kanyarítja a színjáték fonalát a sepsiszentgyörgyiek Meggyeskertjében. Ranyevszkajáék érkezésére várunk. Még nem jött meg a párizsi trupp, a földbirtokos nagyasszony és udvartartása; aztán megjönnek persze, hogy hogyan, az már másik kérdés, az a színház maga, hiszen mindig erről szól a mese, a hogyanról. Felbukkan egy mellékszereplő, majd eltűnik, átsuhan a színen, kilibben, jönnek mások, arcok tünedeznek elő; először csak a hangjukat halljuk a kulisszák mögül, megjöttek hát, megjöttek végre, Firsz örül a legjobban, megjött a gazdája, most már nyugodtan meghalhat.

Viharos ölelések, egymásra borulások, túláradó érzelmek, Varja és Ranyevszkaja hosszan szorongatják egymást, Ánya és az itthoniak is, mert hisz rég nem látták szeretteiket.

S akkor Pálffy Lopahinja rákezd a mondókájára, mondja, mondja csak rendületlenül, van benne gyakorlata, a cseresznyéskertet (meggyeskertet) el fogják árverezni, ha nem történik semmi, de neki van üdvözítő megoldása, fel kéne parcellázni a kertet nyaralóknak, s a bevételből ki lehetne fizetni az adósságot, még jövedelmet is hozna valamicskét. Meg sem hallják, lehurrogják, hisz ahonnan ők jönnek, onnan nézvést az egész terv képtelenség, hagymázas fantazmagória, csak egy felkapaszkodott paraszt vetemedhet arra, hogy ilyen ostobasággal álljon elő.

Aztán megtörténik majdnem minden, amit Csehov papírra vetett; odahányt félszavakat suttognak, idegesen elharapják a mondatokat; mi történt, mi történik, mit beszélnek a konyhában? A kérdések ott maradnak a levegőben.

Eladták már, vagy mi van.

D. Albu Annamária Ranyevszkajája hisztériával palástolja érzelmeit.

Csak Lopahin nincs sehol.

Lopahinra várunk, akár Godot-ra.

És megjön.

De hogyan!

Nem a győztes férfi érkezik.

Csapzott, űzött rongy.

Alig tud beszélni. Hörög. Burrog. Bugyborékol. Kibeszélte, kiordította a lelkét. Beleadott apait-anyait, kimerült a nagy csatározásban, s még nem is tudja vagy nem fogta föl, mi történik vele. Leizzadt. Kinyúlt. Csatakos a haja, dúlt a tekintete, zilált a hangja, nem akar kérdésekre válaszolni, csak tőmondatokat mond.

„RANYEVSZKAJA: És ki vette meg a cseresznyéskertet? (meggyes)

LOPAHIN: Én.”

Lakonikusan ismerteti a helyzetet.

Nem kegyetlen, de nem is empatikus. Tárgyilagos. Ő, akinek az apja meg a nagyapja még jobbágy volt, most földesúr lett. Ez a világ már neki ketyeg.

Megint sok idő eltelik, míg öntudatra ébred.

Büszkesége is szélsőséges. Egyszemélyes dáridóba torkollik. Előkerül egy üveg pezsgő, búcsúztatni akarja éppen az elmenőket, rázza, rázza a palackot, de még mindig nem pukkant ki a dugó. És végül kirobban, kiömlik, kiárad a pezsgő, mintha csak Lopahin túláradó indulata, győzelmi mámora spriccelne széjjel.

Mindennek eljön az ideje egyszer, törleszt mindenkinek, legfőképpen Ranyevszkajának, az immár ex-földbirtokos családnak, miközben mindenki azt várja, hogy megkéri a hátrahagyott szegény rokon, Varja kezét. Egy pillanatig tétovázik, egymásra néznek, de nem történik semmi. Egyszerűen elmúlik a pillanat. Az elkezdett mozdulatsor ott ragad a levegőben.

Pálffy Tibor Lopahinja hatalmas érzelmi amplitúdón játszik, szinte végtelen érzelmi jelentéstartományon száguldozik végig. A megfontolt, csendes, középkorú férfiúból lassan lesz lobogva tomboló győztes, beérkezett üzletember.

Apró gesztusok, megdolgozott hangszín, teátrális retorika, játék a hanggal, felsőfokon; felcsattanások, nyerítések, harsányság és elcsukló, halk szavak. Zsigeri, biológiai színjátszásnak vagyunk tanúi. Pálffy minden porcikájával játszik, a hanghordozásával, a ruganyos, kidolgozott testével, az apró, de radikális mozdulataival, az egészen szélsőséges mimikájával. A fiziognómiájával, a villogó tekintetével. Ördögi játékos.

Sok és sokféle formátumos szerepformálást láthattam tőle az utóbbi egy-két évtizedben. A sepsiszentgyörgyi társulat egyik meghatározó színésze. Az volt a Keresztes Attila által rendezett Az imposztorban is, amelyben a vilnai színház dali ripacsaként brillírozott, s az volt a Porogi Dorka által rendezett kitűnő Kaisers TV, Ungarn mulattató Baráznay Ignácaként, amikor is szofisztikáltan, dévaj szarkazmussal mutatta be, milyen is az, amikor egy történelmi hős magánéletének csapdáiban vergődik, s a diadalmenetek közepette is azzal van elfoglalva, hogyan kezelje privát sorsa csődjét. Pálffy ziccerszereppé emelte a méla „sukorói oroszlán” alakját, fontoskodva, lelassított gesztusokkal, akkurátusan játszotta, hogy nem ura a helyzetnek, az ösztöneinek, az indulatainak, meg annak a szerepnek sem, amelyet a külvilág rótt rá.

Élvezettel, dús életismerettel mintáz gunyoros, cinikus, élvhajhász, amorális despotákat, ilyen volt Bocsárdi László Hamletjének Claudiusaként. Jóval korábban az ugyancsak Bocsárdi rendezte Rómeó és Júliában Mercutióként vívott, hücpéskedett, bohóckodott s haldoklott.

Igazi clown, nem megy a szomszédba egy könnyű poénért.

Olyan színpadi haldoklást sem láttam még, mint Mercutio halál-balettje volt ama bizonyos Rómeóban, amelyben pörgött, tüsténkedett, kakaskodott, majd lassan fogyott el, csendesen rogyott össze, de még akkor is ontotta a poénokat, miközben már dőlt elfele, mint a zsák. Láthatóvá tette, hogyan száll ki belőle a lélek; vinnyogott, tajtékozott. Mercutio halála blaszfém passiójáték lett Pálffy fogalmazásában.

Hiába, nagy színész.

Fotó: Barabás Zsolt felvétele