Egyre kevesebb olyan alkotó van, aki más problémákkal foglalkozik a színpadon, mint amit a mindennapi politika felkínál. Ez pedig azt sejteti, hogy a politika nem enged kilépni a saját maga szabta diszkurzív keretből, s miközben azt hisszük, hogy a kritikával gyengítjük, valójában erősítjük jelenlétét.

Szövegemet Koltai Tamás emlékének ajánlom

Változatos programsorozattal és Tiszatáj-különszámmal készültek a szervezők a 25. Thealter Fesztiválra. Nagy szó, hogy a rendezvény megérhette a negyed századot, s mindannyian csak bízhatunk benne, hogy lesz még idősebb is. A fesztivál kilenc napja alatt láthattunk prózaszínházat, tánc- és bábelőadást, újcirkuszt, utcaszínházat, videoinstallációt, esténként pedig koncerteken lazíthattunk. A szakmai beszélgetések során mindennap Proics Lilla és Jászay Tamás párosa kérdezte az alkotókat munkafolyamatról, elképzelésekről, tervekről és nehézségekről. Junior bloggercsapat készített naplót Jászay vezetésével és szerkesztésével, továbbá az eseményeket rádión is folyamatosan figyelemmel követhettük a fesztivál partnercsatornáján. Délelőttönként több workshop közül választhattak az érdeklődők, melyek központi témája az Amphitryon volt, a foglalkozásokat pedig Urbán András, Hegymegi Máté és a K2 két rendezője, Benkó Bence és Fábián Péter vezette.

A színes programkínálat ellenére az előadásokat nézve mégis eluralkodott rajtam az egyhangúság érzése. Nem gondolom, hogy ez szervezésbeli hiba volna, inkább azt hiszem, a választékkal van probléma. Amikor kilenc napon keresztül naponta három-négy előadást nézek egymás után, az egyes alkotások egyre szembetűnőbb módon lépnek egymással párbeszédbe, miközben személyes befogadói türelmem is próbatételnek néz elébe, figyelmem kiélezettebbé és kíméletlenebbé válik. Így jutottam el a fesztivál végére odáig, hogy egyetlen aktuálpolitikával kapcsolatos poénon sem bírtam már nevetni, ráadásul – lett légyen bár szó vérlázító jelenségekről – nem haragot éreztem a politikusok iránt, hanem unalmat a látottak felett.

Ez nyilvánvalóan személyes és elfogult reakció részemről, de logikusan végiggondolva is problematikusnak tartom a helyzetet: nagy baj, hogy a véleményismétlés következtében a színházi közbeszéd keretei leszűkülnek. Egyre kevesebb olyan alkotó van, aki más problémákkal foglalkozik a színpadon, mint amit a mindennapi politika felkínál. Ez pedig azt sejteti, hogy a politika nem enged kilépni a saját maga szabta diszkurzív keretből, s miközben azt hisszük, hogy a kritikával gyengítjük, valójában erősítjük jelenlétét.

A kilenc nap leggyakoribb témái: a kormány bevándorláspolitikája, a kerítés vagy a plakátkampány olyan problémák, amelyekkel valóban kezdenünk kell valamit. Azonban egymás után négy-öt, ezekkel foglalkozó előadás megtekintése egyre inkább a szándékolttal ellentétes hatás benyomását keltette bennem. Azzal, hogy a színházcsinálók újra és újra kimondják, ami nem tetszik nekik, s teszik ezt újra és újra következmények nélkül, gyakorlatilag azt deklarálják, hogy semmibe sincs beleszólásunk. Jelenleg itt tartunk: mindent ki lehet mondani, mert teljesen mindegy, kimondjuk-e.

Pontosítok: az uralkodó politikai kurzus szempontjából mindegy, a lelkiismereti önkielégítés szempontjából (amire a K2 Züfec című előadásában utal is) és esztétikailag nem mindegy.

Lelkiismeretünket azzal nyugtatjuk, hogy elmegyünk a színházba egyetérteni abban, minden mennyire rossz, és ettől elégedetten úgy érezhetjük, foglalkoztunk a problémákkal. Ezekben az esetekben azonban nincs szó valódi konfrontációról, és a befogadónak sem ajánlanak olyan beszédmódot, amely újat mutathat, vagy kibillentheti a közéleti diskurzust megszokott medréből.

Ezzel ellentétes, pozitív példának tartom az Urbán András Bánk bán-rendezése körül kerekedett botrányt a POSZT-on. Az előadást Gerold László részletesen ismertette és értelmezte a SZÍNHÁZ 2015/2. számában, de a megértéshez tudni kell, hogy a munkafolyamat során Urbán arra kérte színészeit, készítsenek egyéni performanszokat arról, mit jelent számukra a haza. Ezeket a személyes munkákat a társulat beépítette az előadásba, s közülük Gombos Dániel hazafogalomra adott válasza volt az a momentum, amely a botrányt kirobbantotta. A színész ugyanis az előadás végén megállítja a tapsot, figyelmet kér, és játékra szólít, amelynek lényege, hogy eseményeket sorol, nekünk pedig el kell hagynunk a termet, ha olyat hallunk, aminek a következtében elhagynánk hazánkat. Ókovács Szilveszter a játékszabályok ismertetésekor állt fel, és kikérte magának, hogy ennek bármi köze lenne a Bánk bánhoz, majd pedig az alkotók kérésére távozott. Szerintem ez a reakció nemcsak legitim, de ráadásul ennek következtében valódi tétje lett az előadásnak; hiszen egy néző találva érezte magát, és dühének hangot is adott, ezzel (végre!) valódi mozgások indultak el. Hogy az előadás mennyire provokatív, az valószínűleg a befogadó megítélésétől függ, ugyanakkor előzetes ismereteink az említett eseményről már-már legendássá növelték ezt az aspektusát.

Mint utaltam rá, a tárgyalt kérdéskör esztétikai vonatkozásban is problémákat vet fel. Befogadói oldalon azt, hogy a direkt szókimondás megkíméli a nézőt a gondolkodás „terhétől”, ezzel tompítja figyelmét, így elképzelhető, hogy a finomabb jelzésekre érzéketlenné válik. Körbekérdezősködve azt tapasztaltam, hogy szinte senkinek sem tűntek fel az Escurial (Kuna Károly, Menszátor Héresz Attila) rejtett utalásai, amelyek az uralkodó réteget, illetve az őrült uralkodót kritizálták. Igaz, ennek egyéb okai is lehetnek. Meglepőbb volt viszont számomra a közönség reakciója az izraeli Niv Sheinfeld and Oren Laor Dance Projects Bolondok hajója című előadása közben. Az egyik férfi táncosnak, Sascha Engelnek van egy jelenetsora, amelyben eleinte a homlokára kötött nyakkendővel Rambóra hasonlít, miközben Jacko-féle moonwalkot táncol, amin jót nevetünk; ahogy azonban egyre jobban belelendül, a nyakkendő a szemére csúszik, miközben társai szelfizni kezdenek, őt is belevonják, csak közben letérdeltetik, és megkötözik a kezeit. Azok a képek jutnak eszembe, amelyeken az ISIS terroristái fényképezkednek rabjaikkal kivégzés előtt vagy után, s érthetetlen számomra, hogy a közönség miért nevet továbbra is. Lehet, hogy saját problémáink harsogása közben önnön sértettségünkben érzéketlenné válunk a finomabb jelzésekre és a külvilág – minket nem közvetlenül érintő – gondjaira?

Az aktuálpolitizálás esztétikai következménye némely előadások esetében alkotói oldalon is veszteség. Erre a számomra legszembetűnőbb példa Hegymegi Máté Kohlhaas Mihály-rendezése (KOHLHAAS címen), amelyet ennek ellenére a fesztiválprogram egyik fénypontjának és nagyon értékes előadásnak tartok. Tökéletes a szövegválasztás: a történet kortársinak tűnő ismerős problémákat érint. Magunkénak érezhetjük a törvénnyel szembeni kiszolgáltatottságot, az úr‒szolga viszony fenyegetését, a jogalkotás önkényességét, a társadalmi igazságtalanságot. Még közelebb hozza a szöveget, hogy az előadás a történet végén kezdődik, s interakcióba hívja, morális állásfoglalásra kényszeríti nézőjét: kézfeltartással kell ítélkeznünk Kohlhaas felett. További jelentésréteget von maga után, hogy a lovakat két nő: Bach Kata és Pető Kata játssza – ahogy velük bánnak a színpadon, ahogy őket paskolják, dicsérgetik, értéküket méregetik, azt nem lehet a női test tárgyiasításának problémáját figyelmen kívül hagyva nézni. A felvetődő fontos kérdések következtében a kleisti szöveg jelen idejűként kezd működni; elgondolkodtat, megengedi azt az érzést, hogy amit látunk, abban van valami univerzális és időtlen. Azt hiszem, nézőként termékenyebb pozíció az, amikor nem kapunk konkrétumokat, csak jelzéseket arra, hogy van hasonlóság, és magunk dönthetünk afelől, mennyire olvassuk át a saját magunk által tapasztalat jelenre a klasszikus szöveget. A KOHLHAAS ilyen értelemben hív párbeszédbe, éppen ezért képes közvetlen viszonyba lépni a mai nézővel. A teljesen nyilvánvaló aktuálpolitikai utalások azonban – például a plakátkampányra vagy a drótkerítésre – leszűkítik az előadás értelmezési keretét, megvonják a fent körvonalazott választási lehetőséget, s kész helyzet elé állítják a nézőt.

Azt gondolom, a K2 Színház három meghívott előadásáról is érdemes a fenti kontextusban beszélni, mert ezek különböző módon és mértékben politikusak, és minőségük nem független ettől.

A Bakfitty Dürenmatt A nagy Romulus című drámájának átirata, kvázi mai magyar verziója. Önmagában a vállalással nem lenne gond, de az átirat szövegminősége gyenge, aminek a fő okát abban látom, hogy a humor forrását egyedül a felismerésre bízták az alkotók: arra, hogy a közönség azonosítsa a párhuzamokat, utalásokat. Az egysíkú poénok pedig ripacskodó játékhoz vezetnek.

A társulat Züfec című előadása, Bulgakov Színházi regényének átirata szintén nagyban épít aktuális közéleti párhuzamokra, de a színházi közeg kifigurázása jobban áll a társulatnak, talán azért, mert látszik, hogy ismerik a világot, amelynek tükröt tartanak. A darab második fele, amikor már nem is annyira általában a színházat, mint önmagukat, a huszonéves generációt, a pályakezdőket és a függetlenek hányatott sorsára kényszerülőket parodizálják, igazán jól működik. A pályakezdő író, Makszudov szerepét mintha Domokos Zsoltra öntötték volna: nyurga alkatához, karakteres arcához passzol ez a kedvelhető, bizonytalan figura. Ahogy szerencsétlenül mozog, körbe-körbepislog, és ujjai közt gyűrögeti a kéziratot, elhisszük neki Makszudov esetlenségét. A darab második felében monológ formájában tör ki belőle minden, ami addig nyomasztotta, a huszonéves generáció bizonytalansága és problémái. Jól megírt szövegrész ez, Domokos pedig érzékletesen építi fel azt a feszültséget, amely az író karakterének zárkózottságából és ezt a zárkózottságot áttörő indulatból fakad. Az alkotókat foglalkoztató és személyesen érintő problémák olyan kifejezésmóddal találkoznak ekkor, amely érezhetően a sajátjuk, és ezáltal újat, valami nagyon fontosat képes adni: egy generáció saját narratíváját.

A korosztályos saját hangra találás tökéletes közegének éreztem az Apátlanokat. Ez a szöveg úgy aktuális és úgy közéleti, hogy nem aktuálpolitizál; egy bizonyos társadalmi réteget mutat be: a mindenkori jóléti társadalom fiataljait. Jó nézni, ahogy a színészek megtalálják karaktereik helyét e csehovi társadalmi tablón.

Többek között a saját hangra találás miatt tartom jelentős alkotásnak Fülöp László „there’s an elephant in every room” című koreográfiáját, illetve Molnár Csaba Dekameronját, amelynek mind látványa, mind humora nagyon mai, s a technikai médiumok trükkös használatával egyszerre reflektál a Boccaccio-mű erotikusságára, valamint jelenünk valóságámító perverziójára.

Mégis, az egyetlen produkció a fesztiválon, amely egyszerre gondolkodtatott el, és gyakorolt rám elementáris hatást, Jonas Lopes és Patrick Lander Tojáshéjak című előadása volt, amely méltóképpen zárta a programsorozatot.

A fekete, díszítetlen tér közepén tojáshéjak alkotnak kört. A színpad elején két férfi áll szemben a közönséggel, a szemük letakarva. Zene szól: „Hey virgin, Oh virgin”, hallatszanak a Madonna Like a virgin című dalából készült Big Daddy-féle feldolgozás bevezető sorai. Mikor a nézőtéren mindenki elfoglalta a helyét, a zene elhallgat, a két férfi pedig hátat fordít egymásnak, és addig lépkednek a tojáshéjakon, míg végre eljutnak egymáshoz. Kerülő út ez, s közben össze kell törjenek néhány tojáshéjat, hogy végül megtalálhassák egymást. Most már szemtől szemben állnak, lassan egymáshoz érnek. Aztán még egyszer, majd egyre többször: lassú és gyors érintések váltakoznak, mígnem beindul a majdnem negyvenperces, pontosan kidolgozott koreográfia, amelyben ritmusjátékok, néptáncos és balettmozdulatok sejlenek fel, miközben a mozdulatsorba hol „piros pacsi”, hol „kő-papír-olló” vegyül. Lopes és Patrick fegyelme, precizitása és laza humora magával ragadja a néző figyelmét, miközben nem mondanak semmi különöset, csak megmutatják az érintés és az érintést megelőző közeledés szépségét. Forma és tartalom egyszerűsége találkozik, és ami így létrejön: lenyűgözően szép. Szív alakú lufikat fújnak fel, de az egyik kidurran; cigarettára gyújtanak, de csak az egyik ég. Van simogatás, pofon és elvétett érintés is, amely félremegy a sötétben.

Két kiművelt, esztétikus férfitest kibontakozó párbeszédét követhetjük figyelemmel; a testek szépsége önmagában is képes gyönyörködtetni, ám ahogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz a térben, ahogy dialógusba lépnek egymással, fokozatosan egyre láthatóbbá válik az összhang; a testek kölcsönös tudása egymásról. Ez a viszony minősül át végül a nézés tárgyává, s ahogy vetkőztetni kezdik egymást, s a lassú táncban egyre inkább összeforrnak, a rájuk eső fény nemcsak feszülő izmokat, formás testrészeket, hanem – ezek által – az előttünk kibontakozó viszony esztétikai értelemben vett szépségét emeli ki.

Az utolsó néhány percben számos szereplő jelenik még meg a játéktérben: egy nő bevásárlószatyrokkal, valaki felporszívózza a széttaposott tojáshéjakat, más Máriózik egy tableten, egy kismama babakocsit tol, egy fiatal nő pedig hajat szárít… Ahogy egyre fokozódik a kavalkád, úgy tűnik el a fény a szerelmesen táncoló testekről, a nyüzsgő-mozgó külvilág figyelmetlensége elnyeli a verejtékes munka árán elért csendes összhangot.

Fontosnak és felszabadítónak tartom a portugál alkotók művét, mert a homoszexualitással nem mint társadalmi jelenséggel foglalkozik, nem problémaként jeleníti meg, és teljes mértékben mentes minden sztereotípiától és/vagy klisétől. Szerelmet, vágyat, szenvedélyt (kinek mi az egyéni megfejtése) mutat fel esztétikus formában, amely történetesen épp két férfi viszonyában jelenik meg, ám a hangsúly nem azon van, hogy mindketten férfiak, hanem a köztük lévő elképesztő közvetlenségen, a két test egymásról való tudásán – összetartozásukon.

Hogy jön ez mindahhoz, amiről beszámolóm nagyobb részében beszéltem? Úgy, hogy valami nagyon fontosat mutatnak meg. Ez a két férfi, ahelyett, hogy homoszexuálisok elleni propagandáról vagy a társadalomban tapasztalt nehézségeikről beszélne, elénk tárja mindannak a szépségét, humorát és fájdalmát, amiben él. Ezzel maguk alá rendelnek és egyúttal megválaszolnak minden ellenük feszülő előfeltevést.

Fotók:
1. Jelenet a Bánk bánból
2. Jelenet a Züfecből (Schiller Kata felvétele)