…az új, sikeres megoldások önbizalmat adnak a nézőknek, a történet megközelíthető, sőt alakítható lesz, a fórum révén megvalósul a színházi forma demokratikus volta.

„Minden a te hibád”, „tagadok mindent”, „védd meg az igazad”, hangzik a Stúdió „K” termébe érkezett közönségből három esetleges csoportra osztott nézők ütemes szólama, hol egymásra licitálva, hol egyszerre, teljes disszonanciában. Feuer Yvette ezzel a karmester-játékkal indítja azt az októberi szombat délutánt, amely tizenegy Borsod megyei fiatal közös munkájáról, a Mátyás, a nem király című félórás produkcióról szól. De csak nagy vonalakban; a tényleges előadáson kívül lesz itt fórumszínházi beszélgetés, dramaturgiai csavarok és improvizáció, werkfilm-vetítés és számtalan kérdés a látottakról, barátian oldott, inspiráló hangulatban.

A Mátyás, a nem király egy 2015 nyarán szervezett tíznapos tábor eredménye: a Bohócok a Láthatáron Csoporttal közösen (alapító és művészeti vezető: Feuer Yvette) tizenegy csereháti, 10–17 éves fiatal dolgozott egy olyan előadáson, ami róluk szól, belőlük építkezik, és bármennyire patetikusan hangozzék, értük van. A történet főhőse – vagy inkább antihőse – Matyi (Ádám Adrián), egy nyápic tini, akinek baja van a világgal, mert a világnak is baja van vele. Csúfolják, piszkálják a suliban mindennap, de otthon sem tud gondtalanul meg- és ellenni, mert tiszteletet (ki)követelő apja (Bancsók Róbert) folyamatosan akadékoskodik, anyja (Budai Dzsenifer) pedig nem áll ki mellette, semmiben nem támogatja. Matyi osztálytársai és a felsősök szemében céltábla, otthon a másokra szégyent hozó prücsök, sehol sem találja a helyét, végtelenül kirekesztettnek és egyedül érzi magát. Ekkor érkezik Kaszper (Lukács János), a képzeletbeli barát, aki arra tanítgatja Matyit, hogy belső erősségeiben higgyen, és ne feledkezzen meg álmairól. De hiába minden jó tanács: Matyi nem tudja megvédeni magát, és végső elkeseredésében elszökik otthonról.

Mátyás, a nem király (Bohócok a Láthatáron). Schiller Kata felvétele

A produkció egy olyan dramaturgiai ponton ér véget, amikor a legnagyobb a feszültség: nem tudni, mi lesz Matyi sorsa, mennyire döntött jól, ahogyan azt sem, hogy vissza fog-e térni családjához vagy szökésben marad. Itt lép színre a fórumszínház vezetője, a Joker (Feuer Yvette), aki egyfajta ceremóniamesterként a produkció fórum részét irányítja majd. A fórumszínház Augusto Boal brazil színházcsináló találmánya, az Elnyomottak színházának (Theatre of the Opressed) egyik válfaja, amelyben az alkotók a drámai szituációkban felvetett kérdésekre a néző mozgósításával együtt keresik a választ, és igyekeznek olyan közös nevezőre jutni, ahonnan el lehet indulni a színház falain kívüli (társadalmi) cselekvés irányába is. Az Elnyomottak színháza olyan fókuszcsoportok történeteivel dolgozik, amelyek valamilyen okból kifolyólag hátrányos helyzetben vannak, és bizonyos dramatizált jelenetekben alárendelt pozícióba kerülnek. Az eredeti fórumszínházban a néző bármikor megállíthatja a színpadi történéseket, ha azt érzi, valamelyik hős igazságtalanságot szenved el, vagy hatáskörén kívül eső okokból kedvezőtlen helyzetbe, státusba kerül. Feuer Yvette Jokere csak az előadás vége után lép színre, tehát nem nyílik alkalmunk a szimultán dramaturgiára, vagyis nem tudjuk ténylegesen megmásítani a színpadi események kimenetelét; a közös gondolkodás és eszmecsere után önként jelentkező nézőknek (gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt) viszont alkalmuk nyílik az egyes szituációk újraélesztésére és átformálására. (A szimultán dramaturgia Boal értelmezésében az, amikor a színpadon zajlik az esemény [1], amelyet megszakít a nézői beavatkozás, és így módosul az esemény dramaturgiája [2], tehát párhuzamosan két dramaturgia – az alkotók által kitalált és a nézők által bevetett – jön létre.)

A fórum első részében együtt próbáljuk megfejteni, hogy mit is láttunk valójában: címszavak érkeznek a közönség soraiból, és olyan fogalmakat társítunk az előadáshoz, mint hétköznapiság, megalázás, szekálás, magány, félelem. A félórás előadás meglepő módon régi sebeket is felszakít bennem, azonnal rájövök, hogy problematikájának aktualitása vitathatatlan, és számomra ez akkor is fontos tényező, ha egy olyan produkciót nézek, amely főleg drámapedagógiai szempontból érdekes, színház-esztétikai vonatkozásai pedig másodlagosak. Az ilyen és ehhez hasonló projektek a munkametódusra, a közös alkotásra fektetik a hangsúlyt, és bár nem feledkeznek meg az ún. produktum, végtermék minőségéről, nem azt helyezik a folyamat középpontjába. Amíg Feuer Yvette begyűjti az előadáshoz kapcsolódó asszociációkat, a mellettem ülő nézővel gyorsan meg is egyezünk abban, hogy valamennyien kivesszük a részünk az iskolai bántalmazásokból; akár megfélemlítőként, akár megfélemlítettként, de a terror (gyermekszemmel nem erős szó ez) megkerülhetetlen az osztálytermek zárt közösségeiben. Néha egy-egy szót én is bedobok a közösbe, de inkább az érdekel, hogy a néző szerepébe került gyerekek, tinédzserek miként gondolkodnak a látottakról. Az hamar kiderül, hogy Matyi nem egyértelműen szimpatikus karakter: bár sokan együtt éreznek vele, kifogásolják, hogy nem képes több lazasággal és bátorsággal kezelni az őt érő szekálást, egyesek azt sem értik, miért nem szállt szembe apja egyed-uralmával, sértegetéseivel. Több apró jelenetet is újrajátszanak, amikor a változtatni akaró néző tapsol, a játszó diákok leállnak, Matyi kicserélődik, helyére az önként jelentkező, új megoldással szolgáló néző-Matyi lép, a Joker tapsára pedig tovább folytatódik a jelenet. Az egyik fiú azt tartja fontosnak, hogy Kaszper, a képzeletbeli barát utol-érje a szökésben levő Matyit, és elbeszélgessenek. Egy másik, ugyancsak gyerek néző az iskola nagymenőjével száll szembe, és nyeri meg a státusjátékot. Végül egy anyuka is beszáll a játékba, aki úgy fordul szembe az őt csúfoló lányokkal, hogy felajánlja barátságát, ismerkedésre buzdítja őket, arra hivatkozva, hogy utálkozásuk tudatlanságra épül, ezért alaptalan. Valamennyi újrajátszott jelenet hangos tapssal és nevetéssel zárul, az új, sikeres megoldások önbizalmat adnak a nézőknek, a történet megközelíthető, sőt alakítható lesz, a fórum révén megvalósul a színházi forma demokratikus volta. A csereháti fiatalok jól ismerik figuráik személyiségét és világnézetét, ezért magabiztosan tudnak improvizálni, nem akadnak fenn az új helyzetek idegenségén, és következetesen építik tovább a karaktereket.

A Mátyás, a nem király erősségét abban látom, hogy a gyerekek színpadi szituációk által el tudják mondani mindazt, amit az iskoláról, tanáraikról, szüleikről, egyszóval saját környezetükről gondolnak. Amikor a gáncsoskodó tanárnő (Lukács Vanessza) nagyon epésen azt kérdezi elmenőben egy diákjától, hogy ugyan biza köszönni ki fog, kitör mindenkiből, nézőből-játszóból a nevetés, mert a helyzet annyira ismerős és hiteles, hogy ezt igazán csak iskolás gyerekek tudják teljes svunggal előadni. Az viszont már a vezető tanárok érdeme, hogy úgy tudják összefogni a gyerekek gondolatait, ötleteit, hogy nézhető és élvezhető egésszé kovácsolódik a sok apró részlet. Gondolok itt például a produkciót keretként nyitó és záró zenés epizódokra, amelyekben Lukács János gitáron kíséri a cigánydalt éneklő fiatalokat, de hallhatunk beatboxot és slamet is Ádám Adriántól, ami Horváth Kristóf (Színész Bob) figyelmét dicséri. A Mátyás, a nem király azért kamatozó vállalkozás, mert megtanítja a benne részt vevőket arra, hogy hallathassák saját hangjuk, fogalmazzák meg problémáikat, és lássanak rá arra, ami lényegében foglalkoztatja őket. Az iskolai és a családon belüli erőszak tematizálása így azért nem lesz mesterkélt és álszent, mert nem kívülről-felülről jövő szempontok mentén, hanem a részt vevő fiatalok napirendjén levő problémaként dolgozzák fel.

A táborról készült rövid werkfilmben elhangzik, hogy a projektet a Bohócok a Láthatáron Csoport a Csereháti Roma Önsegítő Közhasznú Egyesülettel partnerségben, a Norvég Civil Támogatási Alap segítségével valósította meg. A szervezők és mentorok (Novák Nóra, Siroki Viktor) valamennyien egyetértenek abban, hogy fontos esemény volt a tábor a gyerekek számára: legtöbbjük napi szinten szembesül komoly egzisztenciális problémákkal, a tábor így a közös játék és tanulás mellett a háromszori stabil étkezést is biztosíthatta egy rövid időre számukra. Horváth Kristóf szerint azonban folyamatos ingerek kellenek ahhoz, hogy lényegi változások következzenek be a fiatalok életében. A vetítés után kötetlen beszélgetésbe kezdünk, a projekt céljairól és finanszírozási nehézségeiről esik szó, az emlékezetes bánki-tavi fesztiválszereplésről, de azt is megtudjuk, hogy a Bohócoknak ez az első fórumszínházi előadása, hogy van a gyerekek között olyan, aki zenésznek készül, és van, aki csak egyszerűen dolgozni akar felnőttkorában. Néha emlékeztetem magam, hogy ez nem olyan színház, aztán nagyon határozottan fogalmazódik meg bennem a gondolat, hogy mennyire jó egy alkalmilag összeállt közösség tagjának lenni, és hogy milyen ritkán érzem azt, hogy közönségből közösség lesz az olyan színházban.