Fotók: Éder Vera

A négy vénség: a négy bábu négy fiatal (báb)színész, négy mozgató kezében. Ők – bár csupán egy-két külső vonás, gesztus, ruhadarab utal erre – lehetnének a figurák valamikori ifjú énjei. Csöndben, méltósággal, takarékosan, sietség nélkül, teljes összhangban dolgoznak, de leheletnyit egyénítik védencüket. Egymásra viszonylag ritkán pillantanak, ritkán néznek össze: amikor a játékbeli szereplők szituációi feltétlenül megkívánják. A szem a lélek tükre.

Andrusko Marcella elpusztíthatatlan öregasszonyt jártat a félig vakon is autót, motort vezető, magányos, folyton az Ausztráliába szakadt családjával okostelefonozó testes nénike személyében. Pallai Mara decensen hajladozik az egykori gépírónőből lett, többszörösen férjezett, ma parókáit cserélgető és Dior retiküllel büszkélkedő „díva” mögött. Teszárek Csaba úgy hunyja a szemét, mint a motorizációtól megszállott Csabi bácsi, s mint az öreg – amolyan kétkezi ember – kísérője, a tíz éve elhunyt feleségtől örökölt Bátor kutya, aki emelő segítségére szorul már sétáltatáskor. Szolár Tibor gyengéden erőltetve ültetgeti kerekesszékbe a sokféleképp mesélt balesetétől mozgáskorlátozott, látszólag aszkéta öreg jogászt.

Hoffer Károly tervező-rendező az élethű miniatürizálás remekét alkotta meg a Vaskakas Bábszínház és az ESZME közös produkciójában (a bemutató színhelye a Trafó klubja volt). Mind a tereppel és díszletekkel, mind báb-hőseinkkel. Nem pusztán kicsinyít, hanem a még élhető, átélhető világ arányait fokozza le, a lét maradék kereteit zsugorítja, tömöríti, töpöríti. A bábok teste hajlékony, engedékeny, azonban valóságos mozgásra alig képes: mint akiknek valamennyi ízülete elkopott. Feltűnően nagy, karakter-reprezentáló markáns fejük fogantyús billegetése a bábozás tényét, a technikát, mozgató és mozgatott viszonyát emeli ki, ellenben amikor a bábu kis keze és a színész emberi keze együtt fog meg, emel fel bármit, akkor hirtelen egyek lesznek: a kéz a test tükre.

Mindegyik bábalak birodalma egy magasított hokedlire emlékeztető, kétpolcos asztalka, mindegyikük egy hozzá illő, felnyitható-lecsukható táskafélében lakozik, lakásával vagy környezetével együtt. Ha ez a burok le-lehámlik, a tér is kitágul. A pulpitusok: életterek eltolódhatnak erre-arra, egymás mellett, s különösen ügyes, jelentéses a rendezés, amikor a négy kis szigetet tömbösebb formációkban összeúsztatja, a mozgató színészeket egymás karjával, testével ütköző átnyúlásokra, átkarolásokra készteti. Konfliktusok és kapcsolódások élednek meg.

Gimesi Dóra találó megfigyelésekből gondosan felépített, inspiratív meséje is az egyestől tart a páros és a csoportos irányába. Csattanósra hegyezett-elharapott röpke jelenetekkel, sok groteszkummal. (A szüzsé helyenként emlékeztet Örkény tragikomédiájára, a Macskajátékra, s még a Tóték nevezetes budi-epizódjának is jut egy kiforgatott hommage.) A négy figura közös ismerősük-családtagjuk, az éppen elhunyt Tamás/Tamáska/Töki/Tyutyu leveléből külön-külön arról értesül: ha már neki, utolsó vágyát beteljesítve, nem sikerült eljutnia Velencébe, szeretné, ha hamvait a lagúnák városában a tengerbe szórnák.

Ki vagy kik és hogyan szerzi(k) meg a búcsúszertartáson a hamvakat? Az utazás pikareszkje milyen kalandokat mér a különös kérést teljesíteni akaró, eleinte egymással szemben ellenérdekelt, később váratlan megnyilvánulásoktól és vallomásoktól vissza nem riadó aggokra (akik előtt aligha titok, de nemigen akarnak törődni vele, hogy maguk is utolsó útjukat teszik, noha még nem a temetőit)? Érdekes módon a fiatal színész – idős báb szembeállítás kevesebbet ad hozzá a történet és a komplex helyzetjelentés erejéhez, atmoszférájához, mint azt az alkotók talán remélték (a színészek ki-kilépése munkájukból, múltidéző, nosztalgikus-gunyoros slágeréneklésük pedig idegen elem a játékfolyamban, kényszerszüneteket von magával, holott Teszárek mint zeneszerző összességében hatásos muzsika-miliőről gondoskodott).

A végére a darab és a rendezés, a történet és a megvalósítás, a színészi mívesség majdnem mindenestül igazolja önmagát. A megszólalásig ismerős kellékek (bútorok, útjelzők, feliratok, a vetített mozgókép-Velence) mintegy maguk közé hívnak minket is, idősebbet vagy fiatalt, kicsinységünk és a kérlelhetetlen időmúlás elgondolkodtató tudatában. Feleselő hatásként a „macskajáték-effektus” működik. Idősen is lehet párt, szeretetet, szerelmet találni; elevickélni a szerelem városába, Velencébe, noha egy hamvakat tartalmazó urnával felszerelkezve. (Az urna különben kissé elütne a realisztikus formázású tárgyi világtól, nem elsősorban az arányokat indokoltan kikezdő nagyságával, hanem azzal, hogy nincs fedele. Urnafedéllel báb nem egykönnyen bíbelődne. De mert az urna egy úti vendégfogadóban majdhogynem ivókupa is, minden rendben: a groteszk megszerzi, ami jár neki.)

Jó befejezést nem sikerült találni, azaz éppen elég lenne, hogy a négy, nehézkesen egymás mellé telepedő báb az immár Tamás hamvait is hullámoztató tengertől nézzen ránk. Tennyson Odysseus című versének terjedelmes részlete Szabó Lőrinc fordításában, Fodor Tamás hangján is hosszú. Kikezdi, koptatja azt, amit a bő órányi kitűnő előadás során tartalmilag, hangulatilag a mű egyediségétől kaptunk. S nem is kicsinyített Ulyssesek, nem léthabzsoló bolyongók az „öregekről fiataloknak bábokkal” műfajjelölésű alkotás kvartettjének tagjai. Ha már vers, inkább Illyés Gyula verse, a Kháron ladikja rémlik fel, az „egyszer csak ringani kezd velünk, (csak velünk!) / kifelé a ladik” megbékélése, amikor csónakunk már a másik part felé suhan el, „…épp oly szép Canale-n s lagunákon, akár / a nászutasoké! / Hisz minden ugyanaz: az ég, az út, a táj, / épp csak – visszafelé!”

Az időnk rövid története – a Vaskakas Bábszínház és az ESZME közös produkciója (Trafóklub)

Író: Gimesi Dóra. Zeneszerző: Teszárek Csaba. Rendezőasszisztens: Rigó Anna. Tervező, rendező: Hoffer Károly
Játsszák: Andrusko Marcella, Pallai Mara, Szolár Tibor, Teszárek Csaba
Közreműködik: Fodor Tamás; Pethő Gergő, Wagner-Puskás Péter