A Szociopoly legerősebben dokumentarista eleme a nézőtér homályából előlépő közönség.

Civilként az ELTE Társadalomtudományi Karán tanítok leendő szociális szakembereket. Van egy féléves kurzusom a szegénységről, ezt követően a diákokkal eltöltünk egy hetet az ország valamelyik hátrányos helyzetű régiójában, ahol a hallgatók sorra járják a szegénységben élő családokat, beszélgetnek az ott élő emberekkel. Ez a gyakorlat mindig revelatív erejű: egy hét alatt többet lehet elérni ismeretátadásban és szemléletformálásban, mint fél év előadásaival, olvasmányélményeivel. Tulajdonképpen ez a tapasztalat hívta életre a Szociopolyt is: ha nincs mód mindenkit elvinni szegény családokhoz, akkor talán egy virtuális tapasztalatszerzés révén is közelebb kerülhetnek az emberek a társadalmi kirekesztődés problémaköréhez.

2010-ben Fodor Kata szociális munkással konstruáltunk egy társasjátékot – a Szociopolyt –, amely ezt a célt szolgálta (azóta kb. százötven alkalommal vezettünk játékot iskolákban, fesztiválokon, felnőtt közösségekben). 2014 nyarán Fábián Gábor ötletére – ő az akkor még működő Szputnyik Hajózási Társaság tagja volt – elkészítettük a játék dramatikus változatát. A darabot – az „utód” Mentőcsónak Egység produkciójában, Fábián Gábor rendezésében 2014 októberében mutattuk be – ő, Hay Anna, Jaskó Bálint és én mint szakértő játszottuk – s az azóta eltelt másfél évben majd hetven elő-adást tartottunk diák- és felnőtt közönségnek.

A Szociopoly egy színházi társasjáték: a közönség egyszerre játékos és egy dráma nézője is. A nézők-játékosok négy csapatban foglalnak helyet egy társasjáték-tábla körül, minden csapat egy kétgyerekes szegény családot képvisel a játék során. A családokban élő felnőttek munkanélküliek, egy észak-magyarországi kistelepülésen élnek, ahol alig van valami munkalehetőség. A csapatoknak a tábla 30 játékmezőjén – egy hónap 30 napján – végighaladva az a feladatuk, hogy túléljék a hónapot, azaz valahogyan kijöjjenek a pénzükből. Minden olyan segélyt és támogatást megkapnak, amihez ma Magyarországon egy ilyen család hozzáférhet, a játék során adódó munkalehetőségekből is juthatnak bevételekhez, de vannak kiadásaik is: fizetniük kell a lakás rezsijét, vásárolniuk kell a boltban, és esetleg költeniük kell másra is – előfordulhat, hogy gyógyszerre, új cipőre lesz szükségük.

Minden játékmezőn lezajlik egy-egy színházi jelenet, ahol a „család” belekerül egy-egy szituációba: például a védőnő megfenyegeti őket, hogy a gyerek intézetbe kerül, ha – anyatej híján – nem vesznek neki tápszert, vagy épp „játékgépezni” hívják őket. A csapat minden alkalommal eldöntheti, mit reagál a helyzetre (vásárolnak-e tápszert a csecsemőnek, megpróbálnak-e szerencsejátékon meggazdagodni). A jelenetekből eközben egy történet áll össze, amelyben a településen élő egyik szegény család feje – Lacika – szembeszáll a falu uzsorásával és a vele szorosan összekapcsolódó elittel: a polgármesterrel és a helyi vállalkozóval, akikkel a nézők is interakcióba kerülnek a játék során.

A szöveg mint dokumentum

„Ez van. Ki kell jönni, meg kell nézni.”
Interjúrészlet, rendőr, Észak-Magyarország

A Szociopoly tehát szándéka és célja szerint valóság-imitáció – már a nyersanyagát képező társasjáték készítésében is nagyon lényeges szempont volt a valóság hiperrealista modellezése. Az egyes helyzetek hátteréül szolgáló jogszabályokat pontosan alkalmazzuk, az elérhető bevételek és a szükséges kiadások esetében kutatási adatokat és KSH-statisztikákat éppúgy használtunk, mint a szupermarketek árukatalógusait. Amint a néző elfogadja azt a keretet, hogy a darab idejére ő egy borsodi falu valóságába kerül, meg is követeli, hogy ez a valóság illeszkedjen az általa valóságosnak tételezett világhoz.

A valósághűség igénye a darab írásakor elsődleges volt. A szövegek nyersanyaga majd mindenhol interjúszöveg volt – boltosok, polgármesterek, szegény családokban élő emberek mondatai –, amit azonban beillesztettünk egy, a saját szempontjaink szerint konzisztens forgatókönyvbe.

Persze vannak olyan jeleneteink, amelyek szinte változtatás nélküli átvételei egy valóságos ember valóságos mondatainak. Ilyen például a darabbeli rendőr szövege (jelen írás címét is tőle kölcsönöztük), persze az eredeti interjút jelentősen rövidítenünk kellett, de annak minden kihagyott mondatáért fájt a szívem. Például ezek is kimaradtak: „Itt X-be van a Z gyár, ami […] 90%-ba csak cigányokat foglalkoztat, mer’ olyan a munkakör, hogy tehát lényegébe jó ízlésű ember oda be se menne. Tehát nem is hajlandó, meg az egészségre is olyan káros, hogy… szóval nekik jó. […] Náluk az a divat, hogy 12-13 évesen már nem ártatlan, legtöbb esetben terhes, innentől kezdve a születendő gyermek értelmi szintje is megkérdőjelezhető.”

A Szociopoly megítélésében gyakorta felmerül a kérdés, hogy nézőink egy műalkotás befogadói, vagy egy társadalomtudományi kísérlet alanyai-e. Meggyőződé-sem, hogy a hatás itt is művészi hatás, ami a leghagyományosabb átélésre, beleélésre irányuló technikákkal is operál. A modell átélhetőségének központi mozzanata éppen az, hogy színházban vagyunk. Ebben a művészet–valóság libikókában (elsősorban diákelőadásokon) sokszor szétzilálódnak a határok: a nézők időnként káromkodva szidalmazzák a színész által megjelenített figurát, és nem is a figurára, hanem a színészre kezdenek haragudni. A diákelőadások után mindig tartunk egy feldolgozó beszélgetést, amiben a darabban játszó színészek is részt vállalnak. Egy ilyen beszélgetés során egy diákcsoport nem volt hajlandó elmondani a véleményét a (szerepe szerint) korrupt és tisztességtelen polgármesterről annak a színésznek, aki a polgármestert megformálta a darabban.

Nem akarták megbántani.

A narráció mint dokumentum

„…ez a játékmód szakadatlanul
a valósággal történő összehasonlításból
meríti minden erejét…”
Bertolt Brecht: Munkanapló

Miközben az előadásban a nézőket közös játékra hívjuk egy virtuális valóságba, és miközben a színészek egy színdarab fikciójában mozognak, a játéktéren jelenetről jelenetre megjelenik egy úgynevezett szakértő, aki az adott helyzet valóságos hátteréről beszél. Abszurdnak tűnő ötlet a színpadon megjelenő szociológus – az előadást folyamatosan megakasztó narrátorról óhatatlanul Brecht jut eszünkbe.

Ez a megoldás nem teoretikus szándékok következtében épült be az előadásba – a szakértőt a darab nyersanyagát képező társasjátékból örököltük meg. A társasjáték pedagógiai célja a szegénységgel kapcsolatos ismeretek átadása (is) volt, amit a játékvezető – aki eredendően szakértő-szerepben van – valósított meg. A színházi változat írásakor ezt a szerepet benne hagytuk a forgatókönyvben. A dramatizálás közben tartott konzultációk során minden olyan kolléga, akinek a véleményét kértük a munkáról, beleakadt ebbe a testidegen szereplőbe. (Ilyen mondatok hangzottak el: „Nagy kérdés számomra, hogy is van a viszony a játékvezető és a játszók közt.” „Ez a játék szerintem egy showmant kíván, aki valóban vezeti a csoportot, humorral, oldottan és lazán.”) Dilemmáink voltak azzal is, hogy a színészek reagáljanak-e a szakértő jelenlétére vagy ne.

A szakértő önmagában is dokumentumelem – saját magát játssza a darabban –, de az értelmező szövegekben egyértelműen „az igazi valóság” jelenik meg a színpadon: kutatási tapasztalatokról számol be, kemény adatokkal vagy valóságos emberek valóságos történeteivel igyekszik igazolni, hogy mindaz, aminek itt részesei vagyunk, emberek százezreinek mindennapi élete. Általában túl didaktikusnak gondolnám ezt a formát; a Szociopolyban azért tűnik működőképesnek, mert a játszó néző maga is folyamatosan kommentálja a játékot, és az sem ritka, hogy belekérdez a narrációba, természetesnek véve ezt a hagyományosan nem színházi helyzetet.

A Szociopoly narrátorát tehát felfoghatnánk a brechti V-effektus ideáltipikus megjelenítőjeként is, de az a benyomásom, hogy a mi játékvezetőnk elidegenítés helyett éppen a beleélést hipnotizálja a közönségbe. A díszlet- és jelmezszegény darabban ez a „furcsa fekete ember” festi a kulisszát.

A szakértő szerepének megértéséhez azt mindenképpen tudnunk kell, hogy a narrátor megjelenésének a kulcsa a darabban a hitelesség: a nézőnek bizonyosnak kell lennie abban, hogy a kommentárok nem fikciók. A játékvezető szövege mindig improvizáció, és mindig igazodik az aznapi előadás során előálló egyedi helyzethez. A társasjáték formából adódóan nincs két egyforma előadás: a csapatokkal („családokkal”) történő események véletlen által komponált egymásutánja, a nézői reakciók kiszámíthatatlansága következtében az előttünk kibontakozó helyzetek mindig egyediek, a szakértő ezeket köti össze az éppen odaillő kutatási tapasztalatokkal.

A darabban elhangzó kommentárok az egyetemi óráim tananyagának is részei. Egy tudományos előadás vagy egy iskolai tanóra sem nélkülözi a művészi, színházi elemeket: a jó tanárnak retorikai képességekkel kell rendelkeznie, az előadók egyre gyakrabban használnak képeket, filmrészleteket állításaik megtámogatására. Gondolhatnánk a Szociopolyról azt is, hogy ez egy ismeretterjesztő tudományos előadás sok (színpadi) képpel. Ha a darabról megjelent kritikákat olvassuk, akkor szembetűnő, hogy többségük a darabban felvetett társadalmi problémákra reflektál. A Szociopoly mégis elsősorban színház. „Mindannyian megváltoztunk kicsit, elbizonytalanodtunk, meggörnyedtünk” – írta Rácz I. Péter egyik legelső előadásunkról a Vasárnapi Hírekben. Na, ezt nem tudja elérni a legzseniálisabb egyetemi professzor sem az óráján.

A néző mint dokumentum

„…én is természethű vagyok…”
(A. E. Bizottság: Kamikaze)

A néző-játékosok nem szereplői a darabnak, de nem is maradhatnak kívülállók. Jelenetről jelenetre döntéseket hoznak, például arról, hogy kifizetik-e a villanyszámlát, hogy vállalnak-e feketemunkát, hogy támogatják-e a korrupt polgármester újraválasztását, vagy kérnek-e kölcsönt kamatra az uzsorástól. A döntések során mindenki saját meggyőződése szerint választ – nem kell elképzelnie, mit is tenne ilyen helyzetben egy borsodi szegény család –, de a pénzszűke gyakran olyan lépésekre sarkallja nézőinket, amelyek feltehetően szöges ellentétben állnak saját, biztonságosnak hitt stratégiáikkal. Tisztes családanyák nem vesznek szemüveget rosszul látó gyereküknek, jól öltözött urak döntenek úgy, hogy nem vásárolnak cipőt a gyereküknek, mert sokallják érte a négyezer forintot. Egyik előadásunkon Magyarország egyik volt miniszterelnöke komoly tárgyalásba bocsátkozott a darabbeli uzsorással közös vállalkozás indításáról (végül nem jött össze az üzlet, uzsorásunk azzal hárította el az ajánlatot, hogy ő lányokat futtat).

Bass László. Dömölky Dániel felvételei

A Szociopoly legerősebben dokumentarista eleme a nézőtér homályából előlépő közönség. A néző, aki esetenként protestál a fikció ellen: jogszabályokat citál, hogy bizonyítsa, amit mi a darabban állítunk, az nem valóságos. Számlát kérnek az eladásra felkínált cipőről, megkérdezik a gyereküket születésnapi zsúrba hívó boltostól, mi lesz a menü a buliban, a fiktív cukorbetegségre felírt, meg sem nevezett gyógyszerekről állítják, hogy azok közgyógyellátásra ingyen kaphatóak (és hogy a kezelés hiánya nem teszi őket munkaképtelenné…). Az aktív kritikai magatartás létrejöttében szerepet játszik a játékos, aki nyerni szeretne (azért mond ellent, hogy a társasjátékban jobb eredményt érjen el), de az érvrendszer a konkrét társadalmi jelenségek értelmezésének a keretében jelenik meg. Azonnali visszajelzést kapunk arról, ha a közönség nem fogadja el egy-egy állításunkat, szembehelyezi vele saját eltérő tapasztalatait, és vitába száll a színésszel vagy a narrátorral.

Ebben a háromosztatú dramaturgiában – társasjáték, dráma, narráció – semmi sem olyan valóságos, mint a játszó néző maga. A dráma szövege dokumentumelemekből építkező fikció, a narráció a valóság tudományos absztrakciója, a néző azonban önmaga reprezentációja.

A dráma felmutat egy szituációt: a hatalmat képviselő szereplő behódolásra készteti a mesebeli szegény embert (akit egy színész testesít meg). A narrátor beszél a kliens–patrónus rendszer erősödésének tendenciájáról. Aztán egyszerre előlép a néző, és azonnal reagál: szembefordul a polgármesterrel, vagy támogatja az újraválasztását. Nem egy szerep elképzelt reakcióját imitálva teszi ezt: a saját válaszát adja a helyzetre, nemegyszer vitába szállva játékostársaival, időnként a szereplőkhöz fordulva, tapogatózva lépése esetleges hatásairól, de nem imitál, nem absztrahál, nincs mi mögé elbújnia, saját magát mutatja meg. Persze a helyzet virtuális, nem az utcán vagyunk, hanem a színházban, a polgármester sem valódi, amúgy is csak játszunk – de a játékosok viselkedése valóságos.

Ha már szóba hoztam a tisztességtelen hatalommal való szembefordulás felkínált lehetőségét: a Norvég Civil Alap támogatásával most tíz középiskolai osztályban adtuk elő a darabot. A majd háromszáz tizenhét-tizennyolc éves fiatal – negyven csapat – reakcióit dokumentáltuk is a pályázat okán. Ezeknek a fiataloknak a 75 százaléka támogatta a játékban azt a polgármestert, akit egyébként a darab utáni beszélgetésben mindenki korruptnak és tisztességtelennek minősített. A lojalitás szorosan kapcsolódott a csapatok játékbeli anyagi helyzetéhez: a legszegényebb tíz csapat 100 százalékban támogatta a polgármester újraválasztását, a legkevésbé szegény tíz csapatnak viszont csak a fele hódolt be. Már annyira megszoktam, hogy én vagyok a narrátor, hát most elmondhatnám, hogy a megnyomorított és kiszolgáltatott helyzetbe kényszerített emberek mennyivel könnyebben manipulálhatóak. És ez témánk szempontjából fontos pont: a játszó diákok nem mélyszegénységben élnek, a behódolók és a szembefordulók valódi kiszolgáltatottságáról nincs információnk. A szituáció fiktív, a válasz viszont – ehhez igazodóan – reális.

A diákelőadások elemzése során a nézői reakciók háttere jól kirajzolódik: a játékban a legjobban elszegényedő tíz csapat fele próbálkozott lopással megoldani anyagi gondjait (a legkevésbé szegény tízből senki). A tíz nagyon szegény csapatból csak egy vásárolt tetűirtó szert megfertőződött gyerekének (ennyi pénzük még lett volna, de más kiadás fedezése fontosabb volt) – erre a jobb helyzetűek fele költött. Evidensnek tűnő összefüggések, amik attól izgalmasak, hogy a diákok csak virtuálisan szegények – dönthetnének máshogyan is.

Appendix a nevetésről

A fentiekben igyekeztem bemutatni, hogy egy súlyos társadalmi problémahalmaz színházi bemutatása során milyen dilemmákat vet fel a valóság betüremkedése a pódiumra. Egy olyan hiperrealista modellről beszéltem, amely minden színpadi történést hozzácsomóz a színházon kívüli világ tényeihez. Az „igazi valóság” az utcán van – mi pedig itt a színházban, ahová persze beengedünk bárkit, bármit onnan kívülről is. Az utcán hideg van és éhség, „ezernyi fajta népbetegség, szapora csecsemőhalál” – és mi itt a színházban végignevetjük a Szociopoly kétórás előadását.

Nevetünk, amikor a védőnő az egyik néző fejét megsimogatja, aztán fertőtleníti a kezét. Amikor az immorális polgármester bizalmasan azt mondja: nemcsak ilyen tisztességes emberek élnek itt, mint maga meg én. Vagy amikor kiderül a szülői értekezleten, hogy az osztály tetves. Mindezt onnan kintről hoztuk be a színpadra, és a saját helyén ezeken senki sem nevet.

Megérne egy elemzést a Szociopoly komikumának értelmezése, biztosan van köze ennek a porondon hasra eső bohóc archetípusához, az elviselhetetlen feszültség feloldásának mechanizmusához, a társasjáték adta értelmezési kerethez – nem tudom. Az bizonyos, hogy számunkra jó esélyt kínál arra, hogy segítségével le tudjuk nyeletni a közönséggel a legkeserűbb pirulákat is.

Miután lement a függöny, mindig sokan ott maradnak még beszélgetni, és már senki sem nevet.

FÓKUSZBAN: VALÓSÁG – további cikkek

Gáspár Ildikó: Hajdani hitelünk – a témára hangoló esszé
2016. március 2-án jelent meg a Színház.NET-en
Forgách András: A szabászolló
Pass Andrea „Mi nekem a valóság?”
Rimini Protokoll: ABCD
Szerkesztette, fordította és a bevezetőt írta: Boronkay Soma
Néder Panni: Kihívásról kihívásra
Nature Theater of Oklahoma: Life and Times
Adorjáni Panna: Dokumentumok a kis román valóságról
Temps d’Images Fesztivál, Kolozsvár
Csáki Judit: Oly korban élt
Gyarmati Fanni Naplója / FILC Fischer Iván Lakásszínháza
Karuczka Zoltán: Féligazságok
KB35, Inárcs: Suha