„Ez csak színház”, sugallja a befejezés, de lehetne akár a mi életünk is.

A művészi alkotást és annak árnyoldalait, a generációk közötti színházi-irodalmi harcot helyezi előtérbe Keresztes Attila a marosvásárhelyi Sirályban. Nem a régi és új formák „összecsapását”, hanem csupa vélt sikert és valóságos sikertelenséget ábrázol. A Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művészeti vezetője tőle szokatlan opusszal lepett meg: letisztult, minimalista, alaposan átgondolt produkcióval. Örültem neki. Még akkor is, ha az előadás végén azt éreztem: az élet ilyen mértékű értelmetlenségét régóta nem láttam színpadon. Még szerencse, hogy a félig-meddig nyitott vég ha nem is reményt, de amolyan Szonya-féle „mit csináljunk? Élni kell! És élni fogunk, Ványa bácsi”-érzést hagyott bennem, amely némiképp segített feloldani az élet hiábavalóságának torokszorító érzését. „Ez csak színház”, sugallja a befejezés, de lehetne akár a mi életünk is. A színészek lubickolnak a szerepekben, az előadás finom humorát pedig külön értékeltem. És akkor még nem is szóltam az „öt pud szerelemről”, ami itt szintén az úgynevezett művészetnek rendelődik alá.
Mi a fontosabb: az alkotói válság, netán a saját tehetségtelenségünk felismerése, vagy önmagunkkal is elhitetni a többnyire mások által fenntartott, látszólagos művészi sikerünket, és abban a hitben ringatni magunkat, hogy tehetségesek vagyunk, elvégre a nevünket „folyton koptatják az újságok”? Hol tart művészi szempontból Arkagyina, és mit akar elérni Nyina? Miféle művészetfelfogást, miféle színházat/színjátszási stílust képvisel Arkagyina, aki lehet, hogy tehetségesnek indult valamikor, de mára már szinte egyetlen hiteles megszólalása sincs, külsőségekben megnyilvánuló művészi gesztusai vannak? Nyina pedig még csak ott tart, hogy „nem tudtam, hova tegyem a kezemet, nem tudtam állni a színpadon”. Előbbi már az első pillanattól féltékeny a fiatal, feltörekvő esetleges pályatársra, utóbbi pedig ugyanúgy szeretne csillogni-villogni, és ugyanúgy szeretne játszani, mint Arkagyina.
És miben különbözik „művészi eredmény” szempontjából Arkagyina negyedik felvonásbeli „Hogy fogadtak engem Harkovban, uramjézus” negédes felkiáltása Nyina későbbi mondatától: „Holnap korán reggel Jelecbe utazom… Oda szerződtem egész télre”?
Miféle irodalmat képvisel Trigorin, aki kényszeresen ír, mert hát folyamatosan meg kell felelnie a „sikeres író”-elvárásnak, s ha nem is ír úgy, mint Turgenyev, de „jó tájképeket” fest? És mivé szeretne válni Trepljov, aki új formákat hirdet, „rutinos iparosnak” tartja anyját és szeretőjét, ám valójában ugyanolyan „sikeres és elismert” író szeretne lenni, mint az általa mélységesen lenézett Trigorin? Persze kezdetben még azt hihetjük, hogy tehetséges, még bármi lehet belőle, aztán lassan kiderül: sajnos csak a „híres” művésznő vidéki fia. Tehetségtelen – és ezt maga is tudja.
Ezekre a kérdésekre kapunk tehát rendre választ Keresztes Attila előadásában, a végeredmény pedig lesújtó.
A stúdiótérbe lépve máris a „színház a színházban” érzésbe csöppenünk. A színpad két oldalán elhelyezett széksorokat ugyanis csak úgy érhetjük el, ha kikerüljük a jobb szélen álló zongorát, amelyen Trepljov pötyög egy monoton, néhány hangjegyből álló, folyton ismétlődő dallamot. Közvetlenül mellette Dorn doktor áll, és ott ténfereg valahol Trigorin is. A díszlet csupán a zongorából, egy állítható emelvényből – amely néha tóparti színpadként, néha asztalként szolgál –, néhány székből és a hátsó színpadrészt, valamint a nézőteret leválasztó, félig leeresztett függönyből áll. Minden színész benn van, jönnek-mennek, vagy épp beülnek a nézők közé, nem lehet eldönteni, hogy civilként vagy már szereplőkként; teljesen normális öltözéket viselnek, és visszafogott „interakciót” is tapasztalunk részükről egy-egy félmondat, gesztus vagy köszönés erejéig. Tüzetesebben megfigyelve rájövünk, a darabbeli darab, vagyis a saját művét megrendező Trepljov-előadás leendő nézői, akik – ugyanúgy, mint mi – a kezdésre várnak. Amint aztán megtelnek a stúdió széksorai, az ügyelő finoman kiküldi a színészeket a színpadról, „kezdődhet az előadás”, mondja.
Arkagyina „bemutatóra” való bevonulása nyilván az est fénypontja, ahogy egy dívához így illik. És hát hogyan is engedhetné meg magának, hogy ne ő legyen a „főszereplő”, mindjárt el is süt egy Hamlet-idézetet, és Samrajev megjegyzésére, miszerint „Hanyatlik a színház. Azelőtt hatalmas tölgyek voltak, ma meg csupa tuskókat látunk”, minden átmenet nélkül operaénekesi tehetségéből is kapunk egy kis ízelítőt. A fia előadása alatt sem hazudtolja meg magát, velünk is megosztja véleményét, méltatlankodását.
Az előadás sokszor címzi egyenesen a nézőnek egy-egy mondatát: Trigorin például második felvonásbeli eszmefuttatását az írás kényszeréről kimondottan a közönségnek szánja, és csak a végén fordul Nyinához; vagy Medvegyenko szintén nekünk magyarázza, hogy mindössze huszonhárom rubel a fizetése, abból kell eltartsa az egész családját.
Korpos András érdekes szerepfelfogással játssza Trigorint. Nem bájgúnár, inkább visszafogott, halk szavú, csendesen szemlélődő típus, akiről hamar kiderül, hogy valójában nincs saját akarata, másrészt mintha ő maga is tudatában lenne, hogy művészi sikerét nagyrészt Arkagyinának köszönheti. Nekünk, nézőknek címzett monológja teljes mértékben elhiteti, hogy komolyan elgondolkodott a saját képességeiről, és gyakran felmerül benne: van-e értelme annak, amit és ahogyan csinál. Ezért is érthetőbb az Arkagyinától való függősége, amitől csak néhány perc erejéig tud és akar szabadulni. Ráadásul Bianca Imelda Jeremias jelmeztervező még inkább hangsúlyozza Trigorin kiszolgáltatottságát azzal, hogy elszabott, legalább két mérettel nagyobb öltönyt ad az amúgy is nagy termetű Korposra, mintha csak Arkagyina külön figyelne erre az „apró nüanszra”: senkinek se tűnjön fel, hogy szeretője férfias, jóképű.
B. Fülöp Erzsébet Arkagyinája teljes mértékben Trigorin ellentéte: felszabadult, önbizalma maximális, meg van győződve saját tehetségéről, pedig mesterkélt, rutinos, és ripacskodik. Gesztusai álságosak, „kitettek”, érzelmei felületesek, minden megnyilvánulása a színésznőé. Fiával sem tud őszintén viselkedni, nem tud mit kezdeni szeretetéhségével, fel sem merül benne, hogy ezt saját önzése okozza. Anyai érzése egy percre sem kerekedik felül, még akkor sem, amikor ki kell cserélnie Kosztya fején a kötést, arcára kiül a viszolygás, nehéz eldönteni, hogy csak a seb látványa okozza-e ezt a reakciót, vagy a fia közelsége. A Trigorinnal való kapcsolatában is a birtoklási vágy a hangsúlyosabb: „nekem jár ez a férfi”, mert fiatal, jóképű, és „én csináltam belőle valakit”. Amikor a férfi vesz egy nagy lélegzetet, és kéri, hogy engedje el, végső érvként, rá nem jellemző természetességgel leveti ruháját, beveti minden csáb-erejét, csak hogy megtarthassa. Aztán Samrajevék bejövetelekor egyetlen gesztussal érvénytelenné teszi az őszintének tűnő pillanatot. B. Fülöp Erzsébet elemében van, minden porcikája Arkagyináé.
A Trepljovot játszó Bartha László Zsolt is rendezői telitalálat. Csupa ideg, folyton kapkodó típus, aki leginkább azt szeretné, ha magáénak tudhatná Nyinát, és anyja figyelne rá, elismerné. Akkor süllyed a mélypontra, amikor úgy érzi, mindkét nőt elveszítette. Élete csupa kudarc, nyilván ebből is fakad enerváltsága. Anyjával veszekedve nevetséges fejhangon rikácsol, ez a gyors lefolyású, hisztérikus jelenet nagyon beszédes kettejük kapcsolatáról. Alakítása a negyedik felvonás végén válik igazán torokszorítóvá: mielőtt Nyina (Kádár Noémi) bejönne, még elrendezi nagybátyja betegágyán a takarót, és rájön, hogy Szorin meghalt. Befekszik mellé az ágyba, és a halott nagybácsinak panaszkodik. Körülbelül ennyire hallgatják meg őt az élők is. A Nyinával való jelenetben aztán már csak szárazon koppannak a szavak, egymással szemben állnak, és szinte monoton hangon mondják replikáikat, mint akik tudják, ez a vég.
A társulathoz ebben az évadban szerződött Kádár Noémi számára ez az első nagyobb lélegzetű szerep. Bírja erővel a megmérettetést, csak néha lehet érezni rajta egyfajta elbizonytalanodást. Nyinája kezdetben félénk, határtalan rajongással viseltetik Trigorin és Arkagyina iránt, és gyermeki kíváncsisággal közeledik feléjük. Nyilvánvalóan a hírességük vonzza leginkább, hiszen legnagyobb vágya az, hogy bekerüljön az általuk képviselt világba. Alakítása a negyedik felvonásban teljesedik ki a Trepljovval való jelenetben.
Bár úgy tűnik, Polina Andrejevna (Lőrincz Ágnes) sorsa lányában, Másában ismétlődik, már ami a reménytelen szerelmet illeti, de míg Lőrincz Ágnes Polinája beletörődött a helyzetébe, és ha civódva is, de igyekszik minden percet kihasználni a Dorn doktorral való együttlétek alatt, addig Mása keserűsége egyre nagyobb a viszonzatlan érzések miatt. Varga Andrea alakításában Mása tragikus sorsa még hangsúlyosabbá válik azáltal, hogy azt is érzékelteti, Mása többre hivatott, méltó szellemi társa is lehetne Trepljovnak, aki azonban Nyina iránti rajongása miatt ezt nem veszi észre benne. Mindez felőrli Mását, s mivel egyetlen lelki kapaszkodója, Dorn doktor is csak közhelyeket válaszol vallomásaira, valóban elkezd „gúnyt űzni az életéből”. Önpusztítása nemcsak az alkoholizmusban nyilvánul meg, egy adott pillanatban Dorn felfedezi a befáslizott csuklóját, amelyre egy gesztusnyi „atyai dorgálással” reagál.
Bíró József Dornja egyébként bölcs cinizmusa mögé rejti a benne még pislákoló emberszeretetet és segítőkészséget, s bár látja, kin hogyan lehetne segíteni – természetesen nem orvosként, azt a törekvését már rég feladta –, de gesztusai, szándékai nem elég erősek ahhoz, hogy célba érjenek. És ez így kényelmesebb is neki, megelégszik a felületes próbálkozással. Akárcsak a Polina Andrejevnával való kapcsolatában: elfogadja annak iránta való rajongását, sőt, úgy tűnik, ő is érez valamit Polina iránt, de mint mondja: „már késő volna megváltoztatni az életemet”. Meg hát minek is? Szép jelenet a második felvonásbeli Lőrincz Ágnes–Bíró József kettős.
Meg kell említenem Györffy András (Samrajev) és Henn János (Medvegyenko) nevét is, mindketten jól teljesítenek, és örültem a Szorint játszó Makra Lajosnak, régóta nem láttuk színpadon.
Még egy meglepetést tartogat az előadás végére Keresztes Attila, ami szintén a színházi alkotás folyamatára reflektál. A negyedik felvonás „lottózós” jelenete után a szereplők mind hátravonulnak a színpad hátsó részébe, a félig leeresztett függöny elé, és a székeken ülve figyelik a Trepljov–Nyina kettőst. Nyina monológja alatt Trepljov lassan a szájába teszi a pisztolyt, kattanás hallatszik, majd bejön Dorn és kijelenti: Konsztantyin Gavrilovics főbe lőtte magát. A többi már csak egy próba (vagy esetleg elő-adás) utáni gesztusokból áll, amelyet a színészek már civilként tesznek meg egymást között a munkafényben.
Mi pedig ott ülünk, szinte tapsolni is nehezünkre esik, és nem értjük, minek élünk ezen a világon.