Adott tehát a két társulatvezető-rendező. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felhívják telefonon Worrallt, és megkérik, mesélje el részletesen élete történetét, ezt rögzítik.

Hm. / Na. Hát. / Hol is kezdjem… na. / Szóval. / A… / (Szünet.) / Tehát kritika. / (Mély levegőt vesz.) / Hol is kezdjem? / Ööö. / Izé.
(Bevezető a Nature Theater of Oklahoma stílusában)

A New York-i Nature Theater of Oklahoma társulat 2009-ben vágott bele a számos évet felölelő, tíz részből álló Life and Times (Az élet és az idők) előadás-sorozatba, melynek gerincét a csapat egyik tagjával, Kristin Worrall-lal lefolytatott telefonbeszélgetések adják. A társulat extrém külsejű vezetői, a szlovák Pavol Liska – akinek kanyarodósra viaszolt bajszát Poirot felügyelő és Salvador Dalí is megirigyelhetné –, valamint felesége, Kelly Copper – gondosan megépített, madárkákkal teletűzdelt hajszobrairól könnyen felismerhető – korábbi produkcióinak alapját minden esetben egyszerű alapfelvetések képezték. Egyszerű, ám a köznapiság színházi térbe emelésének módja, valamint a nyelvhasználat okán mégis rendhagyó ötletek.
A magyar közönséghez sajnálatos módon nem jutottak el ezen előadások, pedig az utca embereinek visszaemlékezéseiből, szövegalapját tekintve kizárólag interjúkból megkreált Romeo és Júlia vagy a színházi alkotómunka nehézségeire reflektáló No Dice (Nem játszunk) említésre méltó sarokkövei az elmúlt évek posztmodern színházteremtésének (Tompa Andrea írása a társulatról a SZÍNHÁZ 2011. októberi számában olvasható).
Adott tehát a két társulatvezető-rendező. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felhívják telefonon Worrallt, és megkérik, mesélje el részletesen élete történetét, ezt rögzítik. A Life and Times különböző hosszúságú epizódjait (akad köztük háromórás, de húszperces is) a telefoninterjúk időtartama tagolja. Kristin – egy teljesen átlagos amerikai nő – saját szűrőin keresztül áteresztett-elbeszélt élete adja tehát az eddig kilenc részből álló sorozat alapját. A berlini Hebbel am Ufer Színházban 2013-ban egy maraton során lehetett megtekinteni az addigi hat epizódot – a tizenöt órás produkció szüneteiben a társulat tagjai sütötték a hamburgereket, és töltötték a közönségnek hajnalban a kávét-kakaót, e gesztussal megkoronázva a klasszikus néző–alkotó viszonyt helyenként egyébként is lerombolni hivatott happeninget. 2015 októberében mutatták be a maradék három, filmek formájában prezentált részt, ám a csapat sajnálatos felbomlásának eredményeképp már csak Liska és Copper kenték a mogyorókrémes kenyereket a színház előcsarnokában. Jó kérdés, hogy a tagok kilépésével miképpen abszolválható majd a sorozat befejező része – de ne rohanjunk ennyire előre.

A Nature Theatre of Oklahoma társulata

Felmerülhet, hogy is volna egy befutott amerikai társulat színésznőjének élete átlagos (és egyáltalán nevezhető-e egy élet átlagosnak), ám az eddigi epizódok története távolról sem érinti a karriert: a legutóbbiban 2002 környékén, az egyetemi évek befejezésénél járunk, évekkel a társulat megalakulása előtt. Tragédiák, kicsapongások és drámai sűrítés nélküli, hétköznapinak mondható élet tárul a szemünk elé Rhode Island államból. Kedves kis család, amerikai porcukorral meghintett gyermekkor, tinglitangli tinédzserkori fiúügyek és sodródó, reflektálatlan egyetemi életforma (melynek egyik állomása épp Budapest – az olcsó alkoholtól lerohadt magyaroknak szentelt fél epizód ilyen szempontból nézve különösen vicces). A főszereplő egyik legnagyobb traumája, mikor általános iskolában meglátta az apja nemi szervét a fürdőszobában. Rendben, tizennyolc évesen azt hitte egy napig, hogy teherbe esett. De nem.
Kit érdekelhet egy ötperces monológ az iskolai padtárs kedves kismacskájáról vagy a nagymama arannyal cakkozott teáscsészéjéről szóló kusza, nosztalgikus mondatok? Kristin saját maga által elbeszélt élete színházi kontextusban zömében közhelyes és érdektelen. E fogalmak mentén kristályosodik ki az előadások esszenciája. A rendezőpáros a Romeo és Júlia során bevált munkamódszert veszi alapul: a telefonmonológok minden egyes elharapott töredék mondatára, töltelékszavára (leggyakoribb a magyar „hm”-nek megfelelő „um”) külön hangsúly kerül. Az ezáltal az összefüggőbb szövegrészletekkel egyenrangú szintre emelt „mellékesek” új, a klasszikus, sűrített színházi nyelvezettől eltérő textúrát hoznak létre. A verbatim módon feldolgozandó matériát formai kihívásként kezelik, ellenpontozzák az alkotók – Copper és Liska számos alkalommal nyilatkozott már arról, hogy mindig olyan fába vágják a fejszéjüket, amelyhez semmi közük, és amely rettegéssel tölti el őket; önnön megújulásuk, határfeszegetésük mértéke adja minden egyes epizód origóját. Épp ezért a rögzített szöveg az egyetlen kötőelem, amely összekapcsolja a részeket – ezek formai megközelítése minden esetben unikális, a rendezők által generált erőpróba kiszámíthatatlansága, a bizonytalanság a startkő.
Az idők során egyre duzzadó alapanyagok mindegyikéhez – az alkotómunkával párhuzamosan zajlottak az ismétlődő telefonhívások, így később derült ki, hogy a messzire nyúló sorozat összesen tizenhat órányi beszélgetést ölel majd fel – egy-egy formanyelvi hívószót rendeltek, fő szabályként a fent említett kihívást meghatározva. Így készült az első epizód az opera/musical és tömegjelenetek, a második a tánc jegyében, a következő egy detektívregény stílusában, és így tovább. Hat elkészült rész után, a berlini maraton ötlete által jött a következő megmérettetés: vajon képesek-e a színészek másfél napon keresztül megállás nélkül játszani (szusszanás helyett hamburgert sütve), fizikailag bírni a testet, koncentrációt és hangszálakat próbára tevő, hatalmas erőbedobást követelő előadásokat?

1. epizód

Ha mindez még nem lett volna elég, tíznapos rezidenciájuk alatt reggeltől estig harminc kiválogatott berlini jelentkezővel dolgoztak egy intenzív, sűrített próbafolyamat keretei közt, melynek során egysnittes, precíz tömegmozgatást igénylő videoklipet forgattak a színház udvarán, a hetedik epizód egyik szöveganyagát felhasználva. Ezen magam is részt vettem, testközelből tapasztalva meg, mit jelent a Nature Theater of Oklahoma-féle nem tudásból elindított, hihetetlenül felszabadító munka. A próbafolyamatot dokumentálták, ennek eredményét a maraton előtt mozifilmként mutatták be a színházban, a videoanyag végére bevágva a másfél órával korábban épp érkező résztvevőkkel forgatott képkockákat is – ennek létrejötte többszörösen aláhúzza a csapat erőpróbák iránti vonzalmát.
„Hm. / … / Szóval. / … / Oké. Hm. / … / Na. Akkor lássuk. / Oké. Hát. / … / Amennyire emlékszem, születtem / … / Providence-ben. / Rhode Islanden. / És / … / Az anyám / Akkor / … / Én voltam a / … / Harmadik gyereke. / ők meg / … / Nem vártak engem. / … / A bátyámat és nővéremet tervezték előttem. / … / És. / … / Szóval. / Anyám azt mondja, / Nagyon boldog volt. / Hogy lány lettem. / És azt mondta. / Annyira szép voltál! / … / És nem sírtam sokat. / Azt hiszem. / … / Nagyon békés voltam” – így a legelső epizód kezdő mondatai. Az egyik színész által hangszerelt zenés előadás iskolai játszó-egyenruhákba öltöztetett, remek hangú szereplői a többi tag által kísérve éneklik végig a háromórás, operai hangsúlyokkal tűzdelt produkciót. A műanyag karikákat, labdákat és egyéb sporteszközöket felvonultató koreográfia az iskolaköpenyek által uniformizált érákat idézi, az egyén kollektív eseménybe való tökéletes be-épülését, a precíz csapatmunkában való anonim feloldódás jegyében. A bennem keletkező kisdobos- és úttörőmozgalom-asszociáció természetesen merőben szubjektív, ám az amerikai foci-kultúrát jelképező mosolygós vezérszurkolók buta-energikus tánca az európai nézőtől távol álló, maximum filmekből és sporteseményekől ismert jelenség. Bár a szövegmatéria gazdája Kristin, ő maga a xilofon mögött ül, fuvolával a kezében – az előadások során személye, egyénisége irreleváns, a nézők többsége talán nem is tudja, hogy a főszereplő jelen van. A játszók egymás közt passzolgatva a labdát, elhagyva az „elbeszélő én” szerepkörét, közösségi formában dalolják el az általános iskola elején záródó mesét. Copper és Liska tudatosan helyezi többes számba az elbeszélőmódot, Kristin saját biográfiáján keresztül való reprezentálása helyett inkább színházi formákon belül használva privát fókuszát; górcső alá véve saját magához, másokhoz és a történelemhez, emlékezéshez való viszonyát.
A Worrall vállát nyomó felelősség („Mi fontos az életben, az életemben, van-e értelme annak, amit mondok, érdekes ez?”) időről időre visszatér, egyre fontosabb dramaturgiai, a művészetre és saját alkotómunkájukra reflektáló szerephez jutva. Míg a második rész rettentően szórakoztató, nyolcvanas éveket idéző, tarka tréningruhákba csomagolt diszkó-happeningje során csupán a vezérfonalhoz való ön-visszarángatást szolgálják a „Jézusom, miért mesélek öt perce egy macskáról? Bocs!” jellegű kiszólások, az utolsó epizódok során már komoly morális dillemát jelent számára a hívások rögzítése és saját életének színházi adaptálása. A nyolcadik rész végén – amely sajnos a társulaton belüli konfliktusok hatását érzékeltető, a korábbiakhoz képest cseppet sem formabontó, hömpölygő film; a mezőkön, országutakon, aztán New Yorkban gyalogló színészek komoly arccal énekelnek két órán keresztül – Kristinből egy, a World Trade Center leomlását taglaló mondat közepén kirobban a feszültség: vajon mi értelme van az egész munkának? Fél, hogy múltjából sok embert megbánthat ítélkező címkézéseivel, meg egyébként is, kit érdekel az ő élete. Elfáradt. Az előadások során most fordul elő másodjára, hogy a vonal túlfelén némán rejtőző Pavol Liska visszakérdez. Rövid mondatai rendezői távolságtartásról árulkodnak, a jövőbeli produkció struktúráját szem előtt tartva láthatóan nem szeretne bevonódni, elfogadja a nő döntését, leteszik a kagylót.
A közösség kríziseire egy szintén a berlini maraton alatt bemutatott, kifejezetten a Hebbel am Ufer számára létrehozott, félkész előadás („6 és feledik” epizód) is reflektál. A társulat a már fentebb citált No Dice című produkciójából vesz át jeleneteket. A régi matériába beleépül a csapat egyik alapító tagja, Allison Weisgall felmondása, amelyre telefonon került sor – Liska szokásához híven rögzítette a beszélgetést, így azt feliratozott hangfelvétel formájában a nézők is átélhetik. A terhelt, sírásokkal tarkított párbeszéd kegyetlenül ad betekintést egy, a csúcsán lévő színházi alkotóműhely első komoly konfliktusába; az intimitás foka már-már szégyenérzettel tölti el a színfalak mögé való betekintéshez nem szokott szemlélőt. Ezt követően a másik társulatvezető, Kelly Copper lép a színpadra. Egy asztal tetején állva beszél akadozva, mégis hatalmas elánnal az alkotás válságairól. Cseppet sem szájbarágós mondatai megkapóak, a kockázatvállalással járó bukások lehetősége, ám az ehhez szükséges bátorság elsöprő ereje hatásos színházi pillanatban forr össze. A nulláról kezdés félelme – avagy mered-e az asztalt lesöpörni, amelyre már meghatározott rendben elhelyeztél bizonyos tárgyakat, mersz-e szembesülni egy üres felülettel újra és újra – oldódik fel és alakul át, ahogy leugrik a bútordarabról; egy egyszerű gesztus katarzisa jelenik meg a pőreség és őszinteség nyomán.
A krimi formájában előadott, mulatságos középső epizódokat (3., 4.) követően (ezek egyébként Agatha Christie a londoni West Enden 1952 [!] óta futó Egérfogójának pontosan lemásolt díszletében játszódnak – azért két rész, mert az egyik telefonbeszélgetés csak tíz percig tartott) az animációs film, majd a képzőművészet és film területére térünk. Kihívásnak kihívás: mivel egyikük sem tud rajzolni, Copper és Liska egy éven át animációt (4 és feledik epizód), majd saját szexuális életük képeivel illusztrált Káma Szútra-könyvet rajzolt kézzel. Ez utóbbi, negyvenöt perces, ötödik epizód „színészetmentesen” valósul meg. A nézők nagy borítékokat találnak a széken, a színpadon a rendelkezésre álló, kivetített idő pörög visszafelé, az egyik tag pedig orgonán játssza végig a háromnegyed órát. Mivel a zajszint már-már elviselhetetlen, a borítékban lévő könyvhöz füldugó is jár. Kristin mondatai leírva jelennek meg, mi pedig hirtelen a rendezők New York-i lakásában találjuk magunkat, a létező legintimebb aktivitás esztétikusan megrajzolt képecskéit bámulva. Az ünnepélyes vadsággal aláfestett formai elidegenítés és vizuális falrombolás egysége intenzív hatást kelt – ismét felrúgva a klasszikus színházi fogalmakat: a teátrális, több érzéket bombázó élmény mennyiben nevezhető nézőinek, mit jelent a színházi nézőség kérdésköre? Aztán hogyan szembesül az említett néző azzal, hogy ugyanaz a két ember tölt neki kakaót nemsokára, akinek kicsivel előbb tussal felskiccelt, szépen megfestett genitáliáit bámulta? Újabb kihívás.

7-8-9. epizód

A nemrég bemutatott, mini-maraton során látott három epizód (7–8–9.) első része nagy formátumú, stilizált film noir: Kristin egyetemi éveit parókákkal, műfogsorokkal és ízléstelen jelmezekkel felturbózott szereplők idézik vissza, több személy perspektívájából mutatva az emlékezés nehézségeit. A nő mondatai családja és barátai szájába adva köszönnek vissza, felbontva az eddig ide-oda dobált elbeszélő mód szerkezetét, definiálható karaktereket kreálva. Worrall ezúttal saját magát játssza, eltörölve az eleddig pluralitásban szétspriccelt, tömegben oldódó egyéniséget. A bizarr film az eddigiektől eltérő színjátszási stílust von maga után, a túlcsinált groteszk forma a mű felénél, nagyjából egy óra után kezd repedezni. Mivel az élő szereplők színházi varázsa – amely akár sokkal hosszabb ideig is fenntartja az érdeklődést formai megújulás nélkül is – eltűnik, filmélményként viszont tudvalevő, mire számíthatunk; itt merül fel először az elbeszélt szöveg sekélyességének problémaköre. Amennyiben Kristin mélyebben belemenne egyes élethelyzetek analizálásába, vállalva az emlékezés esetleges fájdalmát, a szövegmatéria talán ellenpontozhatná a formanyelv kimunkált fásultságát, miközben ellent is mondana az eddigi munkamódszernek, valamint a nő megbízhatóan felszínes, csapongó elbeszélésének.
A már említett, unalomba fulladó, sétálós részt követően (8.) a záró epizódban (9.) mégis felcsillan a remény: a színészi és zenészi kvalitásokkal bőségesen rendelkező Robert Johanson által rap formába öntött, tízperces videoklip a korábbi előadások energiáját, humorát és játékkedvét idézi. Az arany fukszoktól roskadozó, gengszterstílusban szövegelő színészek kirobbanó formájukhoz visszatalálva medencében pezsgőznek, sötét pincékben és az utcán táncolnak, pontosan átadva és parodizálva az amerikai zenevilág fenegyerekeinek „istenkirály” életérzését. Vidám, önfeledt stílusuk sokkal közelebb áll az eddig működő, önmagát nem túl komolyan vevő színházi nyelvhez.
Az előadásokat követően az elmúláshoz kapcsolható természetes melankóliaérzés keríti hatalmába az embert – azon túl, hogy hamarosan véget ér egy hosszú éveket felölelő, hatalmas vállalás, egy remek társulat felbomlásának állomásaiba való betekintés pecsétje nyomódik rá minden újabb epizódra.
Hát. / Mit is mondjak. / (Szünet.) / Akkor. / Hm. / … / Befejezem.

FÓKUSZBAN: VALÓSÁG – további cikkek

Gáspár Ildikó: Hajdani hitelünk – a témára hangoló esszé
2016. március 2-án jelent meg a Színház.NET-en
Forgách András: A szabászolló
Pass Andrea: „Mi nekem a valóság”
Bass László „Az igazi valóság az kinn van az utcán”
Szociopoly, Mentőcsónak Egység
Rimini Protokoll: ABCD
Szerkesztette, fordította és a bevezetőt írta: Boronkay Soma
Néder Panni: Kihívásról kihívásra
Nature Theater of Oklahoma: Life and Times
Adorjáni Panna: Dokumentumok a kis román valóságról
Temps d’Images Fesztivál, Kolozsvár
Csáki Judit: Oly korban élt
Gyarmati Fanni Naplója / FILC Fischer Iván Lakásszínháza
Karuczka Zoltán: Féligazságok
KB35, Inárcs: Suha