…minden karakterben, helyzetben ott vagyok én is, beleírom magamat, ami egyébként nem is olyan könnyű feladat, már ez is a valóságból való kiindulást jelenti.

Mindig a valóság inspirál. Látok, hallok, átélek valamit, ami felkavar, nyugtalanít vagy dühít, esetleg szorongást ébreszt bennem, tehát valamilyen erős érzelmi hatást vált ki belőlem, és ami vissza-visszatér, majd eszembe jut róla egy ötlet. Ezen a ponton lép be a fikció.
Huszonnyolc éves voltam, amikor meghalt az apai nagymamám. Pesten voltam éppen, amikor anyukám hívott, hogy utazzak haza Győrbe, mert a mama már nagyon rosszul van. Várnom kellett a buszra, és hogy átvészeljem ezt az őrjítő várakozást, írtam egy rövid novellát a mamámról. Ez volt az első alkalom, hogy igazán személyes és fájó élmény miatt írtam (sőt, korábban csak néhány epikus művet dramatizáltam, más próbálkozásom nem nagyon volt az írás területén). Most is éppen egy olyan darabomat próbáljuk, a Napraforgót, ami hasonló késztetésből született. Az írás egyébként nem igazán segít feldolgozni a magánélet problémáit, krízishelyzeteit, talán csak addig, amíg leírja az ember. Esetemben, hogy rendezem is, amit írok, elég fájó tud lenni, amikor a próbákon viszontlátom az életem egy megoldatlan problémáját, főleg amikor a színészek ezt nagyon hitelesen és személyesen adják elő. Még akkor is, ha a fikció a legtöbb esetben átírja azt a helyzetet, amit a valóságból kiemeltem.
Persze nemcsak a saját életemből merítek ötletet, ahhoz talán nem is elég érdekes. Egyébként az egy fontos kérdés, hogy hogyan tudom személyessé tenni azt a történetet, ami nem az én magánéletemből származik, amit nem éltem át. Mitől lesz az mégis őszinte? Ha őszintén tudok beszélni egy témáról, ha őszintén szólalnak meg a szereplők, akkor van esély rá, hogy a darab érzelmileg megérinti majd a nézőt – ez a cél. Abban bízom, hogy meg lehet érezni, amikor hamis egy mondat, nem illeszkedik a sorok közé, és ha sok ilyen mondat gyűlik össze, akkor szembe kell nézni azzal, hogy nincs elég ismeretem a témáról. A múltkor elkezdtem írni egy darabot a generációk különbségéről, a nyáron pedig arról, hogy Magyarországon milyen nehéz valóra váltani az álmainkat. Ezekkel a témákkal kapcsolatban van némi tapasztalatom, mégsem sikerült jól megírni őket. Azt hiszem, hogy azért nem, mert nagyon nehéz állapotokról, jelenségekről drámát írni, hiába találtam ki mindkettőhöz egy-egy történetet. Talán szerencsésebb, ha nem érem be azzal, hogy érdekelni kezd egy jelenség; eredményesebb lehet egy emberi történetből kiindulni vagy egy nagyon erős szituációból, amiből aztán kibonthatok egy egész sztorit, ami akár sokat mesélhet bizonyos jelenségekről. Így dolgoztam az Újvilágnál is, ott egy nagyon egyszerű, már-már közhelyes, a didaktikusság csapdájával fenyegető szituációból indultam el. Popper Péter egy róla készült dokumentumfilmben meséli el a fiáról, hogy kamaszként szélsőjobboldali eszméket vallott, és ez úgy történhetett meg, hogy a gyereknek nem árulták el zsidó származását. Nem ez az egyetlen ilyen eset; egyébként az előadás célközönsége, a diákok nem igazán ismernek ilyen történeteket. Az Újvilág esetében tehát egyszerre jött a késztetés, hogy foglalkozzak a szélsőjobb előretörésével (jelenség), és találtam rá erre a viszonylag egyszerű, nem túl eredeti alaphelyzetre. Úgy éreztem, hogy így is érdemes építeni rá egy történetet, mert nagyon jellemző a társadalmunkra, egyik oldalról a múlt eltagadása, a másikról az elhallgatása, a bűntudat, a félelem, és még hosszan sorolhatnám a darab fontosabb motívumait.

Más nem törént. Schiller Kata felvétele

Ha már a félelemnél tartok, ez számomra egy olyan érzés, sőt motiváció, ami által egy „külső” történetet személyessé tudok tenni. Félelem attól például, hogy egyszer a szélsőjobboldal győzedelmeskedik Magyar-országon. Amikor felkért a PanoDráma, hogy csináljak náluk egy előadást az iskolán belüli erőszakról, akkor került napvilágra Sipos Pál ügye. Az unokahúgom akkor volt tizenhárom éves, és egyből ő jutott eszembe, hogy vele ilyen nem történhet meg, és persze senkivel, csak hát az ember, vagy én, egyből arra gondol, azt félti, akit a legjobban szeret. Szóval ez az érzés a „sajátommá” tette ezt a történetet. És persze az is, hogy van némi tapasztalatom a verbális zaklatás területén, kamaszkoromban többször is átlépték a határt egyes tanár urak. Nagyon fontos darabnak tartom ezt, mert egy olyan problémával foglalkozik, ami borzasztó gyakran fordul elő, ilyen értelemben nagyon is valóságos, és amivel még mindig nehéz szembenézni. Most ismét az iskolán belüli, de a diákok egymás ellen elkövetett erőszakos cselekedeteiről készülök írni, ami egy új szorongás bennem, hogy milyen brutális dolgokra képesek az elfojtott indulatok. Most is a valóságból indulok el, több történet is inspirál, az egyiket elmesélem, ami inkább csak egy erős szituáció. A Győri Nemzeti Színház előtt van egy hatalmas virágágyás, tele árvácskákkal. Egyszer arra lettem figyelmes, hogy egy kisfiú, úgy nyolcéves lehetett, ott áll a virágok között, és mint a gép, egyik virágot tépi ki a másik után gyökerestől. Aztán egyszer csak megérkezett egy autó, kinyílt az ajtaja, és a szülők nevetve kiáltottak oda a gyereknek, hogy szálljon már be az autóba. Hát persze, hogy dühös volt, otthagyták egyedül. Persze ezért még nem kell kiirtani egy egész virágágyást, de ki tudja, hogy még miket fojthatott el magában az a kisgyerek.
Bár az előbb pont az állítottam, hogy nem szerencsés egy adott jelenségből kiindulni, egyszer mégis csináltam ilyet. A Kő, papír, ollóra gondolok, ami egy osztályterem-színházi előadás. 2012-ben, amikor megváltoztatták az oktatási törvényt, a diákok homályos jövőképe érdekelt, amiből egyetlen menekülési útvonalként következett számukra a kivándorlás vágya. Nem volt nehéz személyessé tenni a témát, mert akkoriban én sem tudtam, hogy hogyan tovább, nem volt állandó munkahelyem, azt sem tudtam még, hogy van-e keresnivalóm ezen a pályán. Úgy indult az egész, hogy tartottam egy foglalkozást diákoknak, ahol egy fiatal kivételével mindannyian azt mondták, hogy külföldön akarnak élni. Ez annyira sokkoló volt, hogy úgy döntöttem, jobban utánanézek a dolognak. Elmentem iskolákba, ahol erre a témára játszottunk a diákokkal, így elég sok mindent megtudtam róluk. Persze a saját diákéveim is inspiráltak, nagyon szerettem a gimnazista éveket, jó volt újra belehelyezkedni ebbe a korszakba. Így álltak össze a karakterek, sőt, úgy alakult, hogy nem is a történet lett igazán fontos ebben az előadásban, hanem a szereplők sorsa: a családi hátterük, képességeik, lehetőségeik és a jövőjüket blokkoló dilemmák.
A kutatás is fontos része a munkának. Az Újvilágnál például nem volt elég a saját élményeimből kiindulni: a történet az én kamaszkoromban játszódik, amikor rendszeresek voltak a balhék a skinheadekkel. A YouTube-on rengeteg dokumentumfilm található a nyolcvanas évekből az akkori szélsőjobbos fiatalokról, elég sok szöveg került be tőlük is az előadásba. Bevallom, nem volt valami nagy élmény végignézni ezeket a felvételeket, de ezt nem lehetett megúszni. A Más nem történt esetében nagyon sok olyan áldozat beszámolóját olvastam el, akiket gyerekként szexuálisan zaklattak, és persze a Sipos Pálról szóló cikkeket is, de nem az volt a célom, hogy az ő történetét reprodukáljam, a darab cselekménye már a saját képzeletem szüleménye. A történetet ráadásul úgy raktam össze, olyan részeire fókuszáltam, amik drámapedagógiai szempontból is megállják a helyüket – egy ennyire kényes témánál ezt nagyon fontos figyelembe venni.
Az eddigi munkáimból kiindulva nem kérdés, hogy a valóság az, ami inspirált. Sőt, mivel minden karakterben, helyzetben ott vagyok én is, beleírom magamat, ami egyébként nem is olyan könnyű feladat, már ez is a valóságból való kiindulást jelenti. Ilyen értelemben a valósághoz kapcsolódik az őszinteség és a személyesség fogalma is. Úgy hiszem, hogy minél személyesebben írok meg egy történetet, annál inkább fogja a közönség a sajátjának érezni.

FÓKUSZBAN: VALÓSÁG – további cikkek

Gáspár Ildikó: Hajdani hitelünk – a témára hangoló esszé
2016. március 2-án jelent meg a Színház.NET-en
Forgách András: A szabászolló
Pass Andrea: „Mi nekem a valóság”
Bass László „Az igazi valóság az kinn van az utcán”
Szociopoly, Mentőcsónak Egység
Rimini Protokoll: ABCD
Szerkesztette, fordította és a bevezetőt írta: Boronkay Soma
Néder Panni: Kihívásról kihívásra
Nature Theater of Oklahoma: Life and Times
Adorjáni Panna: Dokumentumok a kis román valóságról
Temps d’Images Fesztivál, Kolozsvár
Csáki Judit: Oly korban élt
Gyarmati Fanni Naplója / FILC Fischer Iván Lakásszínháza
Karuczka Zoltán: Féligazságok
KB35, Inárcs: Suha