Mert bárkit elfoghat olyan érzés, hogy a hazája kicsit hasonlít egy eldugult vécésorhoz…

Amikor 1996. május 18-án a Kamrában az Elnöknők premierjén Csákányi Eszter, Pogány Judit és Szirtes Ági először ültek (illetve másztak) be a Khell Zsolt tervezte dobozdíszletbe, bizonyára nem gondolták, hogy elnök(nő)i ciklusokon átívelő pozícióhoz jutottak, s egy örök darabot fognak fényesíteni, cizellálni, életben tartani, ameddig csak bírják. A nyugdíjas (illetve aktív) takarítónők horrorrá fajuló összejövetelének első alkalma óta eltelt lassan húsz év. Sok minden változott azóta, például a világ, a nyugdíjkorhatár, a visszavonult takarítónők helyzete, a színésznők élete, viszonya az adott szerephez, és még ki tudja, mi minden. Ezt próbálom az alábbiakban vizsgálgatni az Elnöknők 265. előadása láttán, amely 2015. december 4-én zajlott le a Kamrában, telt ház előtt, lelkes publikum heves tapsával a játék végén.

A szerző felől nézve megállapíthatjuk, hogy Schwab művét az ősbemutató behozta a magyar színházi köztudatba. Több vidéki színház színre vitte utóbb, nyilván nem függetlenül a darabnak attól a hiánypótló vonásától, hogy tapasztalt színésznőknek kínál méretes feladatot. A pécsi Harmadik Színházban Vincze János rendezésében 1999-ben Bódis Irén, Barkóné Bereczky Júlia és Krasznói Klára, 2006-ban Szolnokon Sorin Militarunál Egri Márta, Sztárek Andrea és Gubík Ági, 2009-ben Békéscsabán Szalma Dorotty irányításával Kara Tünde, Bede Fazekas Annamária és Dobó Kata játszották. Ezenközben a Katona József Színház előadásának szereplői – akik húsz évvel ezelőtt még bőven fiatalabbak voltak, mint a szerző által elképzelt hősnők – szépen beérték Erna, Grete és Mariedl életkorát. (Pontosabban Maridelét. Mert a szerep neve, talán a könnyebb kimondhatóság kedvéért, a Kamrában Maridelként hangzik el.) Nyilván ők maguk sem ugyanúgy és ugyanazt fogalmazzák meg az alakításukkal, mint annak idején, s az előadáson is, a hatásán is érződik a némiképp megváltozott társadalmi kontextus.

Pogány Judit és Szirtes Ági

A Katona József Színház az 1995/96-os szezonban nagyszínpadán a Zsámbéki Gábor rendezte Cseresznyéskertet, Gothár Péter Walpurgis–éjét és az Ascher Tamás által színre vitt Élnek mint a disznók-at mutatta be. A Kamrában Halász Péter folytatta A kínai-sorozatát, Máté Gábor Parti Nagy Lajos Mauzóleumát prezentálta, Ascher Tamás pedig a magát két évvel korábban halálra ivott osztrák szerző, Werner Schwab Elnöknők című színművével ismertette meg a közönséget. Ez az évadprogram pontosan jelzi, hogy a kilencvenes évek közepére elbizonytalanodott színházak között a Katona kérlelhetetlenül tette a maga értelmezte dolgát.

Ami az Elnöknők Szilágyi Mária fordító és Part Nagy Lajos átfordító által létrehozott szövegét illeti, az alaposan beülhetett a színésznők szájába. Korai interjúból tudható, hogy Pogány Judit idegenkedett a mű trágár nyelvezetétől, azóta bizonyára megszokta. Nem feltétlenül olyan értelemben, hogy ma már könnyedén kipergeti, hiszen az Elnöknők erős koncentrációt követel a szereplőktől azért is, mert az előadás rendszerint havonta egyszer szerepel csak műsoron, ami megnehezíti a játszók dolgát. De a szöveg vulgaritása ma szokványosabb, mint húsz évvel ezelőtt. Az eltelt idő nivellálóan hatott a darab és az előadás közege közti viszonyra.

Hihető, hogy Ascher Tamás annak idején Schwab „lumpen-szalondrámáját” (ez Molnár Gál Péter meghatározása volt) úgy vitte színre, hogy a hősnőket a szerző gyűlöletére méltónak mutatta, miközben az ábrázolásukba mégis valamiféle tapintatos érzékenység vegyült. Koltai Tamás szerint a rendező „finom esztétikai tüllfüggönyt húz a néző és az ábrázolás tárgya közé”. A közép-kelet-európai abszurdból kinőtt, megrendítően ostoba és már-már démonian alantas lényeknek láthattuk Ernát, Gretét és Maridelt, ám az elborzadás mellett nevetni is lehetett rajtuk. Az eredeti viszolygás-faktort alighanem csökkentette, hogy a mai magyar társadalom széles rétegeiben találkozunk kisstílű életstratégiákkal csakúgy, mint az anyagi és/vagy szellemi nyomorúság különböző válfajaival: a korlátoltságtól az előítéletességen át a sikertelenségből táplálkozó irigy indulatokig. Schwab elnöknői tipikusabbaknak és ismerősebbeknek érződnek, semhogy száműzhetnénk őket a művészi elrajzoltság terepére. A blaszfémia ma pusztán közönségességnek hat, a primitivitás természetes egyszerűségnek, az agresszió már-már a túlélés záloga. Vajon ha Ascher Tamás most megrendezné az Elnöknőket ugyanezzel a csapattal, ugyanilyen lenne-e az előadás? Nem lehetetlen. Csak az képzelhető el nehezen, hogy mától 2035-ig műsoron tarthatná a Katona.

Ha a darabból valami arcul csaphat bennünket, az talán a fél- vagy negyednótás Maridel elhivatottsága. Mert bárkit elfoghat olyan érzés, hogy a hazája kicsit hasonlít egy eldugult vécésorhoz, és az egész ország működőképességét a szakmájuk iránt elkötelezett emberek biztosítják, akik elvégzik a munkájukat akkor is, ha azt látványos megbecsülés nem övezi, esetleg látványtalan sem. De ez csupán a magunk kispolgári kisnézői asszociációja. Hiszen Maridelnél többről van szó: ő – mint afféle háztartásbeli Krisztus – az emberiséget gondolja megváltani a maga klozettkurkászási áldozatával. Vagy legalább némi tiszteletet és szeretetet kotorna össze a két kezével (gumikesztyű nélkül) a mások által undorral elutasított feladat teljesítésével. De ne kalandozzunk el, nézzük az előadást. Az előadás előttjét. Hiszen a beengedésre várva egy olaszul beszélő férfit hallunk. Később értjük meg, hogy a televízió szól, vatikáni közvetítés megy. Hogy a pápa épp húsvéti misét celebrál, az nem feltétlenül derül ki a nézők számára. A húsvéti piros tojások is csak akkor tűnnek fel, amikor csattannak a falon. Vagyis egy réteg – a megváltásos-feltámadásos szimbolika – talán rejtve marad a közönség előtt. Ahogyan az a konkrétum sem nyilvánvaló, hogy az asszonyokat a közös foglalkozás köti-hozta össze: a takarítónőség.

A Khell Zsolt tervezte díszlet ugyanolyan meghitten talányos, mint eredetileg. (Nyilván vannak statisztikai adatok, hogy 265 előadás során miből mennyi fogyott – művérből, műfejből –, elhasználódtak-e kellékek, jelmezek.) Maga a díszlet már a díszleten kívül elkezdődik: a színpadnyílás melletti, sejtelmes fényű két kis falilámpával. A függöny mögött mintha egy szegényes ajándékcsomag tárulna fel, amelyet belül burkoltak be a legolcsóbb díszpapírral. Fordítvaság. Nem stimmelés. Amikor majd helyrebillen, akkor fordul ki csak igazán. A tér a szerzői utasítás szerint sem realista. Mégis szociografikus hitelességű részletek figyelhetők meg benne. A konyhaasztal abroszán a viaszosvászon. Az ülőalkalmatosságok legkülönbözőbbsége. A koszlott fotel támláján terpeszkedő horgolt csipke.

Ebben a szuterénban Szirtes Ági elvásott rózsaszín Gretéje úgy trónol, mint egy félreértett királynő. Szakács Györgyi bebugyolálta őt takarítónői fáslikba, tompor- és kebeltömésekbe, kötött kompléba, durva sminkbe, csörömpölő bizsukba. Szirtes Ági ebben az egyszerre szánalomra és irigylésre méltó külalakban teremt meg egy bizarr szexistennőt. Alighanem kilencvenéves matrónaként is a nemiség foglalkoztatja majd, és kuncogva fog emlegetni csiklandós emlékeket, múlhatatlan vágyakat. Szirtes Ági minden mozdulatával – cigarettafogásával, a szoknyája lesimításával, a lábtartásával – a nőiség diadalát üli terebélyes alfelén egy férfi nélküli társaságban. Pogány Judit Ernája csupa alig leplezett rosszallás és elhárítás a Grete élvetegsége láttán. Pogány Judit bámulatosan kifejező gesztusokat tesz: úgy hesseget el az oldala mellett vagy a háta mögött ezt-azt, mintha a keze ösztönösen tudná, mi az, amiről Erna feje tudni sem akar. Ezenközben Csákányi Eszter – akit felismerni is alig lehet, oly rondaságnak látszik Maridel lenyalt hajával, összenőtt szemöldökével – frusztráltan és görcsösen próbálja részint a békét fenntartani, részint egyenrangú partnerként bekapcsolódni a családos kolléganők csevegésébe.

Hogy milyen családokról van szó, az mellékesen derül ki. Ha összerakjuk az elejtett információkat, máris nem tűnik a magányos Maridel helyzete olyan borzasztónak Ernáéhoz és Gretééhez képest. Ernát gyűlöli a fia, akinek ő valószínűleg pokollá teszi az életét. De ez alkalmasint kölcsönös, pláne ha Erna Hermann nevű fia azonos Schwab Népirtás című darabjának rémes hősével, akinek már a neve is Hermann Wurm, magyarul féreg. Grete lánya pedig Ausztráliáig menekült a szülei elől, akik közül az apja rendszeresen megerőszakolta, az anyja pedig megértően elnézte ezt.

A játéknak azon a pontján, amikor a három nő borosüvegek társaságában ábrándozni kezd, a díszlet egy zenei futamtól kísérve megmozdul, hátrabillen. Nem azért, hogy kiegyenesedjenek a síkok – a második részre a kisablak és az alatta lógó fényképek elvesztették a padlóhoz képest párhuzamos helyzetüket. A szoba új pozíciója tovább ront a perspektíván. Ami eddig csak dőlt, most már borul is. Hősnőink elhagyták a realitás talaját, és ki-ki a rá jellemző fantáziavilágba menekül. Grete a női önérzetét jelentősen javító hódítást képzel el, amely házassági ajánlatba torkollik. Erna szintén férji státusig konfabulálja kapcsolatát a Karl Wottila (!) nevű lengyel hentessel, de ebben a flörtben komoly súllyal vannak jelen füstölt húsok és májsajtok. Maridel pedig egy idő után hiába jelentkezik iskolás lány módjára, hogy hagyják őt is beszélni. Szeretné kiteljesíteni az ugyanott lejátszódó kalandját – egy közösségi mulatság színhelyén a mellékhelyiségében zajló bravúros duguláselhárítását –, ám a többiek letromfolják. Kegyetlen bosszút áll ezért. Amikor végre övé a szó, verbálisan lemészárol mindent és mindenkit. Evvel a fantasztikus áriájával kihívja maga ellen a sorsot. Társnői orgonaszóra megölik a nyílt színen. Pont úgy pusztul el, mint ahogy egy szárnyast vágnak le. A fejét elvesztve még rugdalóznak kicsit a lábai.

A megmaradt két takarítónő némán nekiáll felmosni a vért. Ha úgy vesszük, a szakmaiság diadala ez. Takarítói értelemben, és nemkülönben három osztályon felüli színészi alakítás levezető aktusaként. A végén Szirtes Ági és Pogány Judit a sötétülő-színesedő térben ülnek és hallgatják a Hinterládi vigasztalók groteszk nótáját az Úristenről. Az előadás utolsó momentuma a vigasz szó hiánya.

Az emberek reménytelenek, ez valószínű. Úgyhogy már csak az a kérdés, hogy mi van a Grete dakszlijával, a Lydivel. Hová tette Grete, ha nem hozta magával Ernához? Vagy az a kutya már rég elpusztult? Vagy a bemutató óta eltelt tizenkilenc évben múlt ki? Ki tudja?