Közzétette a 2015-ös év legjobb kortárs táncelőadásának díjára jelölt hét produkció laudációját a Lábán-díj kuratórium. A nominált táncdarabok ajánlói egyszerre jelennek meg a Trafó honlapján és a szinhaz.neten. A tánckritikusokból, esztétákból, művészettörténészekből álló független szakmai zsűri döntése alapján immár tizenegyedszer kiosztásra kerülő Lábán Rudolf díj idei átadójára május 10-én kerül sor a Trafóban, a házigazda Winkler Nóra, a belépés ingyenes.

A Lábán-kuratórium tagjai:
Artner Szilvia Sisso – újságíró, kritikus
Fuchs Lívia – tánctörténész, tánckritikus
Halász Tamás – tánckritikus, szerkesztő
Králl Csaba – tánckritikus
Rényi András – esztéta
Százados László – művészettörténész
Török Ákos – kritikus

Timothy and the things: Anyádék rajtam keresnek
Alkotó, előadó: Cuhorka Emese, Fülöp László

A Timothy and the things avagy Cuhorka Emese és Fülöp László formációjának előadása nem csak a kortárs tánchoz való viszonyunkat változtatja meg, hanem a saját hétköznapjaink jelentőségét is felerősíti számunkra és ebben van az ereje. Ha volt, amit tudni akartunk a kortárs tánc értelméről, de soha nem mertük megkérdezni, akkor már nem is kell, oda tették elénk egy puritán, dísztelen színpadra, lévén progresszív darab, az újabb verzióban már háttérvetítés nélkül, ami még letisztultabbá tette a kompozíciót. Egyszerű étel, pedig nem tűnik annak, figyelni sem kell megfeszítetten, csak átengedni magunkat a manipulációs brigádnak, amely az emberi viszonyok végtelen lehetőségeit kutatja. Ha van Michelin-csillagos gyorsbüfé, gyors reagálású táncos felszolgálókkal, akkor ez az. Körkörösen definiálja és a tánc nyelvén tálalja hétköznapi interakcióink tömkelegét, amelyek látszólag feleslegesek és megmagyarázhatatlanok.

Megnyugodhatunk: van értelme a szerencsétlen, lúzer hétköznapjainknak, paralitikus állapotainknak, vidám semmit tevéseinknek, idegesítő piszkálódásainknak is. Sőt, tartós rosszkedvünk is lehet világbajnok egy kis tejszínhabbal a tetején. Váratlanul és terápiásan hat a burjánzó, dinamikus mozdulatokból kialakuló „történet” egy emberpárról, akik ugyanannyira elszigeteltek is egymástól, mint amennyire megértően elviselik a másik „hülyeségeit”.

Minden eddigi Fülöp László koreográfiáról – de különösen a tavaly Lábán-­díjat nyert There’s an elephant in every room címűről – elmondható egyébként, hogy a társas kapcsolatok színpadi laboratóriuma. Alkotótára, Cuhorka Emese ebben a darabban, bár szerepe szerint letáncolja és túlviselkedi, ki is egészíti őt a színpadi mellérendelés szabályai szerint. Elsősorban az ő egymáshoz viszonyulásukról, privát és közös történeteikről szól az előadás, miközben a mozdulatokban is az egymáshoz való aktív vagy passzív közeledést képezik le, vagy saját fékezhetetlen tudattalanjukat teszik ki a nézők elé. Lemeztelenednek, a szó képletes értelmében, eldobják az agyukat, de ugyanakkor képesek az önreflexióra, az öniróniára, és analizálják a saját mozdulataikat.

A színpadi kereteket nem tartják be, újat konstruálnak. Mindig túlhúzzák, kilépnek, bemozdulnak és ezekkel a gesztusokkal nevettetnek, bolondoznak, feszültséget teremtenek, meg önmagukon élcelődve bele is halnak kicsit. Montázsszerű jelenetekből, szólókból és duókból rakják össze a puzzle-­t. A teljes képet arról, hogy két ember miféle alakulatnak számít, lehet­e család, szerethetik­-e egymást igazán, mi az, amit tudnak közösen csinálni, mi az, amit kizárt. Miért nem kapcsolod már be azt a rohadt magnót, miért nem kapcsolod ki, miért úgy szuszog a másik álmában, ahogy, miért öregszünk napról napra, miért nem figyelünk egymásra eléggé, tényleg nem figyelünk, vagy ez csak a látszat…. és így tovább. Ezekből az élethelyzetekből, érzésekből jön létre a tánc és két ember párbeszéde, vagy egymás melletti elbeszélése. Az etűdökben szerepeket vesznek fel, de azokból néha kitáncolnak, sőt szó szerint kiesnek a szereplők. Nincs behatárolva a tér, miközben minden szeglet használható, bizonyos tárgyakról nem tudjuk, hogy kerülnek oda, miért beszél, miért énekel a táncos, hogy van az, hogy csak úgy extázisba esik. Sosem az történik, amit várnánk, szerencsére, de mégsem spontán a történet, inkább csak zajlik, hömpölyög.

A két kortárs táncos-komikus és viselkedéskutató, Dvořák Újvilág szimfóniájának Mizsei Zoltán-féle átiratával együtt lélegezve, Kasza Emese és Mei Kawa kényelmes jelmezeiben, új rendet, magunkhoz igazítható, komfortos valóságot teremt.

Artner Szilvia

Anyádék rajtam keresnek. Fotó: Dusa Gábor

Artus: Cseppkánon
Koreográfus, rendező: Goda Gábor

Egy táncelőadásnak, de bármilyen más színházi előadásnak sem dolga, hogy önazonos legyen a tárgyával. Sőt, általában ez eleve lehetetlen, hiszen mire mennénk egy olyan táncdarabbal, amely ügyetlenül szólna a tehetségtelenségről vagy tragédiába fulladna, miközben egy drámai történést állít színpadra. Az önmagát felmutató személyességnek helye van a színpadokon, ám ahogy távolodunk a konkrét egyéntől az általános vagy a fundamentális elemi felé, az előadás lényegéből adódóan egyre határozottabban elkezd viszonyulni ahhoz, amihez hozzászól. Éppen ezáltal mű-vészet. Ha nem így lenne, nem is tudnánk mit mondani róla, legfeljebb rámutatni, hogy ez az, nézzed.

A Cseppkánon ezzel szemben a legelemibb általánost célozva éppen az, ami. Ezért legfeljebb fecsegni lehet róla, ahogy ezt most is tesszük. Az Artustól megszokott módon diszkrét akciókban mutatja fel az egységet, a teljességet, a változásban lévő állandóságot: cseppekre olvadó jégtömb, gőzzé váló vízcseppek, hanghullámokban egymásra találó, színes esőkabátos emberek, egy-egy szóvá váló érthetetlen hangsorok, folyamatos áramlásban lévő Tai Chi művészek, ebbe az áramlásba egészen máshonnan bekapcsolódó vagy be nem kapcsolódó mozgásművészek, egy férfi, aki egy  hatalmas könyvet ver szét önmagán, egy férfi és egy nő, akik hullámokban mozdulnak egymáshoz és egymástól el. És megannyi akció, amelyek nem vetik le magukról az egyedi értelmezés lehetőségét, de nem is igénylik azt. Sőt, és ezzel a lényeg közelében járunk, a Cseppkánon maga sem igényel értelmezést.

Az egyről nem egyszerű beszélni, mivel a fogalmaink éppen az elválasztás gesztusából jöttek létre, abból az elemi igényből, hogy egy-egy dolgot néven tudjunk nevezni, és ezzel rendbe tegyük a körülöttünk és bennünk lévő „rendetlenséget”. Ezért a sokaságban lévő egy, és a sok mint az egy sokfélesége önmagában is nehezen kifejezhető gondolat, hát még akkor, ha ezt az egyet folyamatos változásként szeretnénk megragadni, amit ha mégis sikerül megfogalmazni (de nem sikerül), az még mindig csak egy gondolat. Maga az élmény azonban, éppen színházban jól közelíthető, hiszen amikor a néző és az előadás közötti elkülönülés lebomlik, vagyis amikor a nézőt bevonják, akkor ha nem is a sokból, de a kettőből egy lesz. Tegyük hozzá azonnal, hogy a nézőt egyáltalán nem könnyű bevonni, általában nem is sikerül, és ilyenkor legfeljebb használni szokás. Az Artus, egyet körbejáró előadásaiban, és a Kérész Művek pillanatperformanszaiban gyakran kap szerepet a néző, ám ebben az esetben, mivel az előadás egy távoli színpadra emelve történik, ez egy sokkal nehezebb helyzet.

Az egyről való beszéd lényege szerint ködös, jó esetben misztikus, a Cseppkánon legnagyobb erénye viszont éppen az egyszerűsége. A titka pedig az, hogy nem beszél róla, hanem csinálja. A gondolkodás tisztaságával és tűpontosnak ható szerkesztéssel. A színháznak nem dolga létélményt közvetíteni, ha azonban ezt néha mégis megteszi, azt érdemes megbecsülni.  Ennyit a fecsegésről.

Ez az, nézd meg!

Török Ákos

Cseppkánon. Schiller Kata felvétele.

TranzDanz: Déja vu
Koreográfus: Kovács Gerzson Péter

Jó egy évtizede már, hogy Kovács Gerzson Péter figyelme a rá jellemző elemi és őserővel a jelen torz panoptikuma felé fordult. A koreográfus egyenes derékkal áll: nem kuporodik le valóságunk nyüzsgő hangyabolyához, de azt sem mondhatnánk, hogy fölényes finnyássággal, bottal piszkálgatná a valót. Fanyar iróniával, értéssel, megértéssel veszi kézbe, forgatja, tartja a fény felé napjaink alakjait, tekintet nélkül osztályra, élőhelyre, (társadalmi) súlyra. Összeérett csapatának tagjait a mindennapokból ellesett gesztusokból, apróbb vagy ormótlanabb jegyekből gyúrja-formázza azokká, akik közt léteznie rendeltetett. A Déja vu, mely nem csupán e ciklus, de az egész életmű egyik leghatásosabb alkotása, iróniával, okos fölénnyel, lényeglátással és némi rezignált szomorúsággal ábrázolja, látványos és hatásos tablóba rendezetten a környező valóság humán eredetű szilánkjait. Biztos kézzel és leleményesen adagol paródiát és szívszorongatást, precízen életszagút és álomszerű, simogató lírát, bravúrost és alpárit, idéz, fanyarul utánoz és teremt új minőséget. Patchworköt látunk, emberi anyagból képzett etológiai foltvarrást, melynek egy-egy szeletére-foszlányára, mint mindenapjainkból ismerősre meredhetünk rá. A Déja vu világában maró irónia és bölcs megértés különös elegyével találkozhatunk. Eredeti bemutatójának (s több, további előadásának) helyszínén, a hajdani – a mai Fogasházzá: mutatós, divatos, izgalmas hangulatú mulatóhellyé alakított – ódon bérház udvarán számos jelentésréteggel bővül ez az alapvetően helyspecifikus produkció. A város e tragikus múltú és lesújtóan üressé tett jelenű negyedében mint szellemalakok lépnek olykor elénk a Déja vu remeklő táncosai. A hajdani csillagosházakba, nyomorúságos társbérletekbe kényszerítettek, áldozatok és kínzók itt, az Akácfa utca immár üres, „másra használt” csigaházában, alkalmi pódiumán mintha a négyek alakjában mutatkoznának meg egy-egy villanásra, röpke gesztusokban. De alapvetően a ma ideges, kényszeres, sekélyes világába láthatunk bele Kovács Gerzson Péter koreográfiájában. A néhaiak unokáinak-dédunokáinak életébe a kancsalul festett egek alatt, az illúziókergetés, hisztérikus, toporzékoló kakasviadalok és cicaharcok közepett. Az eredeti és hasonlíthatatlan, évtizedek alatt kiérlelt koreográfusi formanyelven megfogalmazottan, mozgás és hangzás kitűnő egységében. Nehéz, embert próbáló mulatság ez, izgága és korszerű danse macabre, smukkcsörgető haláltánc, megannyi mellkasra nehezedő tanulsággal, mely hosszan elkíséri megbabonázott, letepert nézőjét.

Halász Tamás

Déja vu. Jókuti György

Molnár Csaba: Eclipse
Rendező, koreográfus: Molnár Csaba

A techno kultúra szinte minden művészeti ágat megihletett már, így a kortárs tánc sem maradhat ki, bár paradox módon, nincsen könnyű dolga a koreográfusnak egy olyan táncos közeg színpadi felmutatásával, ahol az új törzsi rituálék monotóniája a jellemző. Molnár Csabának nem okozott gondot a parti szituáció történetté fűzése, tematizálása, amellett, hogy a fény, a tánc és a zene párbeszédével teremtett hangulatot. Táncosként és társalkotóként is az úgynevezett Y generáció egyik leghúzósabb figurája, ám ezúttal koreográfusként is biztonsággal határozta meg a színpadon zajló folyamatokat. A Varga Vince segítségével szerkesztett gyomorban lüktető zenékkel, Dézsi Kata élő, pulzáló fényeivel és tizennyolc, Marcio Kerber Canabarro cyber­bohóc jelmezeibe bújtatott táncosnővel meséli el a szinte lehetetlent. Az ezüstösen csillogó függöny előtt megjelenő női horda ritmikus gimnasztikájából fokozatosan bomlanak ki az egyéni történetek, ugyanakkor megmutatkozik, hogy az arctalannak tűnő, egy helyre koncentrált tömeg is rendelkezik a közösség bizonyos kritériumaival és megvannak a maga rejtett, izgalmas kapcsolatrendszerei. Az feszültség már a kezdetekkor megjelenik, hiszen kétséges, hogy van­e kiút a pazar látvány, és a zsibbasztó táncmassza erdejéből, működik-­e a Molnárra oly jellemző visszajátszás, talál-­e a történetekhez a témából adódó táncformákon kívül mozgásalapot.

A release technika, a „diszkó tánc” és a Molnárra szintén nagyon jellemző verbalitás megszabja a dramaturgiát. Bebizonyosodik, immár nem először, hogy a koreográfusnak a tiszta színházi helyzetekhez is pontos érzéke van. Úgy vezényli a Budapest Kortárs Tánciskola diáklányainak „tömegtornáját”, hogy atmoszférát teremt, és – mint a kortárs tánc Almodovárja –, ebből kerekíti ki a maga nőtörténeti galaxisát. A techno parti nevű globális szubkultúra egymás mellé sodródó, jórészt magányos nőfiguráinak egyéni drámái válnak láthatóvá a diszkó gömb alatt.

A hajnalig tartó mulatság cselekménye három képben villan fel. Először a különös éjszakai világ ösztönemberei, a játszmáik és a zene összeolvadása, egészen a transz állapotig. Aztán egy szünet, várakozás, amikor csak a zihálás hallatszik, a fények villóznak és előmerészkednek az egók, majd végül egy táncdalfesztivál, amikor a szerelemről szóló világslágerekbe burkolózva mondják el a nők, hogy mi fáj nekik. A három vezértáncos, a tulajdonképpeni alkotótárs kolléganők önreflektív ironikus jelenléte jó támpontokat ad. Cuhorka Emese a „csillárnő”, bukósisakkal a fején operát énekel, Dányi Viktória egy daft-punk jelenetben teljesedik ki, Vadas Zsófia Tamara gótikus stand ­up komédiát ad elő. A finálé meg egy sima ágyba bújás fogmosással. Egyedül. Ahogy már annyiszor. Sok kis női Hamlet egy nehéz nap nehéz éjszakája után.

Molnár Csabának ismét sikerült úgy színpadra állítania egy partikuláris témát, ahogy még nem láttuk azelőtt. Most már előítéletek nélkül léphetünk be a napfogyatkozás táncházak kapuján.

Artner Szilvia

Eclipse

Nagy Csilla – Vavra Júlia: Öböl
Alkotó, előadó: Nagy Csilla, Vavra Júlia

Szél, hullámverés – testek: két lény, de nem pár. Csak párhuzamos történetek. Azonos mozdulatsorozatokat ismételnek, loopolnak egymásba, de mégis izoláltak: külső erők mozgatják szinkronban őket. A természet részei: szabályainak – dinamikájának, energiáinak – engedik át a testüket. Ez a személyiségmentes harmónia bomlik meg és alakul át – lépésről-lépésre, mozdulatról-mozdulatra – egy változékony, állandóan alakuló, kétszereplős viszonyrendszer kiépítése során. 50 perces fejlődéstörténet: a figyelem és a jelenlét fokozatai, az egymáshoz igazodás, egymásra hangolódás stációi. Az öntudatlan egymásmellettiségtől az ember-ember viszony variációi vezetnek a személyiség(ek) el- és körülhatárolásáig. Ez a következő szint – a különállás és a rivalizálás, a közömbösség és a harc végletei között – magában hordozza egy újabb harmónia, a megnyugvás és az együttműködés összhangjának lehetőségét is.

A tér- és testhasználat interakciói érzelmeket, viszonylatokat generálnak, a kommunikáció változó hatékonyságú és funkciójú (testi) készletei, kifejezésmódjai eltérő hangulatú, töltésű jeleneteket fűznek össze. A növénylét párhuzamos, monotonul ismétlődő, egymásba folyó mozgásfázisait – talán az épp felülíródó régi program miatt – gépies mozgások, elakadások, iránytévesztések, kényszeres ismétlések tördelik szét. A másik testével való alkalmi, öntudatlan érintkezések tudatos testkontaktusba, térbeli helyzetének érzékelésébe fordulnak át: az addig érzelemmentes tekintet és a mozgás fókusza immár egymásra irányul. Hétköznapi mozdulatokat, gesztus-töredékeket is beépítő mozgás-kommunikáció kidolgozása veszi kezdetét. Hangsúly- és ritmusváltások, akció és reakció: test(határ) letapogatás, aura körülrajzolás – egyre puhább és pontosabb mozdulatok. Egy vállra helyezett, és ott is hagyott kéz, egy nyitott tenyérbe helyezett arc: érintések-közeledések katalógusa. A közvetlen fizikai kapcsolat átalakítja a mozgáskészletet: magától értetődő a bizalomra alapozó kontakttánc, majd az együtt pörgés-görgés a hullámverés sötétjébe.

Az elsőt egyre gyorsuló ütemben követik a további variációk: a kezdő mozdulatsor néhány perc alatt belső feszültségek – érzelmek – továbbsodorta, vagy éppen megmerevítette, groteszk mimikájú, görcsbe rántott testösszeomlásokba fut bele. Az egyik test megpróbálja uralni a másikat, hogy utána egymás mellett „elbeszélve” valamiféle party-kommunikáció mozdulatkliséit sorolják elő. Egy újabb testkatasztrófa után, az agresszióba félrecsúszó mozdulatokat egy a pofonok sora után az arc előtt megállított kéz zárja le. A célt tévesztett – visszacsatolás nélküli, kudarcot vallott – közeledési kísérleteket lassú kibékülés követi: a darabot a már ismert lágy, hajlékony és koncentrált, egymást körülfolyó, -ölelő tai chi-duett zárja le. Az egyre szilánkosabb, elaprózódó koreográfia-struktúra – s így a belső magját alkotó, virtuóz módon variált és szétszerkesztett, de mégis végig jól felismerhető mozgássor is – a fénydramaturgiához és a hangkulisszához ízesülve, együtt alkotja a darab élő szövetét.

Nagy Csilla és Vavra Júlia: két táncos-koreográfus, két eltérő generáció. Ez az ő öblük is, nem csak a belülről szabadon engedett két lényé. Kollektív alkotói tér, védett közeg: az egymást inspiráló közös jelenlét, személyre szabott mozgás- és táncterápia nyugodt kísérleti terepe. Duettjük az itt zajló, tudást, improvizációs elemeket, emlékeket és érzelmeket, belső tapasztalatokat is beépítő és összehangoló együttgondolkodás eredménye.

Százados László

Öböl. Fotó: Cserkuti György

Réti Anna – Ricardo Machado: Point of You
Alkotó, előadó: Réti Anna, Ricardo Machado

Réti Anna és Ricardo Machado ötvenöt perces darabja, a Point of You épp olyan szellemes és áttetsző, mint a szóvicc, amelyet a címébe rejtettek. Egy duóról van szó: egy nő, egy férfi. Két személy, egy pár. Két szempár, két szempont. Előbb egymással szemben: stilizáltan ütik-verik egymást; harci koreográfiájuknak nincs győztese. Aztán, mint sziámi ikrek, egymáshoz tapadva: kényszeres egyirány, suta függőség. Most lehasadt, magányos némajáték – háttal, egymásnak, maguknak. Majd újra szemben, újra viaskodás, de ez most inkább gyöngéd-vad szerelem. Két személy – egy vágy. Egy vágy – de aztán két szemellenző. Csőlátók egymás célkeresztjében: vak nem vezet világtalant. Játék a székkel – ugyanaz, sok szempontból. Én így, Te úgy, Én emígy, Te amúgy, Én ezt, Te azt:  Én erre, Te arra. Én azért így, mert Te meg úgy: Te azért nem erre, mert Én meg nem arra, és így tovább. Aztán sötét: sötétben mind szempont fekete. Én vagyok én, Te vagy te – ki a függőbb, Én vagy Te?

És aztán újra, előlről: párviadal, szerepcsere, magányos pár, páros magány. A vége, mindennek a csúcsa: a könnypatakok összefolyása zokogásból röhögésbe és vica versa.

Coelho befigyel?

Nos, talán igen, talán nem: Réti Anna és Ricardo Machado bizony ötvenöt percig az orbitális közhely és a giccs határán egyensúlyoz. Van-e laposabb igazság, mint a „minden relatív”-é? Van-e közönségesebb dráma, mint a szerelemé? Lehet-e saját nézőpontja viszonylagosságát egyszerűbben a néző tudomására hozni, mint azzal, hogy helycserére késztetjük őt magát?

De mint a jó művészetben oly gyakran, itt is szinte minden az arányokon múlik. A tragikushoz vagy elégikushoz gondosan adagolt irónián, a nyelv épp szükséges mértékű használatán, a kísérő zenei anyag remek kiválasztásán és hibátlan ritmusán. A drámai jelenlét színészi képességén, amit épp jó ütemben ellenpontoznak a két előadó két pajkos-játékos hajlamai. A darab szerkezete, mint Réti Annánál szinte mindig, zártszám-szerű elkülönült egységekre épül: ezek ezúttal is ökonomikusan, jó tempóban, nem elnagyoltan, de nem is túljátszva viszik színre a közhely igazságát. A közhely csak akkor kínos, ha előadása is közhelyes: egy művészileg jó előadásban a közhely igazságára derül fény.

Nem nagy csoda hát, hogy a darabot beválogatták az Aerowaves ezévi huszas toplistájába: annyira elragadó és elgondolkodtató, vicces és libabőrző egyszerre, hogy nyelvi, kulturális, műveltségi határokon túl is, úgyszólván univerzálisan is érvényesülni tud. Réti Anna és Ricardo Machado kettősének nincs szüksége semmi extravaganciára, identitáspolitikai vagy egyéb „kortársi” tematizációkra, hogy a szó mélyebb értelmében érdekes tudjon maradni.

Rényi  András

Point of You

Molnár Csaba – Marcio Canabarro: Tropical Escape
Alkotó, előadó: Molnár Csaba, Marcio Canabarro

A szegény színház a paradicsomba megy… Ha nem tudnám, hogy a darab közösségi finanszírozásból jött létre, hogy a plakátoktól a felfújható táncszőnyegen át az utolsó kellékig minden a két alkotó-előadó találékonyságát és munkáját dicséri, hogy ők, saját kezűleg építenek és bontanak előadás előtt, illetve után, és hogy két közönséges banános dobozban elfér az ő rikítóan színes és zavarba ejtően szabad, picire zsugorítható, mégis világnagy színházuk – akkor sem mondhatnék mást, hogy a Tropical Escape a menekülés és az elvágyódás darabja. El abból, ami van, el a realitásból, a lélekölő valóságból, el a napi gondoktól, a lyukas pénztárcától, a kirekesztő hangoktól, a hazugság beszédeitől, az udvari művészettől messze-messze el. Bele a szürreálé, a fantázia, az álom, a mocskos képzelet szégyenlősen szemérmetlen világába, ahol nincs gondolatrendőrség, de öncenzúra sem, csak tudattalanba merülés és tudatos játék. Bele a színpadot ellepő színes lufik rejtette titkok és csodák púderszagú káprázatába, bele a trash és a magasművészet nyúlós, nyálas, mázkos, ragacsos, cuppogós kevercsébe. Bele a mézbe, bele a sárba. Bele a fennköltbe, bele a tisztátalanságba. Bele a minden mindennel összefügg, de persze semmi semmivel sem kapcsolódik (közvetlenül) radikalizmusába. Bele az idézetek, citálmányok, linkek, hivatkozások, utalások fülledt dzsungelébe – amit, ha felfedezünk, jó, de akkor is jó, ha nem, mert a duplafenekű előadás végén egy házi készítésű sárgarépatorta közös elfogyasztásával egybekötött lecture-rel amúgy is a segítségünkre sietnek.

Bele a darab szívébe és agytekervényébe.

Bele Molnár Csaba és Marcio Canabarro személyes fantáziavilágának legsűrűjébe.

Bele, bele, bele a legközepébe.

Oda, ahol óriási felfújható fekete ősanya-figura (?) „szüli meg” a filigrán, őzgida testű „ikerpárt”, avagy a megkettőzött Faunt. Ahol a harisnyás-lufis meztelen alakok folyamatosan ruhát, figurát, pózt, nemet, identitást és szerepet váltanak. Ahol Cunningham és Nizsinszkij, Ravel Pavane-ja és a Csipkerózsika-rajzfilm Varázsdalának brazil feldolgozása épp olyan békésen megfér egymás mellett, sőt akár egymással feleselve is, mint az olasz vagy dél-amerikai szappanorák ripacsériába hajló, ám mégoly fergeteges „szikronja” egy, az orgazmusig hajtott pornójelenet „zenei partitúrájára” (lihegés, nyögés, cuppogás) koreografált kéjes-véres gyilkolászással. Ahol a paródia, a humor, az irónia, a kreativitás ír át és felül mindent, hogy a néző lába alól kicsússzon a talaj. Ahol a camp és a queer esztétika/kultúra ad bravúros randevút egymásnak, de nincs stíl és műfaj, amibe ne harapna – vagy rondítana bele a darab. Ahol a padlót borító „légpárna” nem csak a jeleneteket, de vele együtt a gondolatainkat is ellebegteti a közhelyestől, az egysíkútól, a hétköznapitól, hogy felfedeztessen és bejárjon más, ismeretlen területeket.

Budapest lassan ismét újjáéledő föld alatti művészeti közegében született valami egészen pikáns, eredeti és beazonosíthatatlan, amit a két szerző, a két táncos-komikus-színész-performer, Molnár fantáziája és Canabarro intellektusa egymást kiegészítve formál kivételes színházi eseménnyé, szabadszájú underground kabarévá, szemérmesen perverz táncos revüvé. A másság, a másként gondolkodás szerteágazóan burjánzó reprezentácó-kísérletévé.

Králl Csaba

Tropical Escape. Schiller Kata felvétele.