Az előadás első fél órája csupa ígéretes kezdet: csak találgatni lehet, hogy a szárazabb, indulatosabb, (aktuál)politizálóbb, vagy a játékosabb, teátrálisabb, a zenei hatásokra sokat építő, stilizáltabb forma és tartalom, esetleg a kettő integrálása felé tart a játék.

Fotó: Borovi Dániel

Nem mindig könnyű érteni, miért válik egyszerre divatossá egy dráma. Dürrenmatt komédiáját idén már bemutatta a Miskolci Nemzeti Színház, a múlt évad vége felé pedig a Stúdió „K” és a k2 Színház közös bemutatójaként nézhettük Bakfitty címre keresztelt, átdolgozott változatát. Némiképp átdolgozott formában mutatta be most a Budaörsi Latinovits Színház is – vagyis egy éven belül a harmadik premierre került sor. Mivel A nagy Romulus bizonyosan nem az a darab, melyet mondandójának aktuális érvényétől teljesen függetlenül, pusztán kivételes esztétikai kvalitásai, jelentésének örökérvényűsége okán érdemes bemutatni, azt hihetnénk, van valami a levegőben…

Dürrenmatt kétségkívül szellemesen és ötletesen boncolgat társadalmi kérdéseket, dilemmákat – más kérdés, hogy az ötletességen és szellemességen kevés drámája lép túl; igazán mély, eredeti mondanivalója A nagy Romulusnak sincs a hatalmi mechanizmus működéséről, a különböző ideológiájú, ám egy rugóra járó hatalmi berendezkedések kölcsönhatásáról, az uralkodónak a hatalomhoz, illetve a társadalomhoz való viszonyáról. Az a hatalmi, illetve társadalmi struktúra, amelyet modellál, pedig nem vonatkoztatható a mai magyar társadalmi-politikai dilemmákra. A három bemutatót látva úgy tűnik, az alkotók elsősorban a szöveg humorára, illetve a saját ötleteikre támaszkodnak. A két korábbi – szakmailag egyaránt korrekt, ám kevés érdekességgel szolgáló – produkció közül a miskolci mintha arra épített volna, hogy a helyi nézők többsége számára ismeretlen a mű, így annak poénjait, ötleteit szakszerűen kibontva hoztak létre inkább szórakoztatni, semmint felkavarni kívánó előadást. A Bakfitty alkotógárdája pedig sok saját viccel és ötlettel tűzdelte meg ugyan a szöveget, de a történeten és a dramaturgián keveset változtatott – az új, nyersebb poénoktól és (játék)ötletektől viszont nem lett sem mélyebb, sem aktuálisabb a darab.

A budaörsi előadás rendezője, Polgár Csaba néhány évvel ezelőtt már vitt színre úgy római tárgyú klasszikust, hogy a más korhoz és más történelmi dilemmákhoz tapadó szöveget aktuálissá téve, szellemileg provokatív, elgondolkodtató előadást tudott létrehozni. Igaz, a Coriolanus önmagában is jóval jelentősebb szöveg, mint A nagy Romulus, a rendező pedig nem csupán Shakespeare drámáját használta fel, hanem Brecht átdolgozását is. Ám a színrevitel kulcsa a mű radikális átértelmezése volt – amelyhez a rendező eredeti módon stilizált, a zene kifejező erejére erőteljesen támaszkodó, hatásos színpadi nyelvet is talált. (S noha a Coriolanus a legkézenfekvőbb példa, a klasszikus szövegek kortársi érvényű átértelmezése Polgár Csaba valamennyi általam látott rendezését jellemzi.) Az első jelenetek A nagy Romulus esetében is hasonlót ígérnek. Az Izsák Lili által elgondolt tér kreatívan hasznosítja a Latinovits Színház játék- és nézőterének adottságait: egy mai vagy közelmúltbéli, mérsékelt igényességgel berendezett kultúrház termét látjuk, középen széles asztal mikrofonokkal, melyeket a későbbiekben majd használnak is a korabeli vagy legalábbis arra asszociáltató viseleteket hordó szereplők. A két inas – ebben az előadásban két nő – a felső ablakban jelenik meg és zeneszóval teremt a címszereplő hangulatához illő, művien dekadens hangulatot. Ám Romulus nem olyan fáradtan, cinikusan enervált, amilyen lenni szokott: Lukáts Andor szeszélyes, indulattól fűtött császárt játszik, akiről nagyon is hihető, hogy tettét – a birodalom elpusztítását – zsigeri morális felháborodása indukálja. Az előadást friss fordulatok, poénok, és játékos, teátrális utalások is színesítik; Lukáts Andor többször is utal saját teátrális pozíciójára, majd a súgót is bevonja a játékba (amit, ha akarunk, nyugodtan vehetünk a játék stílusához jól illeszkedő teátrális ötletnek). Az előadás első fél órája csupa ígéretes kezdet: csak találgatni lehet, hogy a szárazabb, indulatosabb, (aktuál)politizálóbb, vagy a játékosabb, teátrálisabb, a zenei hatásokra sokat építő, stilizáltabb forma és tartalom, esetleg a kettő integrálása felé tart a játék. Ekkor még hihetetlennek látszik a végeredmény – vagyis az, hogy nem tart, vagy legalábbis nem jut el sehová.

Merthogy az előadás tempója fokozatosan lassul, egyre nagyobb teret kapnak Dürrenmatt viccei, az átírt szöveg egyre kevésbé érződik hatásosnak, a zene fokozatosan háttérbe szorul, a súgó pedig mind nagyobb szerephez jut, csak éppen nem a rendezői intenció, hanem a színészi memóriazavar okán. A játékötletek mind konvencionálisabbá válnak, különösebb szerepe az első felvonás végén színre botorkáló tyúkoknak sincs (bár egyikük remek orgánummal és ihletett pillanatokban kotkodácsol bele az előadásba). A bajok gyökere valószínűleg maga az átirat, amely felfrissíti ugyan a szöveget, de csak külsőségeit tekintve helyezi azt kortársi kontextusba. És így nagyjából ugyanaz következik be, mint tavaly a Bakfitty esetében: attól, hogy a nyelv maibb, a poénok nyersebbek a dürrenmattinál, még nem tűnik aktuálisabbnak a darabban megjelenített társadalomkép. A mai államférfiak között hiába is keresnénk Romulusokat vagy Odoakereket; alighanem olyat is nehéz volna találni, aki a romulusi dilemmát egyáltalán felfogja. De nemcsak aktualizálni, elmélyíteni sem sikerül az alapmű kérdéseit; a kézenfekvő, általános közhelyeken (a birodalom rothadása közben majd’ mindenki csak a maga bőrét menti; az árulkodó nyomok, azaz az irattár eltüntetéséről éppúgy nem feledkeznek el menekülés közben, mint ahogy a bürokrácia idegőrlő malmai is zavartalanul működnek; a befolyásos üzletember bárkit és bármit meg tud venni; a toleránsnak tűnő új hatalom mögött már ott a még újabb, agresszív, mindent letarolni készülő hatalom) alig-alig lép túl a játék.

Ezen éppoly keveset változtat néhány valóban szellemes, de társtalan és némiképp öncélú rendezői játékötlet (például az, hogy a kutyafejűként leírt Odoaker kutyamaszkban érkezik a színre), mint maguk a színészi alakítások. Valószínűleg nemcsak a bizonytalan szövegtudás miatt nem válik Lukáts Andor eleinte oly érdekesnek és eredetinek tűnő Romulusa jelentős alakítássá; ez a szikár, ám szenvedélyes tónus csak akkor lenne egy egész előadáson keresztül fenntartható és árnyalható, ha a Romulus érzelmei és emberi viszonyai változatosabbak volnának és/vagy ha utálatának tárgya – azaz maga a Birodalom és mindaz a negatívum, ami hozzá kapcsolódik – markánsabb és ismerősebb képet kapna. Az epizódalakítások egy része eleinte azért tűnik ígéretesnek, mert a színészek a szerepkonvencióktól némiképp eltérő hangot ütnek meg – Spolarics Andrea Júlia császárnéja nem önelégült hisztérikának, hanem okos üzletasszonynak látszik, Rainer-Micsinyei Nóra Reája nem álmodozó unatkozó „királykisasszony”, hanem elveszetten bóklászó, koravén kamasz, Keresztény Tamás Aemilianusán viszont a végigélt szenvedéseknél jobban látszik a felduzzadt állampolgári öntudat – ám ezek az eltérések csak önmagukban, ideig-óráig érdekesek, általuk e szerepek végül nem válnak a megírtnál összetettebbé, izgalmasabbá. Mint ahogy igazi jelentőséget nem kapnak a nemváltások sem: Kiss Diána Magdolna és Szilágyi Katalin komornyik kettőse persze nem töltheti be a „régi bútordarab” funkcióját, így inkább az érzéketlen, minden rendszert túlélő hivatalnok vonásaira helyezik a hangsúlyt – ám ez meglehetősen keveset változtat a történet egészén. Miként Theodorik sem lesz sem félelmetesebb, sem mulatságosabb azáltal, hogy a szerepet fiatal színésznő (Páder Petra) játssza. A többi szerep eleve közelebb áll a konvenciókhoz, a mérsékelt lehetőségeket pedig a színészek – Bregyán Péter kedélyesen cinikus nadrággyárosként vagy Ilyés Róbert megfáradt, uralomra nem vágyó Odoakerként – rutinosan aknázzák ki. Bánki Gergely mulatságos magánszámot köszönhet saját magának, illetve Róbert Júliának (mindketten fel vannak tüntetve dramaturgként a színlapon): a kihúzott Mares hadügyminiszter szerepét is Tullius Rotunda belügyminiszter játssza, vagy inkább szerencsétlenkedi el – Bánki pedig egyszerre adja remek paródiáját a dilettáns politikusnak és a dilettáns színésznek. A dramaturgiai aprómunka másutt is érezhető – például Isaurai Zénó (Ódor Kristóf) és kamarása (Kurta Niké) finoman átírt, kiegyensúlyozottabbá és ambivalensebbé tett, játékban is jól egymásra hangolt kettősénél.

Csak a sok aprómunka nem adódik össze. Az átírás problémái alighanem abból adódnak, hogy hiányzik az az irány, amelynek mentén a darabbéli szituációk és figurák határozottan átértelmezhetőek lehetnének. Vagyis éppen az hiányzik Polgár Csaba rendezésből, ami eddig minden általam látott munkáját – a kimagaslókat és a kevésbé sikerülteket is – jellemezte: a személyes, aktuális és eredeti mondanivaló, amelynek kifejtéshez a felhasznált szöveg – rugalmasan és invenciózusan alakítandó – eszköz. Mintha nem igazán lett volna kulcs a darab egészéhez, amelynek előadása sok részletben eltér ugyan a szokottól, ám lényegét tekintve semmivel nem tűnik maibbnak, húsbavágóbbnak a mű konzervatívabb, tradicionálisabb előadásainál.

Hol? Budaörsi Latinovits Színház
Mi? Friedrich Dürrenmatt: A nagy Romulus
Kik? Fordító: Fáy Árpád Dramaturg: Róbert Júlia, Bánki Gergely
Szereplők: Lukáts Andor, Spolarics Andrea, Rainer-Micsinyei Nóra, Ódor Kristóf, Kurta Niké, Keresztény Tamás, Bánki Gergely, Némedi Árpád, Kiss Diána Magdolna, Szilágyi Katalin, Bregyán Péter, Ilyés Róbert, Páder Petra. Díszlet – jelmez: Izsák Lili. Zenei vezető: Matkó Tamás. Rendező: Polgár Csaba.