A Részegek ilyen alapértelmezése kioltja a viripajevi szöveg költőiségét és keménységét: az egymásban megbotló bohóc-duettek, a poénra kihegyezett nyelvi trágárság, az ízléstelen szexuális utalgatások egy teljesen más világot idéznek meg.

A Katona József Színház stúdiótermében, a Kamrában egyetlen hosszúkás díszletelem, egy mozgatható és túlzón perspektivikus folyosó, a végében tükörrel, krém és halványzöld színűre mázolt faburkolattal, műanyag falilámpákkal és a falból kiálló gázcsövekkel. Mintha egy régi típusú úri lakás ízléstelenül felújított előcsarnokában volnánk, ami az előadás során utcát, szobabelsőt, étterem konyháját is játszik. Amíg elfoglaljuk a helyünket, látni, hogy az előadás szereplői néha be-benéznek a térbe, leülnek jobb oldalon, a díszletelemen kívül elhelyezett asztal mellé, ahol egy tál víz és mikrofon is található; később időnként az éppen nem játszó színészek némelyike innen szolgáltatja a produkció zenéjét, de az is előfordul, hogy csak ücsörögnek, és velünk együtt, „civilben” nézik az éppen soron következő jelenetet. A folyosón egy takarító felmos, és miközben lassan mindenki helyet foglal, Rezes Judit sáros esőkabátban és már „részegen” téblábol a nézőtéren, keresi a helyét, és bocsánatot kér, hogy mindegyre bele-belehull valamelyik néző ölébe. Szórakoztató, de kiszámítható bohóckodás, amit látunk, és – mint kiderül – ez a színészi játékmód képezi az alapját a Gothár Péter rendezte előadásnak, amely Ivan Viripajev Részegek című darabjának feldolgozása (fordította: Morcsányi Géza).

Rujder Vivien e. h. és Elek Ferenc. Schiller Kata felvétele

Viripajev drámája egyetlen részeg éjszaka különböző részleteit villantja fel, négy társaság négyféle mámoros együttlétét, akik a darab során – egy-egy szereplő vagy történés által, netalán azért, mert véletlenül egymásba botlanak – laza hálózatot képeznek, amelynek közös pontjai az alkohol ihlette keserű őszinteség és bölcselkedés, az egymásrautaltság és magány, a párkapcsolati válságok, illetve egy iráni film ‒ a címe valahogy senkinek nem jut eszébe ‒ és annak különféle kiragadott idézetei. Az iráni filmet a nemzetközi filmfesztiválon látták a szereplők, az esemény igazgatója pedig Mark, aki nemrég tudta meg, hogy rákos, és már csak négy hónapja van hátra. Magda és Laurenz most házasodtak össze, és nászéjszakájukat töltik Laura, Magda legjobb barátnője lakásán ‒ aki egyébként Laurenz volt barátnője. Max a szülei vegetariánus éttermében tartja a legénybúcsúját barátaival, akik magukkal hoznak egy prostituáltat, Rosát is. Karl és felesége, Linda barátaikkal, Gusztavval és Lorával rúgtak be Karl édesanyjának a temetésén. Gusztav arról győzködi Karlt, hogy ők mind-mind az Isten teste, kivétel és feltétel nélkül, Karl is, aki lefeküdt Gusztav feleségével, és Lora bátyjának a gyilkosai is. Gabriel a legénybúcsún a nem létező katolikus pap bátyját idézi, aki szerint minden szeretet, az elefánt, a büdös zokni és a részeg prostituált is, és a felnőttség jele az, ha az ember elkezdi hallani Isten suttogását a szívében. Később ‒ ugyancsak a nem létező katolikus bátyjára hivatkozva ‒ összeadja a buszmegállóban a részegen álldogáló Laurát a másnap házasulandó Maxszal. A darab végén a félájult Martha szerelmet vall az éppen arrafelé elhaladó Gusztavnak, Mark pedig kis híján megerőszakolja Rosát, mondván, hogy ezzel visszaadta neki mindazt, amit elvett azoktól a prostituáltaktól, akikkel élete során lefeküdt. A hirtelen fellángoló és örökre szóló szerelem mintha egyedül ebben az illuminált állapotban volna lehetséges, és kizárólag tökéletesen ismeretlenek között, ahogyan csakis ebben az állapotban lehet őszintén beszélni és megbocsátani a megcsalást, árulást és azokat a mindennapi hazugságokat, amelyekre az emberi kapcsolataink épülnek. A szereplők alapproblémája, hogy mindent, főként önmagukat hazugságként élik meg, és hogy mindaz, ami részegen észbontóan pontos és mélyenszántó gondolatnak tűnik, józanon értelmét veszti, mert vagy röhejesnek tűnik, vagy elfelejtik, vagy letagadják. Az ittas állapot olyan különleges teret hoz létre, amelyben ezek az emberek egyszerre tudatosítják saját józan boldogtalanságukat, és érzik magukat ebben és ennek ellenére végtelenül szabadnak.

A dráma kihívása abban áll, hogy a részegséget mint színházi és színészi fogást visszarántja a maga közhelyes és felszínesen komikus környezetéből, és értékkel ruházza fel. Vajon melyik az a frekvencia, amelyen színházilag és/vagy művészileg érvényesen lehet fogalmazni azokról a visszatérő és potenciálisan közhelyes problémákról, amilyen az emberi boldogtalanság, az elveszettség érzése vagy a szerelembe vetett hitben való csalódás? A részeg bölcsességek tehát itt sokkal inkább a szókratészi mámoros filozófiai viták értelmében értendőek, mintsem szerencsétlen alkoholisták hangzatos fecsegéseként. Így válik már-már költőivé az az ismétlésekkel, illetve inventív képekkel és asszociációkkal teletűzdelt nyelv is, amelyen a szereplők megszólalnak. Gothár előadásában azonban a fentebb részletezett kezdő kép értelmében folyik az előadás: a különféle részegségek megmutatása a színészi feladat, amelyet hitelesebben vagy felületesen, technikásan vagy zsigerből old meg egyik-másik színész. Ilyen alapon lehetne értékelni az egyes alakításokat, ahogyan azt is, hogy a színészek egyben zenészek és nézők is, és egyetlen csapatként hozzák létre az előadást – ez az együvé tartozás, vagyis annak az érzete, hogy a játszók jól érzik magukat abban a világban, amelyben ez az előadás létrejött, egyrészt átsüt a jelenetekből, másrészt felerősíti azt az érzést, hogy amit látunk, csak játék, s ugyanolyan élvezet nézni (akár a színpad széléről, már civil ruhába átöltözve), mint csinálni. Maga a tér is ezt a könnyedséget hangsúlyozza: az egyetlen díszletelem olyan, mint egy játék doboz, amit az előadás végén elfordítanak, mintegy eltüntetve az utolsó jelenetet, amelyben a rákos fesztiváligazgató majdhogynem megerőszakolja a prostituált Rosát. Utána még közösen elénekelnek egy dalt, és ezzel vége az előadásnak. Mire a fények feljönnek, már szinte mindenki civilben van, alig van nyoma mindannak, ami azelőtt szinte két órán keresztül történ(hetet)t (volna).

A Részegek ilyen alapértelmezése kioltja a viripajevi szöveg költőiségét és keménységét: az egymásban megbotló bohóc-duettek, a poénra kihegyezett nyelvi trágárság, az ízléstelen szexuális utalgatások egy teljesen más világot idéznek meg. Ilyen például az a jelenet, amelyben Max és Laura eldöntik, hogy itt és most összeházasodnak, majd Laura, kezében szalagra tűzött héliumos lufival, felmászik a díszlet egy kiálló részére, hogy a férfiak aztán „véletlenül” oda-odacuppanjanak a fenekéhez, mígnem valamelyikük karjába hull. A részegség a Katona előadásában az elnyomott frusztrációk reflektálatlan felszínre bukkanására ad okot, és ilyen módon az egyes jelenetek inkább emlékeztetnek a szilveszteri kabarék közönséges világára, mintsem a XXI. század egzisztenciális válságába belefásult, krónikus depresszióval küzdő emberek kétségbeejtő valóságára. Fontos tényező ugyanakkor, hogy a szöveg egyáltalán nem humortalan vagy túl komoly, az viszont nem mindegy, hogy mi és mitől vicces. Gothárnál a viccesség a színészi bravúr és a gegek inventív használatában nyilvánul meg, míg a színészek mindvégig tudják, hogy amit csinálnak, röhejes. Emiatt egyrészt profinak és technikásnak tűnik a játékuk, másrészt pontosan ettől hat elidegenítettnek és hidegnek mindaz, ami a színpadon elhangzik vagy megjelenik. A humort tehát a néző ingyen kapja meg, csak oda kell néznie a színpadra – ahelyett, hogy a nevetés abban a feszültségben teremtődne meg, amelyet az elhangzó szöveg és az ittas állapot, a színpadi helyzet és a megjelenített tartalom kínál fel. A részegeket végül is meg- és kinevetjük, mert egyfelől a színészek (többnyire) jól alakítják őket, másfelől mert szánalmas alakokat vélünk bennük felfedezni. Egy pillanatra nem juthat eszembe, hogy ez én is lehetnék, hogy részegen esetleg én is ilyen vagyok – aki meg meri mutatni a fájdalmát és boldogtalanságát, aki sebezhető, érzékeny, és aki ugyanakkor szerelmes és hittel teljes. A kétségbeesés és torokszorító gyötrődés egyszerre felszabadító és földbe döngölő drámája lehetne ez, de ehelyett csak azt olcsó katarzist kapom, hogy kinevethettem magamból a mindennapi feszültséget, és az élet mehet tovább, mert ez már mind megtörtént a színházban, és ezért velem már nem kell megtörténnie.

Hol? Katona József Színház – Kamra
Mi? Ivan Viripajev: Részegek
Kik? Rezes Judit, Mészáros Máté m. v., Pálmai Anna, Borbály Alexandra, Dér Zsolt e. h., Kocsis Gergely, Pelsőczy Réka, Elek Ferenc, Rujder Vivien e. h., Vajdai Vilmos, Mészáros Béla, Tasnádi Bence, Keresztes Tamás, Ónodi Eszter.aFordító, dramaturg: Morcsányi Géza. Díszlet: Gothár Péter. Szcenikus: Tóth Kázmér. Jelmez: Tihanyi Ildi. Haj, maszk: Vég Attila. Zenei munkatárs: Sáry László és Keresztes Tamás. Rendező: Gothár Péter.