Mióta a Nemzeti Táncszínház bemutatóival különböző terekbe kényszerült, az alkotók is kénytelenek új terekben gondolkodni…

Körtánc. Dusa Gábpr felvétele

A Körtánc és a Puszták népe két, egymástól gyökeresen különböző, lényegében alig-alig összevethető darab Juhász Zsolt rendezésében. Az előbbi címe Kornis Mihályt és a Körmagyart, valamint drámaelőzményét, Arthur Schnitzler Körtáncát idézi. Az utóbbié Illyés Gyula Puszták népét. Noha Juhász Zsolt jó érzékkel válogatta össze karaktereit szűkebb (Duna Művészegyüttes, Duna Táncműhely) és tágabb (volt Honvéd Táncegyüttes, a hazai kortárstánc-közeg) szakmai környezetéből, a Körtáncban nem igen találni nyomát olyasféle társadalomábrázolásnak, mely az alapul szolgáló drámai művekben több-kevesebb sikerrel megjelenik. Szemben a Puszták népével, mely nem pusztán egy népréteg rajzát adja, de egyetemes téma felé tesz lépést: az emberi méltóság, annak mibenléte és lehetősége-lehetetlensége felé. A darabot három koreográfus jegyzi: Juhász Zsolt mellett Mihályi Gábor és Hégli Dusán. Ebből adódhat a Duna Művészegyüttes repertoárját gazdagító darab „sokszínűsége” (vagy talán megfelelőbb a szó: lazasága), mely humorral teli költőiségével és drámaiságával képes közel férkőzni az Illyés ábrázolta társadalmi réteg belső lényegéhez. Apropó, belső lényeg: egyik darab sem a Várszínházban került bemutatásra. Mióta a Nemzeti Táncszínház bemutatóival különböző terekbe kényszerült, az alkotók is kénytelenek új terekben gondolkodni…

Hogy az előbbi koreográfia ne csak nevében legyen Körtánc, a MOM-ban premierjét tartó Duna Táncműhely-es darab a nézők szegélyezte körbe, azon belül is egy, a padlóra ragasztott kör alakú „pástba” íródik bele, ahol cserélődő párok vívják viadalukat. Bonifert Katalin Soós Gyula Andrással a kör közepén állva fogadja a terembe belépő, helyét kereső nézőt, aki eközben további táncosokat fedezhet föl a körben elhelyezett székeken. A pirosba bújtatott, hiányos öltözékű Bonifert Katalin és a zöldet viselő Soós Gyula András kettőse még többé-kevésbé kiegyenlítettséget mutat az erőviszonyok tekintetében, erről vall a ruhák színe is, hisz piros és zöld komplementerei egymásnak. Ez a komplementaritás a rá következő kettősöknél egyre inkább szétcsúszik, s a győzedelmeskedő erő kiütközik a táncban, az uralkodóvá váló táncmódban. Az est két legemlékezetesebb képe Fitos Dezső alakjához kötődik. Egész megjelenése, lénye vaskos paraszti miliőt, ős férfierőt áraszt. A balettes affektálással színpadra tipegő Kriston Fruzsina kislányos karaktere kénytelen-kelletlen asszonnyá érik Fitos pörgető, forgató karjai közt. Ugyanez a föld-ember azonban eszköztelen a spicc-cipőt lóbáló, Marilyn Monroe-pólós, rafináltan különc Lőrinc Katalinnal szemben. Kettősük a szélsőségek – a hagyomány és a modern világ – összecsapása. Az egyén szintjén persze mindez finom (fizikai) humorba van ágyazva, hisz az irányításhoz szokott Fitos őserejét lassan teljesen felőrli a karjaiba ugráló, rebbenően könnyű Lőrinc Kati. Hámor József levegősen szabad, nagyvárosi, modern férfifigurája, Horváth Zsófia ős-anyaistennője, Dimény Levente széplelkű, múzsát vadászó költője és Fehértóy Zsanett meghatározhatatlan identitású, de annál szélesebb mosolyt villantó aranycicáját követően a kört a chippendale külsejű Kolumban Norbert Bonifert Katalinnal alkotott kettőse zárja. Férfi és nő egyaránt piros nadrágban/piros szoknyában lobog – a kiégésig. A férfi lerántja a nőről a szoknyát, a nő díszétől/sejtelmességétől megfosztva áll a színpadon, csakúgy, mint amikor a terembe léptünk. A Körtánc – kamaradarab volta ellenére – ugyan megkívánná a bemutatón látottól eltérő léptékben való gondolkodást (az atmoszférateremtést jobban segítő világítást, a zenei találékonyságot, a nézőktől való távolság gondosabb kialakítását, egyes jelenetek és karakterek dúsítását, élesítését), mégis élvezetes színpadi munka, néhány kiváló táncos egyéniségnek köszönhetően. És egészében véve nagyon emberi.

Puszták népe. Dusa Gábor felvételei

Miben különbözik a Puszták népe Juhász Zsolt korábbi nagyszínpadi darabjaitól? A Nemzeti Táncszínház – mikor még a Várban lehetett lakása – bizonyos emelkedett távolságtartást, eleganciát adott a színpadra írt néptáncokhoz. Ehhez járult a Duna Művészegyüttes- és Juhász Zsolt-féle fénydramaturgia, mely előadásról előadásra az időbeliséget, a távlatot, egy letűnt világot hivatott kifejezni, megidézni. Mivel a Várkert Bazár egészen más jelleggel bír (és még nem is a különös, rózsaszínes mosdóajtók okán), cipőkanállal lehetne csak belészuszakolni a korábbi nagyszínpadi műveket. Nyilván ez a tény is módosít a készülő darabok küllemén, az alkotói elképzeléseken. A Puszták népét a Duna korábbi nagyszínpadi előadásaival összevetve a következő kulcsszavakkal lehetne körülírni: frissesség, lazaság, a véleménynyilvánítás bátorsága. Akár a helyszín, akár a koreográfus-alkotótársak a hunyók, mindez jókor jött a társulat és vezetője életében. A nagyszínpadi darabok ugyanis már közel jártak ahhoz, hogy a bennük megjelenő tartalmat kiemelő-erősítő dramaturgiai- és látványelemek (fénytechnika, a háttér-megvilágítás révén színpadra vetülő gyönyörűséges, heroikus-óriás táncalakok, a körkörös szerkesztés elve…) előbb-utóbb mint bármikor, bármilyen téma kapcsán bevethető, de immár kiüresedett stíluselemek, díszítmények betonozódjanak a Duna Művészegyüttes színpadára.

Szinte észrevétlenül csúszunk át a kint nyüzsgéséből, a „büféhangulatból” az előadásba. Míg a zenészek kártyáznak, miközben mi épp helyet foglalunk, a táncosok a színpadon járkálnak, egy-egy paraván mögött öltözködnek, készülődnek szinte érintésnyi távolságra a nézőtől. Ettől aztán az egész színpadi miliő természetességtől illatozik. Már-már gyanúsan természetesen. Elénk van pakolva minden, mint a heti vásárban. Nem emlékszem, hogy a Várban vagy a Fesztivál Színházban valaha is előfordult volna például, hogy a táncosok maguk mozgassák az óriás paravánt (persze lehet, hogy tévedek), melyre ezúttal egy magányosan álló fa képe vetül. Eleinte tartok is attól, hogy a hangsúlyozott, vagy épp a közelség miatt óhatatlanul is hangsúlyozódó lazaság megbotlik majd az előadás során, de a félelem alaptalannak bizonyul. A mezőségi, illetve más tájegységek hasonlóan paraszti, zselléri sorban élő népességének táncai lassan-lassan átitatódnak az Illyés műve hordozta nem éppen derűs valóságtartalommal. Emlékezetes a lakodalmas-mulatós jelenet alatt elhangzó, Móricz Zsigmond novellájából is ismerős degeszre-evést idéző skandálás – Ettél, ittál, jóllaktál! –, melynek kedélyes hangvétele végül fenyegető kiáltássá válik egy lány ajkán. Nem csupán a nőnek, vagy a puszta népének, de minden, méltóságától megfosztottnak a kiáltásává. Miközben felüdülünk a legények kakaskodásától, egy vérbő cigánytánctól, s a táncot abbahagyni nem tudó Bonifert Katalin újbóli – váratlan – színre lépésétől, miközben kacarászunk a suba alatt hancúrozó páron, néma megállások, a nézők felé tett lassú, jelentőségteljes fejbiccentések jelzik, hogy a (kártya)parti tétje ezúttal nem a „hagyományőrzés”. Így fejezi ki büszkeséggel vegyes ellenséges tiszteletét a paraszt az urakkal szemben, s így figyelmezteti a jövő (vagyis a ma) emberét, aki talán észre sem veszi, hogy látszólagos szabadságát élvezve mikor fosztatik meg emberi méltóságától.

Hol? MOM Kulturális Központ
Mi? Körmagyar
Kik? Duna Táncműhely. Előadók: Lőrinc Katalin, Horváth Zsófia, Fitos Dezső, Dimény Levente, Hámor József, Bonifert Katalin, Fehértóy Zsanett, Kriston Fruzsina, Soós Gyula András, Kolumbán Norbert. Jelmez: Kiss Zsuzsanna. Fény: Lendvai Károly. Zene: Panda&Bakai Marci. Koreográfus-rendező: Juhász Zsolt

Hol? Várkert Bazár
Mi? Puszták népe
Kik? Duna Művészegyüttes tánckara és a Göncöl Zenekar
Zenei szerkesztő: Dulai Zoltán. Jelmez: Furik Rita. Fény: Lendvai Károly. Táncmesterek: Hahn-Kakas István, Tombor Bea, Kocsis Enikő, Fitos Dezső, Lovas Bálint, Kirsch Zoltán, Podpácz Beáta. Koreográfusok: Hégli Dusan, Mihályi Gábor, Juhász Zsolt. Rendező: Juhász Zsolt