Két ember Liliomfiját látom hirtelen; a fiúét élőben, az apáét pedig az emlékeimben.

Szilvay professzor! Szilvay professzor! – ébreszt fel az utcáról érkező hejehuja kiáltozás hajnalban. Félálomban némi fogalmat alkotok a felém szálló hang erejéről: szállodai ablakunk ugyanis a belső udvarra néz. Feltehetően a színészek; az intonációból erre következtetek. A szereplőgárda kifogyhatatlan a szójátékokból, szófacsarásokból, a tréfákból, akár nem sokkal előbb a színpadon. Este a Cserhalmi György rendezte, kiváló ritmusú, megrendítő székesfehérvári Tizenkét dühös ember után ifjabb Vidnyánszky Attila Liliomfiját játszották, amit még 2015 végén mutattak be Budaörsön.

Tizenkét dühös ember. Székesfehérvári Vörösmarty Színház

Hogy az előadásnak helye van a POSZT versenyprogramjában, azt már akkor tudni lehetett. Tavasszal aztán, amikor a válogatás eredményét kihirdették, bizonyossá is vált, hogy itt lesz. A sors – a helyzet? – úgy hozta, hogy a mostani pécsi találkozón mindkét Vidnyánszky Attila jelen van. Mielőtt bárki azt várná, hogy ezzel kapcsolatban cseles, duplafenekű mondatokban politikai allúziókat fogok meglebegtetni, nem árt tisztáznom: meggyőződésem, hogy tehetségük jogán vannak jelen, akár a Liliomfiról, akár a Don Quijotéről ejtsünk szót. Nem vonom persze kétségbe, hogy a Nemzeti igazgatójának esetében más vonatkozásban, több okból sem hagyható figyelmen kívül a politikai szempont.

Liliomfi. Budaörsi Latinovits Színház

Két ember Liliomfiját látom hirtelen; a fiúét élőben, az apáét pedig az emlékeimben. A budaörsi előadás pályakezdő fiatalok „hőskorszakában” született – félig-meddig mintha maguk is vándorszínészek lennének még. Pantomimot idéző játékmód, s ennek nyomán kibomló burleszkszerűség, szilajság, szertelen, látszólag reflektálatlan tréfa jellemzi a rendezést. Az apáé letisztultabb – nem feltétlenül művészi értelemben. Azt mondanám inkább, érthető módon mentes a szemtelen, bájos vakmerőségtől. A beregszásziak könnyed komédiája a – vándorszínészetet más okból, részben kényszerűségből idéző – társulat játékában a színészlét apológiájává nemesül.

*

Délelőtti utam a szakmai beszélgetésre visz, a Zsolnay-negyedbe, a Liliomfi megbeszélésére. Amit tapasztalok, az egy önpusztító, s ezért is ostoba folyamat talán végső állomása: a megszokott egyórás, eredetileg vitának indult együttlétből kiirtották az opponenseket, a kritikusokat. Folyamatot említettem: emlékszem, korábban azt írták elő – a gondolat is meglehetősen abszurd –, hogy a versenyre érkező színház válasszon neki megfelelő bírálót. Megtörtént; ám úgy tűnik, még ez is sok volt. Mára könnyed hangú, nagyjából üres közönségtalálkozó született a szakmai beszélgetések helyén.

*

Szobámban Kovács András Ferenc magammal hozott kötetét lapozgatom; mintha dühömet sűrítette volna össze a nyolc sorban: „De visszaélünk,/ Vissza általában:/ Szétpercegünk,/ Mint szú a piszkafában!/ Magunkat rágjuk,/ Mások sorsadón/ Maguknak rágnak/ Át a korhadón!”

Poszt-it, 1. rész: június 10. péntek