…ha a brit színház sokszínűbbé, a kultúrákat sokkal jelentősebb mértékben ötvözővé, és általában véve befogadóbbá válna, akkor inkább éreznénk azt, hogy „mindenki” – a közönség is és azok is, akik a létrehozásban részt vesznek – ábrázolva van. A színházat pedig mi mindannyian, akik ebben a társadalomban élünk, sokkal „fontosabbnak” gondolnánk.

Manapság nem jó fehér férfinak lenni.

Ne, ne nevess ki.

Természetesen nagyon jó manapság fehér férfinak lenni. Soha nem volt olyan, hogy ne lett volna jó fehér férfinak lenni [ami persze függ attól is, hogy minek nevezzük az antik görögöket vagy rómaiakat, hogy hova soroljuk az európai zsidókat, illetve számításba vesszük-e, hogy a homoszexuálisokat hosszú időkön keresztül nem tekintették „férfinak”, és mindeközben természetesen tudjuk, hogy a szóban forgó fehér férfiakról általában csakis hasonló társadalmi struktúrákból származó fehér nőkhöz képest beszélünk stb.]. És így is, még mindig jó fehér férfinak lenni, már ha az ember semennyi társadalmi öntudattal nem rendelkezik, ellenben lehetősége van ebben az egyre bizonytalanabb társadalomban továbbra is kitérni a valóság elől.

De feltételezzük, hogy te baloldali beállítottságú fehér férfi vagy, nyíltan ellenzed a rasszizmust és szexizmust, támogatod a transzneműeket stb. stb. Lehet az is, hogy meleg vagy, sérült, zsidó, muszlim, transz férfi, esetleg csak annyiban „fehér”, hogy nem látszik meg a származásod a bőrödön, és így tovább. Vagy talán: bár heteró vagy, fehér és egészséges testű, középosztálybeli, keresztény-ateista (vagyis az isten, akiben nem hiszel, egyértelműen és elsősorban a keresztény isten, és sose jutna eszedbe pontosítani, hogy te egyébként mondjuk a hindu istenekben sem hiszel), marginalizáltnak érzek magad (persze, istenments, teszed hozzá azonnal, hogy azért „annyira” mégsem vagy mellőzött) a mentális vagy fizikai egészséged, a függőséged, esetleg a kisebbségi politikai nézeteid miatt. Te az a fehér férfi vagy, aki azonnal bevallja, hogy mindent összevetve, még mindig igencsak privilegizáltnak mondhatod magad a „fehér identitásod” és „férfineműséged” okán.

Hogyan tovább?

Cseles, nem?

Mert a legjobb, amit tehetsz, az az, ha felmondasz. Most.

[Ez az esszé a színházról szól, de biztos vagyok benne, hogy bármire érvényes lehet Nagy-Britanniában.]

Ha te olyan fehér férfi vagy, aki fontos pozíciót tölt be egy szervezetben (vagy mondjuk a közeljövőben fogod betölteni), akkor számszerűleg valószínűsíthető, hogy a társadalom számára jobb volna, ha felmondanál a munkahelyeden, és helyetted egy (etnikai kisebbségből származó) nő lépne a helyedbe. A legideálisabb pedig – az esetek többségében – az volna, ha nem egy fehér, felső középosztálybeli, a magániskolákban tanult nő váltana fel, akivel egyébként is együtt dolgozol már az irodában.

Ha azt szeretnénk, hogy a brit művészet hasonlítson a brit társadalomhoz, akkor a művészeti szférában dolgozók 10 százaléka részesülhetne privát oktatásban. Csupán fele rendelkezhetne egyetemi diplomával. Londonban a művészeti munka minden szintjén 40 százaléknak fekete-ázsiai-etnikai kisebbségből valónak (BAME) kellene lennie (ez a szám országos szinten húsz százalékra csökkenne). A művészeti munkahelyek 51 százalékát nők kellene betöltsék. És ezek a százalékok csak a kezdet. Ha a művészeti vezetők többsége még így is fehér férfiak lennének, akkor az összkép ismét egyenlőtlen volna és korántsem reprezentatív. Sőt, ha az átrendezést követően a művészeti igazgatók 51 százaléka bár nő volna, de mind fehér és magániskolákban tanult, akkor az még mindig nem jelentené a feminizmus győzelmét, hanem csak újabb kudarcot az egyenlőség megteremtésében.

Számomra, a jó szocialista számára – a szexuális, rassz- és osztálybeli hovatartozásomtól függetlenül – e tömeges elbocsátások következményei, főleg a jelenlegi gazdasági helyzetben igencsak aggasztóak. De a „természetes veszteség” nem elég ahhoz, hogy a közeljövőben bármilyen egyenlőséget elérjünk, és láthatóan nincs pénz arra, hogy egyszerűen csak hozzáadjuk a művészeti szférához a hiányzó embereket. Ez tehát az egyedüli út. Pár tessék-lássék kinevezés nem elegendő. Attól nem jön minden rendbe, ha valaki mást teszünk mondjuk a Nemzeti Színház élére – bár ez kétségtelenül jó kezdet volna. Nem. A fehér férfiak rendszerszerű és gyökeres kiirtására van itt szükség.

Vagy tervekre azzal kapcsolatban, hogy hogyan válhatna mindez valóra a jövőben – mondjuk az elkövetkező tíz évben. De minthogy – milyen ironikus! – többnyire fehér férfiak vannak jelenleg vezetői pozíciókban, ezeket a döntéseket valószínűleg ők kell majd meghozzák. Ami, természetesen, újabb problémákhoz vezet…

***

Ami a kritikát illeti, mi mindannyian individuumok vagyunk. De a kritika, legyen az bármennyire ön-szelektív, csináld-a-blogod-miközben-nappal-máshol-dolgozol típusú, mégis fájdalmasan kevés kivétellel nagyon fehér és nagyon középosztálybeli.

Nem nagy túlzás tehát azt állítani, hogy tulajdonképpen egyetlen „csapat” van, amelynek tagjai mással sem foglalkoznak, mint hogy apró-cseprő különbségekkel pepecselnek azt illetően, hogy hogyan kellene a fehér középosztály érdekeit a legtökéletesebben ábrázolni a színpadon. A kritika egy fokkal jobban áll a nemi megoszlást illetően – az általam olvasott kritikusok fele nő (személy szerint nem foglalkozom az újságba író kritikusok rangsorainak ál-hierarchiájával, a „blogok”, online platformok és nyomtatott médiák közötti különbségekkel. Mindezeket figyelembe véve, a) a kritika az utóbbi időben kevésbé változatos, de b) ugyanez elmondható az előadásokról és c) arról is, ahogyan azokról írunk).

A dolgok jelenlegi állását illetően engem a leginkább az érdekel, hogy a kritika mennyire tud hatni a színházi helyzetre (vajon kiterjeszthetjük-e ezt az ugyancsak ön-szelektív nézők csoportjára is?). Implicite, explicite, mindegy. És hol vannak a legmélyebb választóvonalak?

Remélem, hogy a színház okosabb annál, mint hogy „a kritikusokat” akarná kielégíteni. Úgy képzelem, hogy a pozitív és negatív kritikák nem hatnak arra, ahogyan egy színház működik. Azt is sejtem, hogy ez meglehetősen naiv perspektíva. De nem vagyok színház, úgyhogy nem tudom. Mindenesetre katasztrofális volna, ha minden színház elkezdene aszerint évadot tervezni, hogy ez vagy az a kritikus éppen mit írt a munkájukról. Bár minthogy a kritikusok a rasszt, életkort és osztályt illetően hasonlóak a színházban dolgozók (és színházat vezetők) demográfiai összetételéhez, máris volna lehetőség némi érdekegyesítésre, és akkor a többi már csak a megközelítésekkel és következményekkel kapcsolatos csűrés-csavarás volna. Egy nálamnál realistább beállítottságú személy most halkan megjegyezné, nem véletlen, hogy a kritikusok és a törzsközönség hasonló összetételű, és annak a története, hogy ezek az érdekek *miért* esnek egybe, sokkal előbb elkezdődött, mint hogy AB kritikust kinevezték volna, illetve CD emberek elkezdtek volna EF előadásokra jegyet váltani. Vagyis látszólag elkerülhetetlen bizonyos személyek kinevezése a szóban forgó művészeti vezetői pozíciókra. (Mindezt figyelembe véve, furcsa, hogy több nő jár színházba, mint ahány színházat vezet vagy ír róla, bár ez utóbbit illetően van némi javulás. Izgalmas olvasmány ebből a szempontból Vicky Featherstone, a Royal Court művészeti vezetőjének véleménye.)

***

Pár éve tartogatok magamban egy tétova kérdést: milyen mértékben nárcizmus a színházba járás? Magyarán: milyen mértékben megyünk el azért a színházba, hogy olyan dolgokat lássunk, amelyekkel „azonosulni” tudunk? És milyen mértékben mérvadó az (abban, hogy elmegyünk megnézni; vagy hogy tetszik-e, amit látunk), ha valami „az érdekeinket illetően releváns”? Vajon „azonosulni valamivel” ugyanazt jelenti, mint „érdeklődni valami iránt”, és egyáltalán, számít-e ez egyáltalán?

Az én perspektívám egyértelműen egy fehér középosztálybeli férfié, aki egészséges testű, látszólag heteroszexuális, elévülten protestáns és szocialista. Mindezekből (számomra) a legfontosabb aspektus a szocializmus. Gyaníthatóan azért, mert ez az egyetlen olyan dolog, amely valamelyest (és mindezidáig) ellentétes a brit mainstream kultúrával. Ugyanakkor a jelenlegi egyesült királyságbeli társadalmi struktúrát tekintve úgy tűnik, „meglehetősen okos” is vagyok (de legalábbis ami a művészeteket illeti; kurvára reménytelen a helyzetem a nyelvtanulást, a matematikát és a természettudományokat illetően).

Többé-kevésbé fontos lehet az is, hogy napi átlag harminc szál cigarettát szoktam elszívni, következésképpen nem vagyok túlságosan sportos vagy fitt alkatú (bár nem tudom, hogy mi volt előbb, talán pont azért kezdtem el cigizni, mert nem tetszett a sport), és nem vagyok táncos lábú sem (és akkor finoman fogalmaztam). Gyerekkoromban jobban élveztem a rajzolást az írásnál, az alternatív zenét a toplisták dalainál. Félénkebb vagyok, mint amilyennek tűnök, és rettentően utálok nyilvánosság előtt beszélni. És sorolhatnék még számtalan apró-cseprő tulajdonságot, addig, ameddig valaki le nem ül, és meg nem írja számomra a tökéletesen személyre-szabott drámát. És minden esély megvan rá, hogy majd azt gondoljam, hogy ez a szöveg sokkal jobb a Hamletnél (amelyik arról a másik, határozatlan ex-gót figuráról szól ugyebár).

Értitek a lényeget. Aggasztó, de nem létezik az a bizonyos „univerzális” történet, legalábbis nem úgy, ahogy elképzeltük (bár ez függhet az életkorunktól). A fehér férfiak, bár többnyire és sokáig így gondoltuk, nem neutrális szereplők.

Mindezt csakis a fehér férfiaknak kell ennyiszer elmagyarázni. A témáról két találó kommentár is született csaknem egy héten belül, az egyik Rachel Chavkin rendezőtől, a másik Vinay Patel írótól. Lásd itt: „Nő vagyok, tehát nőkben gondolkodom. Nőkön keresztül. Amikor szövegben látom, hogy Asztrov vagy Hamlet, azonosulni tudok ezekkel a minőségekkel. De a színházban sokkal kevésbé. De add csak oda a szerepet egy nőnek, és nicsak, megvan.” Illetve itt: „Egész életemben azzal foglalkoztam, hogy fehér és nyugati típusú karaktereket/családokat írok át a saját tapasztalataim szerint. Nem olyan nagy ügy ez nekem. Mindettől függetlenül én akarok lenni az Indian(a) Jones.” (Egyébként mindkét szöveget érdemes teljes egészében elolvasni.)

Természetesen, ha fehér férfi vagy, akkor a specifikus jegyeidhez mindeddig igen magas kamatláb járt. A kultúrád ünnepelt csúcspontjait szinte kivétel nélkül fehér férfiak hozták létre, amelyeket aztán más fehér férfiak kiáltottak ki csúcspontoknak, amivel mindezek után számtalan további fehér férfi értett egyet és kommentált. Mi, fehér férfiak (akik persze egyebek is vagyunk, ezekről azonban viszonylag keveset gondolkodunk) boldogan állítjuk szembe Hamletet Lear királlyal, vitatkozunk Marxról Friedman ellenében, Martin Crimpről David Eldridge-dzsel szemben, meg hogy David Hare kontra Heiner Müller, Rupert Goold kontra Jeremy Herrin, stb. stb., és ehhez soha nem kell elhagynunk saját kis kényelmes zsákutcánkat. Persze, ezek a dolgok mind *fontosak*. Egy kicsikét. De legalábbis a számunkra. (Talán hatványozottabban fontos a Marx kontra Friedman, mondanám én.) De azt is el kell fogadnunk, hogy a fentieket tökéletes nárcizmusként is lehetne értelmezni.

Nem mintha ezek a dolgok csakis a fehér férfiakat érdekelnék. Ahogy az sem igaz, hogy a fehér férfiakat *kizárólag* ezek a dolgok érdeklik – például már-már lehetetlen volt nem odaírnom Katie Mitchell és Sarah Kane nevét a fenti író-rendező párosok közé.

*TERMÉSZETESEN* *SZÁMOMRA* ezek a dolgok mind nagyon fontosak. A kedvenc dolgaim tulajdonképpen. Nekem, a fehér férfinak a kedvenc dolgai többek között a következőek: Joy Division, Sleaford Mods, Beethoven, Francis Bacon, Gerhard Richter, Heiner Müller, Martin Crimp, Marx és Engels. További kedvenc dolgaim: Katie Mitchell, Sarah Kane, Gisèle Vienne, Cornelia Parker, Jenny Saville, Megan Vaughan, Sixth June, Onutė Narbutaitė, Lizzie Clachan, Rosa Luxemburg és Ulrike Meinhof. És szeretem még debbie tucker green-t is.

Rendben, lehet, hogy túl van a dolog beszélve, de értitek, hogy miről van szó. Ami az ízlésemet illeti, mostanáig többnyire a fehérséghez és sokkal inkább férfiakhoz, mint nőkhöz volt kapcsolható. Ez persze csak egy ember személyes ízlése, amivel önmagában nem hinném, hogy bárkinek is baja volna (végül is, úgy tűnik, *mindannyian* arra vágyunk, hogy *önmagunkat* lássuk viszont. És akkor most elmegyek olvasni egy kis Freudot a nárcizmusról meg a tükör-stádiumról.) A probléma ott kezdődik, ahogy az ízlésem egyszer csak a munkám részévé válik, a munkám pedig mérvadó és néha befolyásoló tényezővé lesz. Majd mindez dominóhatást idéz elő. (A példám talán kissé nagyzolónak tűnhet, de a lényeg az aggodalmaskodáson van, nem pedig a dicsekvésen vagy lenyűgözésen.)

Azt is gyorsan hozzátenném mindehhez, hogy az én kritikai meglátásaim a brit színházi szakmát illetően meglehetősen kisebbséginek bizonyulnak az idősebb kritikusok, menedzserek, színházak művészeti vezetőihez képest, illetve azokhoz képest, akik ezeket a művészeti vezetőket kinevezik. Ugyanakkor viszont hülye volnék nem belátni, hogy ha az ízlésvilágom személyes preferenciát is jelent, ami arról tanúskodik, hogy én milyen ember vagyok, akkor ugyanilyen személyes preferenciát feltételeznek a bizonyos, nálamnál sokkal fontosabb emberek ízlésvilágai is, és minthogy mi mindannyian és megállíthatatlanul hasonlóan szűk háttérrel rendelkező személyek vagyunk, finoman szólva fennállhat a veszélye annak, hogy mindezek az ízlésvilágok ciklikus ismétlődéshez vezetnek.

Mi több, azt is muszáj beismernünk, hogy az én ízlésem, bár tanúskodik a kedvenceimről, nem vezet és nem vezethet semmilyen módon valamely objektív vagy ál-objektív minőségi indexhez (vagy, izé, Nagysághoz), akkor sem, ha szerintem nekem *nagyon jó ízlésem van*.

Istenem, miután mindezt leírtam, és minthogy ez ugyebár már senki számára nem újdonság, IGAZÁN NEM ÉRTEM, MIÉRT NEM EGYÉRTELMŰ, HOGY MI A BAJ.

Tehát: mivel rengeteg olyan ember él az Egyesült Királyságban, akiknek az élete különbözik az enyémtől, ezért az ő élettapasztalataikat és következésképpen az ízlésvilágukat minden saját magát komolyan vevő művészetben, illetve a művészeti működés minden szintjén reprezentálni kell. Az egyáltalán nem elég, hogy nekem van egyfajta ízlésem, és akkor mindenki fogja be és engem (meg a hozzám hasonlókat) hallgassa.

***
Mindezek ellenére nem valamiféle végső, elkeseredett megoldás akar ez itt lenni. Sőt, remélni merem, hogy pont annak az ellenkezője.

Miközben persze, az, ami számomra a reményt jelenti, nem jelenti mindenki más reményét is. Ez tehát ennyivel bonyolultabb kérdés. Hiszen az én reményem, az, ugye, egy [most már tudjuk, ugye, hogy milyen felsorolás következne?]…

Az én reményeim szerint ha a brit színház sokszínűbbé, a kultúrákat sokkal jelentősebb mértékben ötvözővé, és általában véve befogadóbbá válna, akkor inkább éreznénk azt, hogy „mindenki” – a közönség is és azok is, akik a létrehozásban részt vesznek – ábrázolva van. A színházat pedig mi mindannyian, akik ebben a társadalomban élünk, sokkal „fontosabbnak” gondolnánk. (Következésképpen egyszer talán annak is eljön az ideje, hogy amikor külföldi előadásokat nézünk, önmagukban tudjuk azokat értékelni, és nem a brit színház holmi félresikerült utánzataiként – nem mintha létezne egy ilyen monolit intézmény.)

Bár lehet, naiv vagyok. Na és ez az, amit tényleg nem tudok vagy nem tudhatok. Mert ugyanúgy, ahogy az én ízlésem nem föltétlenül érvényes egy másik tetszőleges fehér középosztálybeli férfira (stb., stb.), azt sem gondolhatom komolyan, hogy a fekete, az ázsiai és az etnikai kisebbségi ízlések és tapasztalatok egyetlen dolgot jelentenének. Vagy hogy a munkásosztálybeli ízlés vagy tapasztalat egy dolog volna. Vagy a nők ízlése és tapasztalata. Vagy a melegek ízlése és tapasztalata… És így tovább. Satöbbi.

Ami tehát a leginkább izgat, az az, hogy vajon milyen módokon lehet más a színház ebben a remélhetőleg sokszínűbb jövőben?

Lehetséges, hogy a társadalom (talán az internet segítségével) sokkal széttöredezettebb, és ezért egyre kisebb és sajátságosabb közösségek létrejövését teszi lehetővé? (Vagy mindig is így volt, csak az internet láthatóbbá tette ezt az erezetet?) Az ízlést és tapasztalatot tehát nemcsak a rassz, társadalmi osztály, társadalmi nem, szexualitás stb. határozza meg, hanem egyre kisebb és mindezek metszőpontjain elhelyezkedő alosztályok? És vajon ezek a mikro-közösségek majd azt szeretnék, hogy a színház jobban és jobban szakosodjon az ő ábrázolásukra is? Vagy, ha végre valóságosabban egyenlők leszünk (és, persze, nem csak a színházban), talán megtanulunk kevésbé nárcisztikusan nézni és figyelni? Talán rájövünk arra, hogy az emberek sokkal jobban hasonlítanak egymásra, mint amennyire különböznek, vagy mindig is a különbséget akarjuk majd hangsúlyozni? Egyébként pedig az internet nem pontosan arra adott lehetőséget, hogy a sokszínű közösségek különféle tagjai egymással kapcsolatba léphessenek és együtt dolgozhassanak a különféle és előbb felsorolt csoportok tagjaival? (Kivéve talán a politikai csoportokat.) [De lehet, hogy az egyéb kulturális határok ugyanolyan megváltoztathatatlanok, mint a politikai határok?

De tényleg, ki tudja?

Mindenesetre vitathatatlan, hogy az egyenlőség kérdése elől nem lehet tovább kitérni.

A reprezentáció kérdésével rendesen, illetve itt és most kell elkezdeni foglalkozni. Csak és csakis akkor, ha mindenki reprezentálva érzi magát, kezdhetünk el arról beszélni, hogy egyébként mi is az, amit itt nézünk. Nem igaz?

Az eredeti esszé megjelent 2015. november 18-án, Andrew Haydon brit színikritikus blogján: http://postcardsgods.blogspot.hu/2015/11/je-suis-homme-blanc-wir-sind-alle-weien.html (a letöltés ideje: 2016. június 1.)

Fordította: Adorjáni Panna