Az eset és az Úrhatnám polgár két világ, szcenikában, térkezelésben, dramaturgiában alapvetően különbözik a két előadás, ugyanakkor mégis felfedezhető mindegyik mögött a szuverén rendezői olvasat.

Két rendezéssel is szerepelt Sardar Tagirovsky az idei kisvárdai fesztiválon: Az eset a nagyváradi Szigligeti Színház produkciójaként, az Úrhatnám polgár a sepsiszentgyörgyi társulat előadásában aratott – megérdemelt – nagy sikert. Mindkét előadás rangos díjakat is kapott, utóbbi vagy négyet, ugyancsak megérdemelten – mondom ezt utólag, a szakmai zsűri tagjaként.

Úgy alakult, hogy bő egy év leforgása alatt négy előadást láthattam Tagirovsky egészen kivételes rendezői munkásságából – a fentieken kívül a tavalyi POSZT-on a Meggyeskertet, s idén tavasszal a 6 című előadást a Nemzetiben, amely Csehov A 6-os számú kórterem című írása alapján készült.

Az eset. Dudás Levente felvételei

Ami első pillantásra szembetűnik a produkciókból, az a gondolkodás koherenciája, a színpadi eszközök használatának szinte végtelen variabilitása. Különféle matériák esetén más-más megoldásokkal operál Tagirovsky. Az eset és az Úrhatnám polgár két világ, szcenikában, térkezelésben, dramaturgiában alapvetően különbözik a két előadás, ugyanakkor mégis felfedezhető mindegyik mögött a szuverén rendezői olvasat.

A nagyváradi társulat előadása Szíjártó Tímea-Aletta drámája alapján született; mindennapi élethelyzeteket mutat be, az élőbeszéd és a hétköznapi nyelv fordulatait épphogy csak hajszálnyit emeli el a mindennapi valóságtól. Tagirovsky rendezésének truvája a játékosok és a nézők pozíciójának egymásba csúsztatása, színtér és nézőtér – Nádas Péter által anno megírt s itt a szó szoros értelmében történő – „összelélegzése”. Pici stúdiótérben foglalunk helyet, és amfiteátrumszerűen üljük körbe a színpadot, ami valójában egy üres játéktér. A színtér egyik oldalát tábla jelöli ki, amelyre az egyik játékos különféle ábrákat, mondatokat, jeleket rajzol, az előadás egy pontján a krétarajzot a padlón folytatja, miközben folyamatosan kommunikál velünk s játékostársaival. Ki a néző s ki a játékos e szűk (és forró) térben? Természetesen mindannyian játékosok vagyunk, csak esetleg nem szólalunk meg, legfeljebb nevetünk, vagy magunkba szállunk, vagy toporgunk, vagy együtt dúdoljuk az épp aktuális dallamokat a játszó személyekkel. A játéktér része még az a fejünk fölött lógó villanykörte-füzér, amely hol erősen, hol gyengébben világít, vagy kialszik. A rendező végtelen kreativitással használ minden eszközt, a játékosok testét, jelenlétét, a világítást, a beszédet, a nevetéseket, az énekeket, a nézők közt muzsikáló csellista szólamát, az operai hangokat, s a pici térben történő dulakodásokat, ölelkezéseket. Ömlenek elénk a súlyosabbnál súlyosabb történetek, kórházi esetektől utcai találkozásokig, ingatlanügyletekig, vidám vagy épp szarkasztikus beszólásokig. Előttem egyszer csak egy decens hölgy kezd beszélni, s mondja, mondja a mondókáját, akár a falusi asszonyok, a szituáció megtévesztő, mert hisz a hétköznapi nyelvet és beszédmódot halljuk, ám Csíky Ibolya mamájának perlekedő monológja, majd dialógusa finoman úsztatja át a szituációt a stilizáció régiójába. Odébb, egy sorral hátrébb valaki nevetni kezd, de nemcsak hangosan kacarászik ám, hanem lenyom egy valóságos nevetésszimfóniát.

Az eset

Az előadás apró mozaikokból, szkeccsekből áll össze sűrű szövedékké, amelyben a mozgás, a testi kontaktusok, az ének, a táblára rajzolt ábrák, a világítás virtuóz használata együttesen hozzák létre az elementáris hatást, amelynek immár mindannyian résztvevői vagyunk. Mert hisz Tagirovsky játékossá avatja a nézőt, bevonja a közös játékba; vannak pillanatok, amelyekben egy-egy színész sorban megöleli az első sorokban ülőket. A lélek kiáradása, az érzelmek, a játék visszacsatolása történik meg, in statu nascendi, a szemünk előtt. A rendező pazarló bőséggel ontja az ötleteket, valóságos szellemi tűzijáték a produkció. Az előadás egy pontján az első sor közepén ülő játékos mikrofonba kezd énekelni, ráborul a mellette ülő – történetesen kritikus kolléga – vállára, a férfiak a nézőtérről átveszik a dallamot, duhaj danolászás következik, felhabzanak az érzelmek, összefonódnak a testek, s mindannyian eggyé olvadunk az együttes létezés mámorában. Ugyanakkor Tagirovsky nagyon precízen és szofisztikáltan építi föl és valósítja meg koncepcióját, s a nagyváradi társulat hibátlanul abszolválja a szeánszot. Nincs tapsrend, „csak” egy gyönyörű, lobogó gyertyákkal a félsötétben előadott dal, amelyet a teljes stáb énekel, s amelynek nincs vége, csak elfogynak a hangok. Úgy megyünk ki a nézőtérről, hogy tovább zeng bennünk a dallam. (Kint meg zuhog az eső.)

Az Úrhatnám polgár, mondhatni, más világ, egy legendás Molière-mű bravúrosan kortársivá transzponált interpretációja. Stílbravúr és stilizáció a felsőfokon. Ismét játszik a teljes nézőtér, hosszú kifutó nyúlik be a széksorokba, emelkedik is, s ezen vonulnak, tipegnek, lejtenek a szereplők, akárha divatbemutatón lennénk. De hisz azon is vagyunk, egy barokk színház pompázatos előadásán, amelyben úgy mutatkozik meg a feltörekvő polgár, Jourdain úr fennhéjázó nagyravágyása, ripacsos gőgje, elvakult átszellemültsége, hogy rendre belül maradunk e világon, nem mutatványként, hanem magától értetődő stilizált játékként éljük át a történéseket. Látványszínházat látunk, amelyben nagy erejű képek zuhognak, a barokk pompa is stilizációként tárul elénk, akárcsak a szereplők gesztusvilága, beszédmódja, viselkedése.

Az Úrhatnám polgár. Barabás Zsolt felvételei

A nyitóképen képernyőszerű ablakban zajlik a játék, kifinomult koreográfiával, pazar fényekkel, különleges kosztümökkel. Itt is erős az atmoszféra, amelynek alkotóelemei könnyedén csusszannak át a XVIII. századi korstílből napjaink zaklatott gesztusrendszerébe. Lully zenéjével indul a produkció s villámgyorsan úszik át harsogó rockba és heavy metalba, a zenészek ott ülnek a színpadon, s a legkülönfélébb, különleges hangszereken teremtik meg az előadás akusztikai világát. Bartók György és alkotótársai sűrű zenei matériával ölelik körbe, s ha kell, ellenpontozzák is a játékot. A szuggesztív látvány része a jelmezvilág, Bajkó Blanka Alíz gyönyörű kosztümjei stilizált jellemrajzok, egyúttal képzőművészeti objektek. Jourdain úr egyik kosztümje egy pazar palást, amelynek alsó széle mókásan felkunkorodik, mint valami egzotikus virág. Pálffy Tibor Jourdain ura úgy törekszik fölfelé, s úgy próbál betörni az arisztokrácia zárt és irigyelt világába, hogy mindezt magától értetődő természetességgel teszi. Nem felfuvalkodott pojácát látunk, hanem öntudatos polgárt, aki társadalmi és anyagi erejében bízva vehemensen követi és imitálja a nagyok, a szépek, a gazdagok világát.

S mikor udvartartásának két leányzója, Luci (Benedek Ágnes) és Nicole (Kovács Kati) biciklivel, görkorcsolyával libegnek elő, és eljátsszák a frissen pasira (férjre) talált vihogó szingli lányok üdítően bohózati szcénáját, akkor az előadás már rég egy kortárs dráma élességével és életességével működik, a textusokban is. Csupa remekbe szabott alakot látunk: a kényeskedő, ámuldozó grófnőt (Szalma Hajnalka), a soppingoló, fúria nagyságát (Gajzágó Zsuzsa), a rámenős grófot (Ruscsák Péter), s az öntudatos tanárokat (Erdei Gábor, Pál Ferenczi Györgyi, Nagy Alfréd). A harmadik felvonás szürreális vízióvá tágul, drámai és elszabadult komédiázás kezdődik, Tagirovsky a szürreális víziót átemeli az abszurd régiójába.

Az Úrhatnám polgár

Az előadás nemcsak gondolatgazdag, radikális és rétegzett, ám hihetetlenül mulatságos is, a vérbő Molière-komédia csillogó párbeszédekben és lenyűgöző víziókban tárul a néző elé. (Díszlettervező: Bartha József.) Aranypor csillog az arcokon. A játéktér bal oldali előterében fehér arcú szobor áll, a felvonások vége felé megmozdul, kardot ránt, részt vesz a játékban; megformálója tolja fel talicskán – minő megcsavart szarkasztikus blaszfémia – Jourdain urat az áhított, elérhetetlen magasba. Derzsi Dezső kőkemény fegyelmezettséggel játssza a megelevenedő abszurd víziót.

Tagirovsky előadása súlyos és fajsúlyos alkotás, megszólít, magával ragad – a gondolkodás s az érzékiség színházi örömét kínálja.

Hol? Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja
Mi? Szíjártó Tímea-Aletta: Az eset
Kik? Nagyváradi Szigligeti Színház
Ababi Csilla, Kocsis Gyula, Csíky Ibolya, Dimény Levente, Szabó Eduárd, Brugós Sándor Csaba, Fodor Réka, Kovács Enikő, Firtos Edit, Gajai Ágnes, Kerekes Dalma, Kiss Csaba, Fábián Enikő, Pitz Melinda, Dobos Imre, Kiss Csaba, Fábián Enikő, Pitz Melinda, Dobos Imre, Beczásy Áron, Iván Enikő Kitty.
Rendező: Sardar Tagirovsky. Koreográfus: Györfi Csaba. Konzultáns dramaturg: Kárpáti Péter. Ének: Balogh Zsuzsanna Eszter. Cselló: Nagy Anna Alma

Hol? Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja
Mi? Molière: Az úrhatnám polgár
Kik? Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház
Pálffy Tibor, Gajzágó Zsuzsa, Benedek Ágnes, Kovács Kati, Kónya-Ütő Bence, Kolcsár József, Szalma Hajnalka, Ruscsák Péter, Erdei Gábor, Pál Ferenczi Gyöngyi, Nagy Alfréd, Derzsi Dezső, Szakács László, Fekete Lovas Zsolt, Katona Dávid, Simó Lakatos Barna, Diószegi Attila, Debreczeni Kálmán, D. Albu Annamária, P. Magyarosi Ilona, Oláh Melinda-Janka.
Rendező: Sardar Tagirovsky, Díszlet: Bartha József, Jelmez: Bajkó Blanka Alíz, színpadra alkalmazta: Sényi Fanni, Zeneszerző: Bartók György, koreográfus: Bezsán Noémi, a rendező munkatársa: László Beáta Lídia.