Azon túl, hogy a mentális és fizikai környezet (…) együtt építi fel azt a Bodó-rendezésekből nagyon is ismerős szorongáslabirintust, amely általában maga alá gyűri főhősét, a dinamikus tér a történetmondóval való azonosulásban is fontos szerepet játszik.

Nagyvárosi magány, unalmas (hivatali) rutin, egy zárt és elnyomott élet feszültsége: szorongás a testbe, az elmébe zárva. S ami ezen túl van, a kiút: az álmok és a vágyak különös keveréke, amit akár bolondságnak, az elme zavarának is nevezhetünk. Bár ki ne szeretné inkább spanyol királynak látni magát, semmint a hierarchia legalján álló, megalázott kishivatalnoknak? Eljön, eljöhet az idő, amikor a fantázia valóságosabbnak tűnik a reálisnál, amikor a percepció (f)elszabadul. Valahol innen kezdődik, és ide tér vissza Popriscsin története, amely – jellemzően monodrámaként színpadra állítva – a magyar színházi gyakorlat ikonikus témája: Darvas Iván (1967), Halász Péter (1999, átírt verzióval dolgozva), vagy éppen Bertók Lajos (2003) is mind belebújtak Gogolnak ebbe a köpenyébe. 2016-ban Keresztes Tamás vállalta, hogy újrajátssza a fantaszta fogalmazó (tudat)tripjét, méghozzá a szürreális színpadi világok jó ismerője, Bodó Viktor rendezésében.

Fotó: Takács Attila

Ennek megfelelően a szegedi Thealteren bemutatott Egy őrült naplója különös labirintus. S ezt nem csupán a Gogol-alapmű szerinti – saját megbolondulásának történetét egyszerre narráló és prezentáló – Popriscsin jellegzetes képzettársításai vagy elbeszélői logikája (amely egyébként meglepően következetesen tartja belső kronológiáját) miatt állítom, hanem elsősorban a vizuális és akusztikus szinten mindezzel együtt mozgó speciális környezet miatt. Az előadás során így olyan dinamikus (mentális és fizikai) téralkotásnak lehetünk szem- és fültanúi, amelyet együtt mozgat színész (Keresztes) és rendező (Bodó), s amelyik egyszerre képes az elme és az élet(szín)tér rétegeit egymásra és egymásba vetíteni. Az elmesélt történet, a látvány, illetve a hangok és zajok bizarr egyenesei és görbéi hozzák létre azt a hálózatot, amelybe végül szó szerint belegabalyodik a hivatalnok-elbeszélés címzetes fogalmazója. Ennek a komplex, fluid, ám szigorú rendszernek az egyik legfontosabb tétje, hogy színre vigye az embert körülvevő világ körülvevő világ észlelésének folyamatát és érzéki tapasztalatát, illetve e tapasztalat torzultnak mondott formáit.

Az emberi elme így az előadásban szó szerint térképző elem: Popriscsin otthona torz babaház Keresztes és Bodó olvasatában. A rozsdaszín és piszkosszürke kopott falak, illetve a finoman lejtő rácsos fapadló trapézai alkotják a díszlet három falát, amelyeken (két- vagy háromdimenziós változatban) ferde ajtó, félbevágott ablak, részben felülnézetből megkomponált szék, és szabadon mozgatható íróasztal-darab látható. Mintha egy olyan festő képébe lépnénk, aki meglehetősen kritikusan viseltetik az egységes perspektíva-rendszerekkel kapcsolatban: a színtér falait, illetve a benne lévő tárgyakat mintha mind más szemszögből festették volna meg. A díszlet képszerűségével tapinthatóan játszik is az előadás: a színtér elemeit uraló, aránytalan rövidülések, oldalnézetek és felülnézetek kaotikus tánca már első pillantásra jelzi az emberi észlelésben beállt zavart. De ez a díszlet nem pusztán a sajátosan összeválogatott perspektívák miatt trükkös, hiszen a teret dinamizáló fény- és anyagtechnika (például mágnessé alakuló fal) mozgékonysága mellett a tér horizontálisan és vertikálisan is forog. A világ a szó legszorosabb értelmében kibillen, így alakul át végül a rácsos fapadló a fogalmazó történetének utolsó állomásává, a pszichiátriai börtön falává. A vizuális környezet tehát mintegy párhuzamosan újra elmeséli a világ érzékelésének egyre torzuló tapasztalatát, ami ott feszül a Keresztes által mondott közel kétórás monológ mondataiban is.

De a sajátos világészlelés ugyanígy visszhangot ver az akusztikus környezetben is: minden síkon, minden dimenzióban nyomot hagy valamilyen formában. Ismétlődések, zajhurkok, torzulások, melódiák tagolják az előadást. A hangszellemek elszabadításának eszköze pedig egy looper, amelynek segítségével Keresztes Tamás a virtuozitást a színészi játékon túl önmaga digitális hangkörnyezetének folyamatos, élő megalkotásában is felmutatja. Ennek eredményeképpen prezentál például egy emlékezetes felolvasó-színházi töredéket, vagy hozza létre saját szerelmes háttérzenéjét. Az őrült világérzékelésének karakteres működése így nem pusztán egy narratív szövegen keresztül (amit, érzésem szerint, akár bátrabban is rászabhattak, ráhúzhattak volna Keresztesre) válik megtapasztalhatóvá a néző számára, hiszen a vizuális és akusztikus közeg is az észlelés működésére irányítja a figyelmet. Miközben egy olyan modellt kínál fel, amiben a térbe kódolva jelenik meg a konszenzusosan látott világ nyilvánvaló átalakulása és felborítása, s ahol két kutya levelezése is teljesen magától értetődő esemény lehet.

Azon túl, hogy a mentális és fizikai környezet (vizuális: díszlet; akusztikus: looper) együtt építi fel azt a Bodó-rendezésekből nagyon is ismerős szorongáslabirintust, amely általában maga alá gyűri főhősét, a dinamikus tér a történetmondóval való azonosulásban is fontos szerepet játszik. Hiszen a néző a fenti jellegzetességek miatt egyenesen beláthat a popriscsini világészlelésbe, miközben Keresztes Tamás a szorongás, megalázottság, konspiráció, gyanakvás, s rendszeralkotás (amelyben a zavaró elemek helyükre kerülhetnek végre) különféle stációit felmutatva érkezik el a nagy metamorfózisig, amely feltöri a klausztrofób létállapotot. És akkor ott áll színes alsónadrágban egy villakoszorús, Freddie Mercuryt idéző sztárkirály, aki végre – egy pillanatra biztosan – kiszabadult az útvesztőből. És ennek a pillanatnak éle van.

És (persze?) következménye is: a záró képben ugyanis Keresztes már nem pusztán egy szűk (mentális és fizikai) tér túszaként jelenik meg. Az út végén mondatai és teste is gúzsba kötve. Fantasztából fogoly.

Mi? Nyikolaj Vasziljevics Gogol: Egy őrült naplója. Czímer József fordítása alapján
Hol? Thealter, Szeged, Régi Zsinagóga – 2016. szeptemberétől Jurányi Ház
Kik? Katona József Színház, a FÜGE, MASZK Egyesület (Szeged) és az Orlai Produkciós Iroda.
Szereplő: Keresztes Tamás. Dramaturg: Róbert Juli. Asszisztens: Szakács Zsuzsi. Díszlet: Keresztes Tamás. Grafika: Nagy Gergő. Szakértő: Dr. Zalka Zsolt. Producer: Orlai Tibor. Rendező: Bodó Viktor.
Külön köszönet: Juhász Nóra, Kákonyi Árpád, Szalai József, Szarvas Dávid