A színházat a lényege miatt gyűlölő és az állapota miatt ostorozó két nagy csoport partizánjai közt találjuk a szkeptikusokat, soraikban pedig a megdöbbentő Pilinszky Jánost...

Egy baráti összejövetel alkalmával, amelyet két évvel ezelőtt rendeztek a tiszteletemre Kolozsvárott, Visky András dramaturg a tőle megszokott mélységgel szólalt fel, majd beszéde vége felé egy ismeretlen szerzőtől idézett, s szavai felkavaróan hatottak rám. „Tökéletes ügyetlenségről” beszélt. Ez a fogalom megmozdított bennem valamit, mivel úgy tűnt, végre társra leltem egy bizonyos elmélkedéshez, amely régóta hevesen foglalkoztatott, s amelynek tárgya „a színház szeretete és nem-szeretete” közötti megosztottság volt. Az András által idézett szavak beleillettek ebbe a vitába, táplálták s megerősítették legitimitását. A színház sokkal inkább előidézte ezt a vitát, mint bármely más művészet, hiszen más művészeti ágak esetében szerethetünk ugyan egy-egy művészt jobban a másiknál – Dosztojevszkijt inkább, mint Tolsztojt, Beethovent jobban, mint Brahmsot, Manet-t szívesebben, mint Monet-t –, de elképzelhetetlen lenne magát az irodalmat, a zenét vagy a festészetet a maga egészében kétségbe vonni. Ezzel szemben ugyanezt megtehetjük – és nagyon gyakran meg is tesszük – a színházzal. „Nem szeretem a színházat” – halljuk gyakran. És mégis… „Én szeretem”, mondják néhányan, s én közéjük tartozom. Kettéhasadtunk! De ez a hasadás, ez a seb vérzik, nem hagy éjjel aludni. Megfoszt a nyugalmunktól, s egyben várakozást kelt. A Kolozsvárott elhangzott mondat régi és modern vallomások egész sorába illett: Shakespeare-től Pirandellóig, Sztanyiszlavszkijtól Vilarig vagy Strehlerig mindenkiben felmerült ambivalens viszonya a színházzal. Amint eltűnik az egyik véglet, veszélyesen megbomlik az egyensúly. A kétarcúság ugyanúgy törvénye a színháznak, mint Janusnak.

Budapest, 1980. m‡rcius 1. Pilinszky J‡nos kšlto budapesti, VI. Haj—s utca 1. sz‡m alatti otthon‡ban. MTI Fot—: Moln‡r Edit

Különbséget kell azonban tennünk – ahogy ezzel A színház gyűlölete (Haine du théâtre)1 című korábbi munkámban foglalkoztam. A gyűlölet fokozza a szeretet/nem-szeretet megkülönböztetést, egyenesen nekimegy a láthatatlan láthatóvá válásának, a tálcán felkínált megtestesülés gyakorlatának. Sokkal inkább, mint a képek esetében, amelyek, tudjuk, heves filozófiai vitákat szítottak, hiszen itt a test nyilvánul meg, és szolgáltat látható fizikumot. Mindennel együtt, amit magában foglal ahhoz, hogy a színész azonosulhasson szerepével, és elveszíthesse az uralmat önmaga felett. Különösen az egyházatyák gyűlölték emiatt a színházat, és kétségkívül ez magyarázza a két intézmény perlekedéssel teli évszázados viszonyát is. Az egyház a színház lényegét gyűlölte.

További csoportot képeznek a nagy reformátorok, akik más okból „gyűlölik” a színházat, és indítanak ellene pert. ők fájlalják lealjasodását, mitikus értékének elvesztését, egyre zsugorodó helyét a városban… egy aranykor nosztalgiájában élnek, ahhoz szeretnének visszatalálni. Szeretik a színházat, de nem a modern változatát, s csalódottságukban a restauráció embert próbáló munkájába fognak. E munka első feltétele, hogy szembenézzenek a színház kezdeti, elsődleges funkciójának kisiklásával és vadhajtásaival. Ez Gordon Craig munkásságának egyik legfőbb mozgatója. A színház rehabilitációs folyamatát – ő maga nevezi így – örök, élénk vágyára alapozza a színház iránt. Nem a színház lényegét, hanem – eredetének mítoszára hivatkozva – annak aktuális állapotát kérdőjelezi meg. S megjegyzi, hogy ebben minden látszat ellenére koránt sincs egyedül: szinte egy családot alkotva más művészekkel a lehetetlen felkutatására vállalkoznak.

Íme a vallomása, amelyet nemrég olvastam az Életem színházi emberként (Ma vie d’homme de théâtre, Párizs, Artaud, 1962, 242–244.) című önéletrajzi írásában:

»Lehetetlen« ‒ bizarr szó. Magam is »lehetetlen« voltam valaha, majd idővel a Lehetetlenek végtelen seregének egyik élharcosává lettem… Lehetetlenek a leküzdhetetlen megátalkodottak: a valódi lázadók, akik azért lázadnak, mert lázadásra születtek.

Mi mások, a Lehetetlenek, szellemeket látunk, jó megjelenésünk, humorérzékünk van, s anyáink, akiknek frenetikus szeretettel adózunk. Fiatal korunkban jó véleményt alakítottunk ki saját magunkról; egymás közt szívesen gyakorolunk önkritikát, és nem szimpatizálunk az emberiség többi részével. Lehetetlen és Lehetetlen között gyakran alakul ki barátság…

Mi, a Lehetetlenek, úgy éreztük (tehát tudtuk), hogy különleges tehetséggel vagyunk megáldva, de az univerzum számára haszontalanok vagyunk, mert az univerzum nem tud értékelni minket, nem tud alkalmazni és kifizetni, nem tud táplálni minket. Azt kérték tőlünk, hogy mutatkozzunk gyakorlatiasnak; azt akarták, hogy mondjunk le saját magunkról.

[…] szemünkre vetették lassúságunkat. »Milyen ostobák vagytok! – mondták. – Zsebekben turkálni, kártyajátékban csalni, még ártatlan tekintettel hazudni sem tudtok. Zavarodottak vagytok, a sötétben tapogatóztok, és kicsúszik a szátokon a titok.«

Gondolom, a megtévesztést afféle szépművészeti ágnak tekintették… nekik valós tudásuk volt a világról, mi megpróbáltuk megfejteni… bizonytalan volt a technikánk. Ha csak egy zsebkendőt próbáltunk is ellopni, elsőként rendszerint a saját ingujjunkat kutattuk át egy-egy király vagy ász után, összekavartunk mindent.

Minden országban vannak Lehetetlenek.

…A dán királyfira hasonlítottunk, és amit rólunk mondtak, amit rólunk gondoltak, pontosan azt mondták és gondolták Hamletről a helsingőri udvarban.” (Fordította K. V.)

A színházat a lényege miatt gyűlölő és az állapota miatt ostorozó két nagy csoport partizánjai közt találjuk a szkeptikusokat, soraikban pedig a megdöbbentő Pilinszky Jánost, akit Sepsi Enikő komplex és gazdag könyvének olvasása révén fedezhetünk fel (Le “théâtre” immobile de János Pilinszkylu dans l’optique de Mallarmé, Simone Weil et Robert Wilson. Párizs, L’Harmattan, 20142). A szkeptikusok vezérfonala Mallarmé. A színház az ő szemükben a művészet „problematikus” hipotézise: befejezetlen és fellelhetetlen, de lehetséges! Olykor felülemelkednek szkepticizmusukon, hála egy olyan látomásnak, amely cáfolja oly gyakran megfogalmazott véleményüket. „Íme, amit kerestem, megjelent a szemem előtt”, mondják. Ilyen „csodák” történtek, amikor Mejerhold felfedezte Szadajakko (Sadda Yacco) japán színésznőt, Paul Claudel találkozott a nó-színházzal, Antonin Artaud a Bali szigeti színházzal, Roland Barthes Brecht Kurázsi mamájával, és folytathatnánk. Külön helyet érdemel a sorban egy igazán egyedi alkotás, Robert Wilson A süket pillantása című rendezése. Aragon nem csupán a világ legszebb előadásának nevezte, de a szürrealista színház rég várt megvalósulásának is, ahol a színpadnak végre sikerült megfoghatóvá tennie egy utópiát! A süket pillantása ugyanezt a szerepet töltötte be e nagy szkeptikus, Pilinszky János szemében is: számára is a megerősítést nyert víziót jelentette. Lehetővé tette, hogy meghaladja korábbi, a színházzal szembeni fenntartással jellemezhető álláspontját, és hogy megnyugodjon e „jelenésben”. A művészet apostolai egyesülnek, hála a művészet misztikumának, amelyet egyedi „jelenések” igazolnak. E „látomások” teszik lehetővé a szkepticizmus meghaladását. Egyetlenegy bizonyíték is elegendő… Krisztus teste vagy egy előadás beteljesülése. Materiális bizonyítékok!

Pilinszky „mozdulatlan” színháza Gordon Craigre emlékeztet, akit lenyűgözött Isadora Duncan első jelenése, amelynek során „mozdulatlanságát” megőrizve bizonyította a tánc hatalmát. Majd később a magyar költő kiváltságos szövetségese, Simone Weil nem állította-e, hogy „a mozdulatlan színház ez egyetlen igazán szép”?

Hogyan tagadhatnánk a két művész, Craig és Pilinszky rokonságát, ha a Ma vie d’homme de théâtre eme sorait olvassuk: „Egész életművemnek a szellem a forrása. Jó-e vagy rossz, a spirituális soha nem közömbös. Ha rossz, a képzet elhalványul és elsorvad; ha jó, rendkívüli a lendülete. Egy nagy akadályt kell legyőznünk: gondoskodnunk kell róla, hogy a test cselekvőképes legyen, amikor megmozdul a szellem.”

Sepsi Enikő lezárásképpen megjegyzi: „Pilinszky inkább színházi poétikát dolgozott ki, mintsem teatrológiát.” (205. o.) De nem a nagy álmodók voltak-e a legvakmerőbb úttörők? A színpad művészei azonnali, konkrét megoldásokat keresnek, az utópisták, mint Pilinszky, kihívások elé állítják a színházat. Az előbbiek a színházi gyakorlatot alakítják, míg az utóbbiak a színház próbatételére hívnak fel. Ismeretlen láthatár felé akarnak evezni. ők vállalják fel ezt a Goethe számára oly kedves szót: „streben”. Törekedni valami felé… A színház művészete felé (Vers l’Art du théâtre), mint Craig, A szegénység színháza felé (Vers le théâtre pauvre), mint Grotowski… Pilinszky is valami „felé” törekedett… az ő mozdulatlan és szellemi színháza felé.

Fordította: Kovács Veronika

1Magyarul lásd Georges Banu: Szeretni és nem szeretni a színházat. Fordította: Székely Melinda. Előszó Visky András. Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2013. (A Szerk.)

2Pilinszky János mozdulatlan színháza Mallarmé, Simone Weil és Robert Wilson műveinek tükrében. Budapest, KRE – L’Harmattan, 2015.

Facebook Comments