Vajon ma hány olyan előadás, alakítás, tervezés, rendezés születik, amit maradandónak, mérföldkőnek, emlékezetesnek, tehát kulturális értéknek tekinthetünk? Vajon a mai színházi rendszer, a finanszírozás, a fenntartás módja, a szakmai és közigazgatási irányítás segíti-e a művészetet abban, hogy ennek az elvárásnak megfelelhessen?

Az állami-önkormányzati fenntartású kőszínházak elvileg nem önjáróan és automatikusan kapják a költségvetési támogatást, hanem azért, mert ők – pontosabban a színház mögött álló nonprofit kft., amely ezen vállalással válhat nonprofittá – bizonyos feladatokat átvesznek a magyar államtól. Alkotmányos szinten ez az alaptörvény X. cikkében („Magyarország biztosítja a tudományos kutatás és művészeti alkotás szabadságát, továbbá – a lehető legmagasabb szintű tudás megszerzése érdekében – a tanulás, valamint törvényben meghatározott keretek között a tanítás szabadságát”) lefektetett feladata az államnak. Az állam a maga kulturális funkcióját1 úgy látja el, hogy a közigazgatási szervek létrehozzák a speciális feladatkörrel ellátott intézményeket, ellátják őket anyagi eszközökkel, és irányítják tevékenységüket, de a feladatból egyéb szervezetek is részt vállalnak. Különösen az oktatás és a művészetek területén van sok magánigazgatás vagy társadalmi önigazgatás alatt álló szervezet.

Az önkormányzati törvény az előadó-művészeti szervezetek támogatását az önkormányzatok hatáskörébe utalja. Korábban az állami színházak nagy része állami intézmény volt, munkavállalói jelentős számban közalkalmazottak. A 2000-es években átalakulás ment végbe, ma már nagyrészt nonprofit kft.-kké alakultak. A színházak feladata az alapító okiratban van definiálva. A Katona József Színház alapító okirata például csupán arra utal, hogy az önkormányzati törvényben meghatározott művészeti tevékenységet támogató közfeladat ellátásáról az alapító (a Fővárosi Önkormányzat) a színházat működtető céggel közszolgáltatási szerződést köt. Cserébe a működés támogatását és ingyenesen átadott vagyonelemeket kap, a szerződés szerint. A közfeladatot a fenntartói megállapodás részletezi: a realista színház hagyományának ápolását, újfajta, modern színházi nyelv használatát, a társművészetekkel való kapcsolatot, a független szférával való együttműködést és a középiskolások számára „oktatási csomag” létrehozását várja el. A József Attila Színház esetében: klasszikus és kortárs magyar és világirodalmi művek bemutatását, a színházművészet megújítását célzó produkciók létrehozását, a fiatalok színházi nevelését célzó, igényes és korszerű zenés darabok színrevitelét, határon belüli és túli magyar színházak és fesztiválok kiemelkedő előadásainak meghívását írja elő, minden korosztály – kiemelten a fiatalok – számára. Az Örkény Színháztól „jeles klasszikus és kortárs színpadi művek bemutatását a műfaji sokszínűség és a társulati munka művészszínházi igényével, kortárs magyar szerzők műveinek színpadra segítését, a névadó irodalmi és személyes emlékezetének fenntartását és a magyar költészeti hagyomány ápolását”, továbbá gyermek- és ifjúsági bemutatókat, műhelymunkát, színházi nevelési programokat vár el a fenntartó. Ha nem tudnánk, melyik színházról van szó, valószínűsíthetően nem tudnánk beazonosítani a programokról a színházakat, ugyanakkor mintha az elvárás megfogalmazása nem a fenntartótól, hanem magától a színháztól eredne, ami persze előnyös egyrészről, hiszen a színház jól tudja, milyen irányt képvisel, másrészről azonban aggályos, hogy úgy tűnik, nem a fenntartónak van jól meghatározott és képviselt stratégiája és képe az intézményei működéséről, hanem az éppen kinevezett igazgató programjához igazítja az elvárásait. Ebben pedig az aggály éppen az, hogy a fenntartó nem célokat határoz meg, amihez pénzt, paripát, fegyvert ad az intézménynek, hanem ha éppen új igazgatót akar, akkor majd megváltoztatja az alapító okiratot és a fenntartói szerződést. Ebből a gondolkodásból következik a pályázati rendszer képtelenségének tézise. Ahogy több kormányzati korifeus, például Kerényi Imre2 vagy L. Simon László3 – és velük összhangban legutóbb Ókovács Szilveszter operadirektor4 – megfogalmazta: a (hatalomhoz lojális) igazgató kinevezése őszinte, felvállalható és követendő gyakorlat, a „pályáztatási cirkusz” felesleges tiszteletkör. A fenti gondolkodásból ez egyenesen levezethető, csak éppen nem biztos – és jelen írás is ennek képtelensége mellett érvel –, hogy a személyzeti politikához kell igazítani az intézményrendszert. Ráadásul ezzel a kinevezési gyakorlattal a társadalom sem ért egyet. A kormány által megrendelt, titkosított, majd nyilvánosságra hozott Századvég-tanulmányok között ezzel kapcsolatban is találni felmérést. Az egyik 2012-es anyag szerint a népesség 75,3 százaléka a kulturális intézmények vezetőit inkább pályázat útján választaná ki.5 A nyugati színházi gyakorlatban a színházaknak funkciójuk van, a fenntartó meghatározza a színház céljait, és ahhoz keresnek vezetőt; sok helyütt pályázati ciklusokon átívelően lehet tudni, melyik intézményben hogy alakul a vezetés és az intézmény művészeti iránya. Ehhez képest Magyarországon a politika a szakmai kuratórium ellenében gátlástalanul stallumot oszt6, majd visszavesz7, természetesen mindenki ír pályázatot, de minek, hiszen indokolni úgysem kell semmit, se az igent, se a nemet, a szakmai grémium feleslegesen nyilvánít véleményt, az ügymenet zavartalan, kérjük, senki ne bámészkodjon, a színház az átalakítás alatt zavartalanul üzemel. És szemforgató, farizeus módon még az számít korrektnek, ha kimondják, hogy nincs erre a „hétfátyoltáncra” semmi szükség.

Érdemes tehát mindeme sötétség fényében megnézni, mik is azok a közfeladatok, amelyeket a színházaknak el kellene látniuk, illetve ez hogyan valósul meg. Ehhez konkrét definíció hiányában segítségül hívhatjuk a közszolgálatiság fogalmát, amelyről nem csupán a média vonatkozásában beszélhetünk, hanem bármely intézménnyel kapcsolatban. Antal Zsolt tanulmánya8 szerint a közszolgálatiság az Európai Unió szolgáltatás- és minőségpolitikájának egy létező, rendkívül fontos eleme, amely a postai szolgáltatások, az ivóvízellátás, a tömegközlekedés területén éppolyan világos és jól definiálható szereppel rendelkezik, mint a média világában; minden olyan területen előfordul tehát, ahol a széles közösség érdekében javak előállítása, kezelése, azaz biztosítása történik. Természetesen a közszolgálatiság fogalmát illetően nincs szakmai konszenzus. Rupert Murdoch médiamágnás fogalmazása szerint „bárki, aki – törvényes keretek között – azt a szolgáltatást nyújtja, elérhető áron, amelyre a közönségnek igénye van, közszolgálati feladatot lát el”.9,10 Csepeli György szerint: „A közszolgálatiság a szavak műve. A kiegyensúlyozottság, a tárgyilagosság, a sokoldalúság és pártatlanság egy nagy társadalmi-politikai játszma szabályzatának szavai, amelyek önmagukban nem jelentenek semmit, illetve mindenkinek mást jelentenek. E szavak jelentésének meghatározásáért harc folyik, […] amelynek nincs, és nem is lehet vége.”11 Azonban a közszolgálatiság értelmezését, főbb funkcióit, alapelveit figyelembe véve számos azonosság is tapasztalható. S bár hatásában nyilván van különbség a média és a kultúra egyéb terei között, hiszen a modern média ma a tömegtársadalmakban sokkal több emberhez ér el, mint bármilyen más intézmény, az alapelvek mégis alkalmasak arra, hogy megnézzük: e feladatokat hogyan teljesítik a színházak. Fontos ki-emelni, hogy itt a célokról lehet csupán beszélni, konkrét feladatokról nem, hiszen a művészet nem közvetlenül – mint, mondjuk, egy hírműsor –, hanem közvetetten, különböző ábrázolási és értelmezési síkok áttételével operál, vagyis nem lehet számon kérni – újfent a példa kedvéért – a szép, művelt, tiszta, helyes beszédet a színészeken Spiró György Csirkefej vagy Székely Csaba Bányavirág című darabjának színrevitelekor, hiszen e művek egyik alapvető fókusza a roncsolt nyelvi közeg ábrázolása, aminek művészi célja a társadalom egy-egy rétegének bemutatása, jellemzése.

Jelen írásunkban a magyar nemzeti közszolgálati médiaszolgáltatás alapdokumentuma, a Közszolgálati kódex alapján nézzük végig, milyen elvek mentén, mely célok várhatók el a közszolgálatban. Fontos hozzátenni, hogy e céloknak nem feltétlenül egyetlen színházban, hanem a színházak összességében kell megvalósulnia.

1. Legyen átfogó és integrált

Az állam jelentős adóforintokat szán a színházak fenntartására, ám ennek egyik fő eleme a tao (társaságiadó-felajánlás), amely a nettó jegybevétel 80 százaléka erejéig lehetővé teszi a színházak számára, hogy a felajánló magáncégek társasági adójából kiegészítsék bevételüket.12 Ez a rendelkezés teszi lehetővé a nem állami fenntartásban lévő vagy támogatásban részesülő színházak, így a magánszínházak működését is. (Az előadások létrehozását nem, azt vagy piaci módon lehet megoldani, vagy külön pályázati rendszerre lenne szükség, ami most van, az csupán jelzésértékű, az igényekhez egyáltalán nem alkalmazkodó rendszer, torz elosztással.) A tao-rendszer pedig arra ösztönzi a színházakat, hogy minél magasabb jegybevételt érjenek el. Ennek folyományaként a színházak törekednek a népszerű, nagyobb közönséget vonzó előadások létrehozására, hiszen ők a költségvetésükben betervezik ezt az összeget. (Az egyik legnevesebb magyar rendező mesélte el, hogy az őt rendezésre fölkérő igazgató jelezte, hogy „taós” elő-adás bemutatását várja tőle.) A nagyobb jegybevételhez magas jegyárak kellenek, így a hátrányos helyzetű rétegek jelentős számban egész biztosan kiesnek a színházlátogatásból.13 Ezt az anomáliát az állam pályázatokkal és egyéb célzott támogatásokkal ugyan segíthetné, de ezek száma az utóbbi időben jelentősen csökkent. Így alacsonyabb árú14, illetve további kedvezményes jegy kiadását nagyobb számban csupán a költségvetés által jobban kistafírozott színházak engedhetik meg maguknak (például Nemzeti Színház, Magyar Állami Operaház), vagy a jelentős állami megrendelésekkel bíró intézmények (például az MTVA megrendelésére rádió- és televízióműsorok gyártásában közreműködő Thália Színház15).

Az egyes rétegek, csoportok közötti közeledés, integrálódás célja elsősorban a színházak műsorpolitikájában valósulhat meg. Efféle darabok azonban ritkán kerülnek fel a repertoárra, és ha fel is kerülnek, a színházat gyakran támadások érik miatta. Természetesen a társadalmi vita mindig jó (sőt, feladata is lenne ezen elvek szerint a színházaknak), azonban ez nem tud kiteljesedni, valódi társadalmi erejű diskurzussá válni, már csak azért sem, mert a közönségszám nemigen éri el a kritikus tömeg hatá-rát, a sajtó pedig jobbára nem mélységében, hanem felszínében tárgyalja az ügyet. (Lásd a Katona József Színház két előadása, a Cigányok és Az Olaszliszkai című produkciók vagy Alföldi Róbert szegedi István, a király-rendezése körül kialakult diskurzust, utóbbi esetben, a televíziós közvetítés okán az is megfigyelhető, hogy milyen a vita minősége, ha abba tömegek is bekapcsolódhatnak.)

2. Legyen sokszínű, sokoldalú

Nyilván a hírszolgáltatásra vonatkozó korrekt és kiegyensúlyozott tájékoztatási kívánalmat nem veheti magára egy színházi intézmény, mivel nem ez a feladata. Ám a sokoldalúság kívánatos volta még akkor is egyértelműen elvárható, ha határozott arculatú vagy akár műfaji színházról beszélünk. E tekintetben a legjobb példákat a befogadó színházakban lehet találni (például a Trafó arculati koherenciája műfaji és alkotói sokszínűséggel, konzekvens minőséggel találkozik), de dicséretes az Operettszínház utóbbi időben tapasztalható nyitása is a társműfaj opera felé. A legnagyobb deficit éppen a megújítást, megújulást célzó, „kísérletezésnek” nevezett próbálkozásokkal van, legfőképpen a vidéki színházakban. Itt is elsősorban „biztosra” mennek, bevált emberek bevált receptek alapján készítenek előadásokat, amivel nincs persze semmi baj, ha van mellette (főleg az „egy színházas” városokban) más is, és a más nem feltétlenül annyit jelent, hogy a kamaraszínpadon is van előadás [lásd jelen számunkban Szabó István írását – A szerk.]. A sokoldalúság biztosítása nem csupán a prózai és zenés művek, a komédia és tragédia műfajok váltakozását jelenti, hanem újítást, vérpezsdítést, a megszokottól eltérő fogalmazást. Paradox módon ez természetesen a színházra lenne a legjobb hatással: ha a színészek, az alkotók időről időre szembekerülnek valami új megoldandó problémával, az a többi előadásra is jótékony hatással van. Jó példa erre Miskolc, Debrecen és Kecskemét, igaz, három-négy állandó játszóhelyen lehet is kísérletezni, de az épp politikai motivációjú igazgatóváltás előtt álló Dunaújvárosban, a némileg bizonytalan karakterű székesfehérvári színházban vagy a zalaegerszegi teátrumban is rendre vannak jó kezdeményezések, izgalmas meghívások.

3. Ápolja a nemzeti, közösségi, vallási, európai identitást, kultúrát és a magyar nyelvet

A „mi, itt, most” helyét, szerepét, hatását definiáló előadások ugyancsak viszonylag kis arányban láthatók a színházakban, leszámítva a budapesti vezető (művész)színházakat, néhány vidéki intézményt és az – utóbbi időben jelentősen meggyengült – független szférát. A színházak mostanában elsősorban történeteket mesélnek, alkalmazkodva a közönségigényhez, holott a történet a ma, a jelen és a közösség kontextusában izgalmas igazán. A kortárs magyar drámaírók művei közül az számíthat nagyobb népszerűségre, amelyben a cselekmény kontextusa nem erőteljes. Magam például vagy hét Portugál-előadást láttam, ebből azonban talán csak kettő volt, amely nem a szerelmi szálra, illetve az azt körülvevő közeg kinevettetésére koncentrált, hanem arra, hogy mit jelent és mi az oka az elvágyódásnak, és miben rejlik a sikertelenség tragédiája. S van olyan színház is, amely egyenesen megmondja, milyennek kell lennie a nemzeti identitásnak, rossz ízű, didaktikus szentenciákat eleven mutatóujjként felmutatva, talán mondani sem kell, hogy ezek a leginkább kontraproduktív előadások közé tartoznak, amelyek éppen nem segítenek az identitás kérdéseinek feltételeiben (hiszen nem kérdeznek, hanem állítanak, sőt vindikálják maguknak a jogot a normameghatározásra). Másutt nem foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel direktben, hiszen az már politika, és inkább távol tartják magukat attól, hogy ezeket a problémákat feszegessék. Hosszú évadok telnek el színpadokon anélkül, hogy egyetlen ilyen irányú kérdés is megfogalmazódna. A sorskérdéseinket, identitásunkat feszegető „nagy nemzeti klasszikusok” sokszor üresen konganak, vagy ha ezeket a feszítő, kortárs kérdéseket belefogalmazza az előadásba a rendezés, megújítva és érvényesítve a műveket, sokszor felháborodást és politikai vitát vált ki, természetesen szinte mellőzve vagy tragikusan leegyszerűsítve a színházi kontextust (emlékezetesek a Nemzeti Színház Alföldi Róbert rendezte János vitéz- és Az ember tragédiája-előadása kapcsán kialakult „viták”, de bírálat érte például Szabó Borbála Kecskeméten színre került Bánk bán-átiratát is, elfelejtve, hogy a művet nemigen játsszák „eredeti nyelven” – Katona eredeti textusát legutóbb Zsótér Sándor alkalmazta krétakörös rendezésében, 2007-ben –, az utóbbi negyven évben jellemzően Illyés Gyula 1976-os – és megjelenésekor ugyancsak kritizált – átiratában „használták” a dráma szövegét).

4. Ismertesse az alkotmányos jogok, a demokratikus társadalmi rend szabályait

A színház ezt közvetlenül megint csak nem tudja közvetíteni, azonban hogy a demokrácia működésével kapcsolatos kérdésekre rávilágítson, igenis feladata. Szerencsére születnek ilyen produkciók (nagyon sok helyen tapasztalható volt színházi reakció a felerősödő szélsőséges retorikára; az utóbbi időben a demokráciadeficittel vagy a hatalom lelkületének kérdéseivel több előadás foglalkozott, elsősorban Alföldi Róbert, Bodó Viktor, Máté Gábor, Mohácsi János, Schilling Árpád rendezései), de ez a téma sem jellemző, hanem inkább kivétel. Ezeket a produkciókat szokták a „politikai színház” bélyegével ellátni, noha ezek az előadások mindössze a nyilvánosságba emelik a hatalom működésének releváns kritikáját. De úgy tűnik, a jelenlegi hatalom nemigen bírja a kritikát. Talán ezért is van deficit az ilyen előadásokból, hiszen a demokratikus rendet felülíró, ekként joggal kritizálható helyi érdekek működtetik a rendszert, ám a nyilvánosság sem olyan erős, hogy ezt kontrollálni legyen képes. A vidéki színházak közül sok helyütt erősen beleszól a fenntartó önkormányzat az intézmények működésébe. Na, de miért is bírálná az az igazgató azt a polgármestert és azt az önkormányzatot, amely éppen őt emelte direktorrá? Hogyan lehetne kérdéseket föltenni ezzel kapcsolatban ott, ahol nyíltan vallják, hogy nem a közösség érdekeinek mentén, hanem a megválasztott testület ízlésének megfelelő a vezetőválasztás, a színház maga pedig ahhoz alkalmazkodjon? Ez a farkába harapó kígyó és róka fogta csuka egyben; marad a bohózat és az operett a húszas–harmincas évekből, legfeljebb beleteszik (vagy elfelejtik kihúzni) a „trafikmutyi” szót, és akkor már kifejezetten bátor a produkció.

5. Mutassa be a nemzeti és etnikai kisebbségek kultúráját

A kiélezett közéleti diskurzus erősen akadályozza, sőt szinte lehetetlenné teszi, hogy a nemzeti-etnikai kisebbségek megjelenjenek a színpadokon, hiszen ha ez megtörténik, annak elsősorban nem művészi, hanem politikai értéke lesz. Ha ma véletlenszerűen kiválasztanánk huszonöt színházi előadást, a néző nagy eséllyel nem venné észre, hogy ebben az országban nemzeti és etnikai kisebbségek is élnek. A már említett két „katonás” előadás mellett legfeljebb egy-egy független produkcióban jelenik meg ez a kérdés tartalmi szinten (legjellemzőbben talán Pintér Béla a néprajzi emlékeket felelevenítő, a nemzeti hagyományokat és legendáriumot aktívan és érvényesen használó, kortárs kontextusba emelő előadásaiban). Sajnos 2011-es írásunk16 óta nemigen tapasztalható változás e kérdésben, rendszerszinten egyáltalán nem. Természetesen a kisebbség kontra többség tematika sok helyütt felvillan, megjelenik, néha még tartalmi szinten is, de jellemzően általánosságban. Kisebbségeink tehát nemigen kerülnek színpadra, és amúgy államszomszédaink (osztrák, szlovák, ukrán, román, szerb, horvát, szlovén) drámairodalmának egy-egy műve is csupán ritkásan bukkan fel a színházak műsorán (leggyakrabban az osztrák Jelinek kortárs és a román Caragiale XIX. századi darabjai). Nem lenne szerencsés felfedezni, jobban ismerni azt a kulturális közeget, amelyben élünk?

6. Elégítse ki a hátrányos helyzetű csoportok, fogyatékossággal élők igényeit

Létezik olyan társulat, amely a hátrányos helyzetűek bevonásával hoz létre színházi projekteket, illetve előadásaiban az ő problémáikról beszél, társadalmi színház gyűjtőszó alatt (UTCA-SzAK), és olyan is, amelyben értelmi sérült színészek játszanak (az évadonként egy-egy produkciót bemutató Baltazár Színház), sőt időről időre ezek a társulatok megmutatkozhatnak kőszínházban is (legutóbb a Miskolci Nemzeti Színház Molnár Ferenc Liliomjának előadásában vett részt mindkét említett műhely). De ez nem gyakorlat, ráadásul e társulatok finanszírozása sem éppen stabil. A szociális kérdések és a társadalom szociális érzékenységének tematizálása ugyancsak globális és általános színházi feladat kellene hogy legyen. Amiben örvendetes előrelépés történt az elmúlt időszakban, az a nézői esélyegyenlőség fejlesztése. Mozgássérültek, siketet és nagyothallók, vakok és gyengén látók egyre több akadálymentesített előadáson vehetnek részt, jelnyelvi tolmácsokat, audionarrátorokat képeznek ki arra, hogy biztosítsák a színházi élmény lehetőségét a segítségre szorulóknak, a színházak pedig sokszor kedvezményes jegyvásárlási lehetőséget ajánlanak nekik. Ez mindenképpen előnyös, ám továbbra is fejlesztendő változás a korábbiakhoz képest.

7. Segítse a kiskorúak testi, lelki és erkölcsi, kulturális fejlődését

Ebben is van pozitív elmozdulás, számos fenntartó külön feladatként határozza meg a gyermek- és ifjúsági előadások létrehozásának igénye mellett színházi nevelési alkalmak szervezését. Mindamellett, hogy ezek szakmai színvonala roppant változatos, örömteli, hogy a színházi nevelésben jártas és szakmailag kitűnő műhelyek, mint a Káva vagy a Kerekasztal, egyre több vidéki helyszínen is megfordulnak, és alakulnak ezzel foglalkozó helyi műhelyek is. Ezek a műhelyek azonban a színházi és a civil szféra határán mozogva működnek, anyagi támogatottságukat nagyrészt pályázatokból finanszírozzák. Több kőszínház is létrehozott többszintű ifjúsági programot (Katona, Örkény, Radnóti), több színházban számos előadáshoz kapcsolódóan tanári anyag segíti az iskolai feldolgozást a Magyartanárok Egyesülete szakmai hozzájárulásával17. Megtörtént a színházi nevelési programok számbavétele18, ennek is köszönhető, hogy elkezdődött a területen a fogalmak tisztázása, definiálása, pontosítása. A változás nem gyors, de észlelhető. A diákok színházba járását támogató pályázatok lehetőségei azonban csökkentek az utóbbi időben, pedig az államnak éppen ösztönöznie és segítenie kellene ezt a fejlődést. A két fővárosi, a célközönségnek szóló színház (Budapest Bábszínház és Kolibri) viszont hosszabb ideje meg tud felelni a kor kihívásainak, és minőségi, sokszínű, széles színházi repertoárt – és mellé nevelési foglalkozásokat – kínál a fiatalok számára.

8. Segítse a közösség ügyeivel kapcsolatos viták lefolytatását, a szabad véleményalkotáshoz való hozzájárulást

Paradox módon ebben a legtöbbet éppen a független (például a dokumentumszínházi műfajban dolgozó PanoDráma) és azon belül színházi nevelési társulatok teszik, a kapcsolódó műfajok (TIE, fórumszínház) éppen a demokratikus, érvelésen alapuló vita kultúrájának meghonosításában járnak élen. A színház agórajellege még ma is nagyrészt a közönségtalálkozókban merül ki, amelyben a néző gyakran passzív. Akár ezt is lehetne célzatosan, tematikusan szervezni, de rendkívül ritka, amikor a színház ilyen értelemben ütköztetni mer véleményeket. Emlékezetes, ami a 2015-ös POSZT-on történt: az Újvidéki Színház Urbán András rendezte Bánk bán-előadása végére illesztett interaktív játékban, amelyben a színpadról azt a kérdést tették fel a közönségnek, mely intézkedés után hagynák el hazájukat, többen kivonulásukkal jelezték tiltakozásukat.19 Nyilván provokációnak fogták fel az – amúgy bizonyos szinten provokatív – gesztust. Természetesen az állásfoglalás vagy a vita nem feltétlenül az előadás része kell legyen, de a témaválasztással, kapcsolódó programokkal, beszélgetésekkel, akciókkal lehet a színházat a diskurzus terepévé tenni. Ehhez persze a közösség ügyeihez kapcsolódó előadásokra van szükség.

9. Nyújtson színvonalas szórakoztatást, ápolja a műfaji hagyományokat, keressen új irányokat és formákat, segítse a szakmai-művészi megújulást

A műfaji-művészeti színvonal megítélése nyilván ízlés kérdése. De talán a szórakoztatási funkció arat osztatlan sikert a színházak körében ma, s e funkcióját látja el legszélesebb körben. Persze ha szinte kizárólag ez jelenti a műsorpolitika alapját (vö. „taós előadás”), az nem jó, azonban több nyilatkozatból kiviláglik, hogy egyes színházvezetők a közönségbarát, szórakoztató előadásokban találják meg hitvallásuk kifejezési módját, a „kísérletezést” pedig szitokként kezelik. Következmény: a holt színház – a jelennel és a valósággal semmiféle kapcsolatban nem álló színpadi világ20, hiszen – érvelnek – a színházat a köz adójából tartják fenn, tehát a tömegek szórakoztatása a színház legfontosabb feladata. Mintha nem lenne egyértelmű, hogy a köz akarata és a köz érdeke nem feltétlenül esik egybe, és a közösség minden rétege javára számos egyéb funkcióval is ki kellene szolgálni a közösség érdekeit. Itt nyilván az egy színházas vidéki városokban lévő intézmények felelőssége a legnagyobb. A kőszínházak szórakoztató piacon való részvételének azonban piactorzító hatásai is vannak. Éppen ezért kell figyelmet fordítani arra, hogy a közfeladatot ellátó teátrumok ésszerűen és indokoltan vegyenek részt a piacon. Ez is kibeszéletlen kérdés, a közintézmények szórakoztató funkciójáról, a magán- és közfenntartású színházak együttéléséről, feladatairól fontos lenne vitát folytatni, kérdés, hogy definíciók hiányában vezethet-e valahová.

10. Végezzen minőségi munkát – foglalkoztasson és neveljen képzett, gyakorlott szakembereket

Színészképzés van és létezik, egyetemi szinten két intézményben, szakképzésszerűen pedig számtalan helyen az országban. Az Előadó-művészeti törvény meghatározza, hogy nemzeti besorolású intézményben a társulat 70 százalékának21, kiemelt színházban a 60 százalékának22 szakirányú felsőfokú végzettséggel – vagy állami díjjal, kitüntetéssel23 – kell rendelkeznie. Azonban a fiatalok beilleszkedésével, pályájának elindításával gyakorlatilag nem foglalkozik rendszerszerűen senki, sőt még az egyetemi gyakorlat is megoldatlan sok esetben, hiszen több színész jön ki a képzési rendszerből, mint amit a rendszer fel tudna venni. Naivitás, próbálkozás, csalódás, a pályáról való kizuhanás réme, a biztonság hiánya együtt vezetnek sok sikertelen beilleszkedési kísérlethez, vándorláshoz, motiválatlansághoz, kiégéshez. Az országban nagyon kevés a valódi, egzisztenciális biztonságot, szakmai figyelmet, kihívást, fejlődést egyaránt folyamatosan kínáló intézmény. Ha valaki megragad valahol, és kiépíti az életét, nehezen mozdul (az országra az alacsony mobilitás amúgy is jellemző), inkább megköti a maga szakmai és emberi kompromisszumait. Ehhez pedig jön a szakma végletes megosztottsága, amely egyébként korántsem átjárhatatlan a mindennapok szintjén, mindazonáltal ha egy színész valamelyik színházhoz szerződik, azt sokszor a politikai térfélen is besorolják a színház[igazgató] vélt hovatartozása alapján, pedig ennek semmi értelme (és valóságalapja) nincsen. Külön tanulmányt igényelne az utánpótlás helyzetének és problémáinak feldolgozása. A rendszer hátulütőit személyességgel, bőséggel és szellemesen pertraktálja egy, a Trafóban idén tavasszal bemutatott produkció, a Peter Handke Közönséggyalázás című művéből készített 1969-es színészvizsga utáni botrány apropóján a színészképzés mostani problémáit feltáró Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk című dokumentum-színházi előadás. Fontos azonban, hogy születtek jó kezdeményezések: a miskolci színház SZEM és a kecskeméti Katona József Színház SZÍN-TÁR fesztiválja jó alkalom a diákoknak a megmutatkozásra, a szemlélet- és tapasztalatcserére.

A minőségi munkához kapcsolódóan a problematikus helyzetet a színészegyeztetés mutatja meg leginkább, ami talán a legbonyolultabb része a színházszervezésnek: az egzisztenciális stabilitás, a szakmai kielégületlenség, a motiváció keresése minél több feladat elvállalására inspirálja a művészeket, így manapság nem szokatlan a délelőtt próbáló, délután máshol próbáló, este előadást játszó, éjjel vagy kora reggel szinkronizáló vagy éppen az egy nap alatt három különböző produkcióban részt vevő művész vagy a különböző helyeken negyvennyolc órát folyamatosan dolgozó műszaki kolléga képe sem. Vajon kedvez-e ez az értékteremtő munkának?

11. Hozzon létre értékeket

Pedig jogos elvárás a közfeladatokat ellátó intézményektől az értékteremtés. A színház alkalmi élmény, egyetlen estére szól, szokták mondani. Azonban nem véletlen, hogy egyes előadások hosszú időre megmaradnak a társadalmi vagy akár csak a szakmai emlékezetben. Vajon ma hány olyan előadás, alakítás, tervezés, rendezés születik, amit maradandónak, mérföldkőnek, emlékezetesnek, tehát kulturális értéknek tekinthetünk? Vajon a mai színházi rendszer, a finanszírozás, a fenntartás módja, a szakmai és közigazgatási irányítás segíti-e a művészetet abban, hogy ennek az elvárásnak megfelelhessen? És mennyire van benne a művészet a közgondolkodásban, milyen módon gondozzuk ezt az örökséget? Ma már a technika lehetővé teszi a színházi előadások rögzítését, megőrzését, mozgóképes bemutatását. Mondjuk, az elmúlt tíz év legjelentősebb előadásaiból hány került a közmédia archívumába?24 És amelyek bekerültek, vajon joggal kerültek-e be? De nemcsak a televízióba, hanem a színházi fesztiválokra, különös tekintettel a POSZT-ra, eljutottak-e a valóban értékes előadások? Vajon a kritikusdíjban valóban az értékes előadásokat díjazták-e azok a kritikusok, akik egyre kevesebb támogatást kapnak munkájukhoz, és így lehet, hogy igazán fontos (független, vidéki, határon túli) előadásokat esélyük sincs kritikus tömegben látni? A folyóiratok meg tudják-e őrizni a legfontosabb produkciók emlékét, ha egyszer az állam gyakorlatilag ellehetetleníti a folyóirat-kultúrát? (Jelen folyóiratnak ez az utolsó száma, ugyanis a megítélt támogatás nem elégséges a lap fenntartásához, én magam pedig abban a tudatban írom ezt a szöveget, hogy a szerkesztőség legnagyobb jó szándéka mellett sem biztos, hogy a befektetett munkámért megkapom-e a még méltányosnak sem nevezhető honoráriumot.) Sok szorító kérdés, amelyben a legnyugtalanítóbb, hogy minderre rengeteg közpénzt fordít az állam mindannyiunk adójából, és mintha ennek nagy része nem térülne meg. Kedvtelésből-elhivatottságból, a munka alacsony szintű vagy nem megfizetésével – ahogy számtalan független társulat kénytelen dolgozni az elmúlt években – csupán ideig-óráig lehet csinálni valamit, elvárásokat támasztani felé végképp nem korrekt, tehát még a kritika – és folyományaként a társadalmi diskurzus és jó néhány egyéb követelmény – teljesülésének lehetőségét is elveszi a financiális kivéreztetés. Az érték létrehozása fontos cél. Azonban ehhez az államnak a kereteket biztosítania kell, különben saját alapfeladatát nem látja el. Bizonyosak vagyunk-e abban, hogy amely intézményeket az állam megfelelően támogat, jól megfelelnek a társadalmi hasznosság elvének, akár önmagukban, akár a (sokkal) kevésbé jól támogatott (esetleg: kivéreztetett) intézményekhez képest?

12. Körzeti és helyi tartalmak szolgáltatása

Talán ez az egyik legproblematikusabb ügy. A színház, miközben egyrészt univerzális, másrészt a magyar kultúra része, igazából a lokális közösség intézménye, a helyi nyilvánosság egyik letéteményese, egy adott szűkebb közönség igényeit kell, hogy kielégítse. Nem csupán – sőt: nem főszabályként – úgy, hogy (általában) helyi alkotók és (általában) helyi művészek adják elő a magyar és világirodalom legjelesebb klasszikus és kortárs alkotásait, hanem oly módon, hogy az előadások az adott közösség kontextusában állítják színpadra e műveket, helyi szerzők műveit gondozzák és emelik színpadra, vagy akár létre is hoznak helyi ügyeket feldolgozó, a közösséget érdeklő tematikájú, lokálpatrióta alkotásokat. Ilyen pozitív példaként lehet hivatkozni a közelmúltból a Csokonai Színháznak a debreceni illetőségű Borbély Szilárd műveiből készült előadásaira25, az annak idején Csizmadia Tibor vezette egri Gárdonyi Géza Színház Hírlap-színház című, véletlenszerűen kiválasztott helyi hírek alapján készített, havonta jelentkező egykori sorozatára26, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház iskolákat járó, fiatalok kortárs problémáit, a korosztályos jelenségeket feldolgozó tantermi színházi előadásaira, a szombathelyi Weöres Sándor Színház egy-egy közösségi programjára, azonban a helyi közösség megszólításában elsősorban ismét csak a független szféra jár elöl, az egykori Krétakör, a Trafó, a KOMA, a SPACE színház, a PLACCC Fesztivál egy-egy lokális, az adott közeget bemutató-újraértelmező projektje hiánypótló szerepet tölt(ött) be. A helyi közösség traumáit és örömeit bemutató színházi művek és projektek hiányoznak, aminek több oka van: a színházak körül nem szerves alkotóközösségek jönnek létre, hanem nagyrészt felkért, egy-egy adott előadás létrehozására szerződő művészekből áll a társulat, másrészt a színész igazgatók jellemzően – nem kivétel nélkül – darabokban, hathetes próbarendben, bemutatókényszerben gondolkodnak (bérletes közönséget vonzó és/vagy taós előadáséban lehetőleg), harmadrészt pedig a helyi ügyek a közéleti diskurzus részét képezik, és szükségszerűen politikai színezetet is kaphat egy-egy ilyen kísérlet, ami elmérgesedő viszonyhoz, kegyvesztettséghez, bizalomvesztéshez, majd az igazgatói stallum elvesztéséhez vezethet, hát jobb az ilyenbe bele se menni. Ide is elér az a bizonyos, pályázat kontra kinevezés ügyében önnön farkába harapó kígyó.

● ● ●

Valamennyi fenti pontról, akár külön-külön is, természetesen sokkal hosszabb és alaposabb elemzést lehetne írni, szükség is lenne rá (ha meglenne erre az alkalmas felület, kutatási idő, ráfordítható összeg). Azonban talán ebből az összefoglalásból is kitűnik, hogy a közszolgálatiság, a közfeladatok ellátásának fogalma csak egy demokratikus társadalomhoz közelítő közösségben értelmezhető és kérhető számon. A rendszer alapjaiban nem felel meg ennek, hiszen a választott közhivatalnokok, a politikai elit nem kiszolgálja, hanem maga alá fekteti és letámadja a kulturális (oktatási, egészségügyi, rendvédelmi stb.) intézményrendszert. A közpénzeket elvileg a közfeladatok ellátására költik, de a fentiekből látható, hogy ha nincsen megfelelő szakmai autonómia, nincs szakmai kontrollrendszer, nincs több lábon álló – a feladatoktól függő –, jól kidolgozott finanszírozási szisztéma, vagyis ha a gombhoz varrják a kabátot, akkor nagyon nehéz értelmes, a köz érdekeit valóban szolgáló struktúrát építeni. (Ez akkor is így van, ha a féloldalas, eltorzult, összességében működésképtelen egésznek vannak önmagában jól funkcionáló részei, egységei is.) Némi túlzással állítható, hogy a kormányzati kultúrpolitika leginkább az ideológiai területfoglalásban (a Magyar Művészeti Akadémia helyzetbe hozása) érhető tetten, minden egyéb szempontból a kormánypártokon belüli érdekharcok állása és az ad hoc döntések következményei jellemzik a területet. A struktúra hiánya miatt nem tud létezni (és érdekérvényesítési feladatot ellátni) maga a színházi szakma sem. Nem elsősorban a világnézeti megosztottság miatt, hanem mert a feladata ellátására képtelen rendszer értelmes, közös (többségi) álláspontot képviselő közösséget sem tud létrehozni (hiszen a közös nevező is hiányzik). Igazi nemzeti ügy lehetne felépíteni értelmesen, a köz hasznát szem előtt tartva ezt a rendszert.