Az említett kilépések és a szavazásban korábban aktív tagok halála apasztotta a kört, a publikációs lehetőségek sem javultak, ami aztán a minimum teljesítését tovább nehezítette, de azt is látni kell, hogy azok száma is nőtt, akik nem emiatt maradnak távol.

A Színikritikusok Díjának átadása valódi szakmai ünnep lett az utóbbi években. A díjazottaknak, a díjakra jelölteknek, a szavazó és nem szavazó kritikusoknak ritka közös öröme ez az alkalom, számomra azt demonstrálja, hogy az érték létrehozásában és felmutatásában egységes a szakma. Ebbe az egységbe az is beletartozott, hogy a szavazás mikéntje, a kategóriák megállapítása, a díjak értékrendformáló szerepe újra és újra viták tárgya lett. Remélem, az lesz a jövőben is. Én most megelégszem annak a kimondásával, hogy a szavazás, a díjazás „komoly játék”. Aktuálisan éppen komolyságát kellene erősítenünk.

1998-tól a Színházi Kritikusok Céhe a díj gazdája. Ez így van jól. Talán az is, hogy csak a Céh tagjai vehetnek részt a játékban. Az már kevésbé jó, hogy a szervezet néhány belső problémája rányomja bélyegét a végeredményre. Színikritikusok Díjának mondjuk, pedig ilyen nincs. Van az egyesület, de a díjat valójában nem ő adja, hanem azok, akik a megállapított keretek között szavazásra vállalkoznak. Nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, hogy a végeredménnyel a kritikusok többsége általában nem ért egyet. Azért mondhatjuk játéknak, mert pontozza és összesíti azt, amit mennyiségi mutatók segítségével nem lehet mérni. A játék azonban egy ponton komollyá válik, a végeredményből – akarva-akaratlanul – értékrend lesz.

A Színházi Kritikusok Céhének jelenleg ötvenöt tagja van. Az utóbbi években, 2010 és 2016 között különböző okokból tizenhatan függesztették fel vagy szüntették meg tagságukat, zömében új belépők, a fiatalabb korosztály tagjai. Távozásukkal nemcsak szegényebb lett a szervezet, de jelentősen csökkent azok száma is, akik jogosultak lennének az évad kiemelkedő teljesítményeire szavazni. Ez nem javította a reprezentációt sem, látni fogjuk, hogy a szavazásban folyamatosan részt vevők köre ezáltal beszűkült. Feltételezem, hogy sokan azért maradnak ki a játékból, mert a részvétel másik követelményét – az évad bemutatói közül kilencven megtekintését – nem tudják teljesíteni (lásd a szinhaz.net-en publikált „Miért nem szavazok” ankétot – a szerk.). Tény, hogy idén huszonegy céhtag voksolt, a lehetséges szavazók 38 százaléka. Ez meglehetősen kevés, bár korábban is volt már rá példa, de amennyiben a tendenciát nézzük, aggasztó. 2011-ben még huszonnyolcan jelölték meg a legjobbakat, az utóbbi négy évben pedig sorrendben 23/22/20/21 kritikus szavazatát kellett már csak összesíteni.

Az Olaszliszkai. Dömölky Dániel felvétele

Csak találgatni lehetne, hogy minek hatására állt elő ez a helyzet. Az említett kilépések és a szavazásban korábban aktív tagok halála apasztotta a kört, a publikációs lehetőségek sem javultak, ami aztán a minimum teljesítését tovább nehezítette, de azt is látni kell, hogy azok száma is nőtt, akik nem emiatt maradnak távol. Motivációjukról konkrétan csak ők nyilatkozhatnának, de többször fogalmaztak meg kételyeket az egész procedúrával kapcsolatban. Lényegében nem is a szavazók viszonylag csekély száma a legnagyobb probléma. Ha az utolsó öt évet nézzük, azt látjuk, hogy a jelenleg szavazók kétharmada minden évben voksolt, a fennmaradó egyharmadban pedig évről évre nagy a fluktuáció. A stabil szavazók értékrendje nyilván nem mutat mindenben egy irányba, de árulkodó, hogy átlagéletkoruk 56 év, vagyis többségük már a rendszerváltás előtt is kritikus volt. Ez nem jelent feltétlenül konzervativizmust, de valamennyire hasonló értékrendet mégis jelenthet.

2010-ben megjelent tanulmányomban azt írtam, hogy a kritikustársadalomban küszöbön áll a generációváltás. Ez – elsősorban az internetes felületeknek köszönhetően – meg is történt, ahogy a szavazás terén is előbb-utóbb meg kell ennek történnie. 1998-ban, amikor a Céh átvette a bonyolítást, Nánay István így írt a Színházban: „a legtöbb kategóriában elképesztően szóródnak a voksok, több esetben szinte annyi jelölt van, ahány szavazó”. Akkor bevezették a pontozásos rendszert, vagyis súlyozták a szavazatokat, így kiadható lett minden díj. Most, úgy látom, megint nagyobb szóródásra lenne szükség. Sok új, lehetőleg fiatal, a szavazás feltételeit teljesíteni tudó kritikus bekapcsolódása által komolyabb lehet ez a játék.