Ezt a fesztivált például úgy találták ki, hogy részint az Európai Előadó-művészetek Fesztiválja (FEST – Festivalul Spectacolului European), részint a Román Dráma Fesztiválja (FDR – Festivalul Dramaturgiei Române); részint tágasság, szépség, bravúr, részint mindennapi gondok, úgy mint válságocska a házasságban, elvakult nacionalizmusok, fiatalok elmagányosodása stb.

Néhány nappal azután, hogy meglepetésszerűen Temesvár nyerte meg az Európa Kulturális Fővárosa 2021 címet, szeptember 25-én elkezdődött a színházi fesztivál, kivételesen szeptemberben, nem pedig májusban, mint ahogy azt húsz éven át megszokhatták a város lakói és vendégei. A megnyitón viszont egyetlen városatya sem tartotta szükségesnek fontoskodni, babérokat aratni: a fesztiválszervező Mihai Eminescu Nemzeti Színház igazgatója, Ada Hausvater és a fesztivál művészeti vezetője, az előadások válogatója, Oana Borş mondott pár szót. Egy harmadik nő, Codruţa Popov, aki a fiatal román drámairodalom pályázatait, a jó szövegek előadását koordinálja, szintén hozzájárult ahhoz, hogy négy évvel ezelőtti élményem visszatérjen: mégiscsak vannak, akik képesek arra, hogy a színházat ne rendeljék alá se pártpolitikai, se személyes ambícióiknak, hanem egyszerre figyeljenek helyi problémákra és mondén trendekre. Ezt a fesztivált például úgy találták ki, hogy részint az Európai Előadó-művészetek Fesztiválja (FEST – Festivalul Spectacolului European), részint a Román Dráma Fesztiválja (FDR – Festivalul Dramaturgiei Române); részint tágasság, szépség, bravúr, részint mindennapi gondok, úgy mint válságocska a házasságban, elvakult nacionalizmusok, fiatalok elmagányosodása stb. Ha viszont ebben a dinamikában a forma és a tartalom szeparációját véljük fölfedezni – és úgy írtam, hogy véljük fölfedezni –, akkor máris olyan ponton vagyunk, ahonnan bírálható ennek az alapjában véve remek találkozónak az ez évi koncepciója.

Ósmego Dnla társulat, Summit 2.0. Fotó: Adrian Piclisan

A Duda Éva Társulat két előadásával kezdődött a temesvári román színház szervezte fesztivál. Nagyvonalú döntés, ugyanakkor mintha a Mesh és az Overdose azt a szerepet is betöltötte volna, hogy a nézők tudatában helyet csináljon a színháznak, megtisztítsa a terepet az odafagyott ítélettömböktől, a fogyasztás reménytelenségétől és a kataton keserűségtől. Váratlan harmóniák jöttek létre, majd mentek szét, és újabbak keletkeztek, aztán valahol megállt a folyamat, de nem úgy, hogy bármikor ne lenne folytatható. Persze, lehet mondani mindenfélét, hogy arról szólt, hogy a sejtek, meg arról, hogy a függőségek, meg persze (hogy a csudába ne?!) a férfi-nő viszonyok, csakhogy ez a két előadás leginkább tisztán szép volt.

A fesztivál második előadása némi nackós-froclizással a MaRó című darab volt, amelyet Székely Csaba a marosvásárhelyi Yorick színház felkérésére írt, rendezője Andi Gherghe. A társulat kétnyelvű, az előadás kétnyelvű, a brechti mesélős színház és a pesti kabarék egyaránt strukturálták, a nézők meg hahotáznak, ami tulajdonképpen a legadekvátabb viszony a mainstreammé finanszírozott neonacionalizmusokkal szemben a valóságban is.

A nyitóelőadás a temesvári román–német–magyar színház és opera szecessziós épületében, a MaRó a lovagteremből átalakított, elképesztően jó színházi adottságokkal rendelkező Sala 2-ben (2-es teremben) játszódott, az est utolsó előadásának helyszíne pedig – amiért annyira szerethető ez a fesztivál – a színház előtti tér volt. Négy évvel ezelőtt az Ósmego Dnia (Nyolcadik nap) társulata itt indította el a kétemeletnyi magas, vaslemez vitorlás hajóját a kockaköveken. Most Summit 2.0 címmel bohóckodja el a poznańi társulat a világ vezetőinek tanácskozását. (Pontosan ez történt az elmúlt négy év alatt bolygónk politikájában is: akkor még volt arról elképzelés, hogy bárkát építünk, amelyen minden elfér, ma viszont politikuscelebeket bámulunk tehetetlenül, és nézzük, ahogyan korábbi ellenállók az uralkodó elit részévé válnak.)

Négy alak vonul be a térre, úgy, ahogy csak politikusok tudnak igazán vonulni: körülbelül három méter magas tornyokon állnak, amelyek úgy gurulnak, ahogyan csak politikusok tornyai tudnak igazán gurulni – egy láthatatlan flótás tolja őket, szerencséjére a tornyoknak vannak kis kerekei, persze nem az ő kedvéért, hanem hogy gördülékenyebben haladjanak. Egyik notabilitáson bíboros kalpag, másikon velencei karneválos sityak, a harmadik nyilvánvalóan Angela Merkel rózsaszín kosztümben, a negyedik meg egy napszemüveges-turbános gengszterforma. Találkozásuk örömére pózolnak, aztán megint pózolnak, aztán konfettiket szórnak egymásra, közben szól a zene – ez minden világok legjobbika. Ám megjelenik a Störrfaktor, aki azért válik láthatóvá, mert neki is van guruló, magas alkalmatossága, csak őt nem egy kuli tolja, hanem maga pedálozik. Valamiféle ökokritikus tüntető lehet, szakadt, zöld viharkabátját a korábban elemlámpákkal a közönséget pásztázó biztonsági emberek levétetik vele, és adnak rá öltönyt, fehér inget, nyakkendőt. Be is kerül ötödiknek a díszes társaságba. Így megy ez, mígnem a végén az utóbbi évek elbukott forradalmai nyomán kialakult fogyasztói létezésnek való behódolás, gyáva álellenállás szerintem tökéletes, mozgó szobra meg nem jelenik: egy körhintán, amelyet névtelen emberek hajtanak, néhány ember helyben biciklizik.

A második nap eseménye a fesztivál rejtőzködő témáját, a bukott forradalmakat megjelenítő Az eltűnt év. 1989 a bukaresti Teatrul Mic előadásában. Kiváló színészek, jó együttműködés rendező és szerző között, visszafogott, de annál erősebben ható virtuozitás, több különálló történet. Nem kabarémodorban játszanak, hanem kis, megrázó jelenetekben. A különbséget úgy hozzák létre, hogy (1) a szerző, Ştefan Peca nem anekdotákat gyűjt össze, hanem Ana Mărgineanu rendezővel és a színészekkel személyes emlékeket dolgoznak fel, (2) a jeleneteket nem fülbemászó dalocskákkal választják el, hanem 1989 naptár szerinti világpolitikai eseményeivel kötik össze. A nézőket bevonják a játékba, és könnyen megy ez nekik, jóllehet a szecessziós operaház a színhely. Talán az, ahogyan néznek, vagy mégis inkább a nézők nyitottsága teszi, de bármilyen közös akciót kezdenek, egyszerűen működik: a bejáratnál néhány nézőnek számokat nyomtak a kezébe, azokból húznak, és aki a számát hallja, fölmegy a színpadra, és részt vesz a pionírok (a romániai úttörők) kicsiny diktatúrájában, vagy kimegy egy színésszel valahová, és nem jön vissza. Vagy válaszol arra a kérdésre, hogy mit csinált 1989 decemberében. Temesváron jó válaszokra számíthat az ember, de még ennél is jobb történt: egy lány, akinek a számát kihúzták, azt mondta tisztán, érthetően, úgy, hogy még a kakasülőn is hallották, hogy ugyan akkor még nem született meg, de ha már élt volna, akkor kint lett volna a téren, ahogy a szülei is kint voltak.

A harmadik fesztiválnap újabb helyszínre vitt el: a temesvári plázamoziban Radu Jude Inimi cicatrizate (Sebhelyes szívek) című, Locarnóban a Don Quijote-díjjal és a zsűri különdíjával jutalmazott filmjének országos premierjét lehetett megnézni. Hogy miért pont ezt, miért pont ott, az nem volt annyira fontos kérdés, hiszen ez a fesztivál évek óta azon dolgozik, hogy a színház ne az értő keveseknek szóljon, és ne pusztán a jól szituált kultúrlények számára teremtsen elzárt felvonulási teret. Másfelől meg az előző, Aferim! című filmjével a berlini Ezüst Medvét is elnyert rendező ez év tavaszán a temesvári színház csodálatos 2-es termében Bergmant adaptált, színházi működésének debütjeként színre vitte a Jelenetek egy házasságbólt. Ez az előadás nem került be a fesztivál darabjai közé, helyette inkább a fentebb említett film a sokáig elfelejtett M. Blecherről, akit az irodalmi berkekben Európa-szerte ismert Mircea Cărtărescu hozott vissza a közös emlékezetbe. A film alig él a filmes technika lehetőségeivel, a 4:3-as képarány a némafilmeket idézi, a mozdulatlan kamera a klasszikus színházat a hiányzó negyedik fallal, a megjelenő kiírt, talányos részletek Blechertől az irodalmi érzékelést mozdítják be. A Fekete-tenger-parti szanatórium (kis kivétellel) az egyetlen helyszín, a csonttuberkulózisos Blechert alakító, 1992-es születésű Lucian Teodor Rus játéka felejthetetlen. A nagyon elképzelhetetlen jeleneteknél (két mozgásképtelen ember szeretkezése) többen elhagyják a mozit, a vetítés utáni beszélgetésen viszont azt próbálják kínosan kimagyarázni, hogy a román értelmiségi elit bálványáról, Nae Ionescuról a főhős egy parádés jelenetben (a valóságnak egyébként megfelelően) mint ostoba, náci szofistáról beszél.

A fesztivál romándráma-szekciója ebben az évben a bukott forradalmak szindrómájaként olyan előadásokat prezentált, amelyek az ember privát szférájában játszódnak – amitől a színház lelki tapasz és horoszkóp funkciója kerül előtérbe, elfojtva igazi potenciálját. Annyit azért a darabok erényeként fogok fel, hogy egyik sem valamiféle jól bevált klasszikussal kufárkodik, hanem vagy közösen összerakott színészi történetek, vagy civil fiatalok történetei iskolákban, szájlent diszkóban, virtuális terekben. Nyilvánvalóvá válik – a közönség összetételéből is –, hogy ez a temesvári román színház különösen odafigyel a fiatalokra, akik minden előadás előtt a kapuban várakoznak, majd az el nem foglalt helyekre, lépcsőkre – úgy tűnik, ingyen – beengedik őket. Ezen felül ez a színház évente megrendezi a drámaíróversenyt, új szerzőket keresnek és találnak, előadják a darabjaikat, workshopot szerveznek, idén norvégokkal közösen.

A fesztiválon előadott egyetlen klasszikus dráma Csehov Sirálya volt. Egy parkolóban. Egy szálloda parkolójában. Miközben a színház előtti téren az első Temesvári Magyar Napok bóvlis-sörös-kürtőskalácsos bódéitól körülvett hatalmas színpadán üvöltött a „Jaj, cica eszem azt a csöpp kis szád”. Szóval Csehov, a parkolóban, a lembergi Theatre Voskresinnia előadásában, commedia dell’arte stílusban, tűzzsonglőrözéssel, pedállal hajtott dinoszauruszokkal – egyetlen szó nélkül.