A Ványa bá’ mint új cím pedig kifejezetten modern megközelítést, kortárs valóságba ágyazottságot, az értelmezési konvencióktól való radikális eltérést sugallhat. Kinek csalódást, kinek megkönnyebbülést jelenthet az, hogy mindez végül is nem történik meg.

Orosz Róbert. Fotó: Mészáros Zsolt

Nem egyszer vágják fába a fejszét a szombathelyi Ványa bá’-ban. Takács Lilla kissé kopottas, tág játékteret hagyó díszlete egyaránt tartalmaz realisztikusan és szimbolikusan értelmezhető elemeket. A színen álló fatönk a kertre (is) utal – és illik hozzá a fejsze, amely váratlanul, szinte horrorisztikus pillanatokat teremtve villan meg egyes szereplők kezében. Olyannyira, hogy már-már a csehovi puskára is lehet róla asszociálni; nem lepődtem volna meg, ha a harmadik felvonásban Vojnyickij ezzel kergeti meg a professzort. De nem: Ványa ezúttal is lőfegyvert használ, igaz, talán még a szokásosnál is reménytelenebbül – a burleszkszerű jelenet semmi kétséget nem hagy afelől, hogy Ványa „lázadása” csúfos, röhejes kudarcra ítéltetett.

A fentiekből és az új címváltozatból akár az is következhetne, hogy Réthly Attila formabontó, a dráma hagyományos értelmezési variációit radikálisan meghaladó, minden ízében maira hangolt előadást készített. Már csak azért is, mert a remekművek címe gyorsan kanonizálódik, még akkor is, ha tudjuk, hogy kevéssé szerencsés fordítói ötletről vagy éppen félrefordításról van szó. (Csehovnál maradva: noha a Cseresznyéskertről köztudott, hogy a magyar címváltozat feltehetőleg Tóth Árpád nyugodt lélekkel hiányosnak mondható botanikai ismereteinek köszönhető, amikor az utóbbi időben néhányszor Meggyeskert címen mutatták be a darabot, mégis mindig azért szorítottam, hogy a címváltoztatásnak legyen valós jelentősége, s ne csupán rendezői/fordítói tudálékoskodásnak hasson.) A Ványa bá’ mint új cím pedig kifejezetten modern megközelítést, kortárs valóságba ágyazottságot, az értelmezési konvencióktól való radikális eltérést sugallhat. Kinek csalódást, kinek megkönnyebbülést jelenthet az, hogy mindez végül is nem történik meg. Réthly Attila rendezése ugyan a nyelvhasználatból kiindulva mai magatartásformákat, attitűdöket is felmutat, nélkülöz minden szentimentalizmust, iróniát vegyít szélsőségesebb humorral, szereplőit a szokottnál talán egy fokkal köznapibbnak és súlytalanabbnak mutatja, de sem direkt aktualizálásra, sem az interpretációs konvenciók radikális meghaladására nem törekszik. Jelentőségét nem nóvum értéke, hanem kidolgozottsága és szakmai ereje adja.

Maga az új címváltozat szervesen következik Hamvai Kornél új fordításából, melyet nem tisztem a maga teljességében megítélni; első hallásra lendületes, a kortárs szófordulatokat általában természetesen használó, fölösleges nyelvi modorosságoktól tartózkodó szövegnek érzem, amely stiláris értelemben többféle rendezői megközelítést is lehetővé tesz. Hamvai nemcsak fordítóként, hanem dramaturgként is közreműködött az előadásban; mélyreható változtatásokat nem eszközölt a darabon, de feszesebbé tett egyes szituációkat, a Dajka szerepét kihúzva pedig jelentékenyebbé tette Vojnyickaja alakját. A szituációk átgondolt kibontása és hol finomabb, hol markánsabb stilizálása, a humor, az irónia egyenletes és mértéktartó adagolása jellemző Réthly Attila rendezésnek egészére is – a játékötletekre éppúgy, mint a látványra vagy éppen a színészi alakításokra. A rendező szívesen él az ellenpontozás eszközével: az iróniát, a burleszket helyenként finom poézis ellensúlyozza, a lírai hangulatra pedig a már említett baltasuhogás felel. De egyes jelenetek szépsége így is megmarad az emlékezetben. Az első (vagyis a csehovi második) felvonás végén például, Jelena és Szonya összeborulása után sűrűsödik a levegő; izzás, erotikus feszültség vibrál, még ha a vonzások és taszítások tárgyai, a férfiak nincsenek is a színen. Míg Szonya kimegy, hogy engedélyt kérjen a zongorázásra, Jelena hosszasan készülődik, ledobja a kendőjét, kibontja a haját, s úgy lép a zongorához, mintha minden elfojtott feszültséget, szenvedélyt, fájdalmat egyedül a zenélés vezethetne le – hogy aztán az engedély elmaradásával minden elfojtva maradjon.

Merthogy igazi zene nemigen szól a színen. Tyeleginnek sincs gitárja, így jobb híján táskarádióját bekapcsolva szolgáltatja a muzsikát. Nem valódi ez sem, sőt, talán a zene iránti vágy sem az – csak póz, miként többnyire póznak látszanak a szereplők által felvett életszerepek is. Igaz, a pózok váltakoznak az őszintén megélt pillanatokkal. Ezeket a váltakozásokat az előadás érzékletesen mutatja meg, és ebben a színészek és a rendező fontos támasza az új fordítás, melyet Réthly átgondoltan, a koncepcióhoz simítva – vagyis a mai nyelvhasználattal nem a direkt aktualizálást, hanem az időtlenítő szándékú stilizálást elősegítve – alkalmaz. Ezt segíti elő a látványvilág is – a díszleten túl a szintén Takács Lilla által tervezett jelmezek, amelyeket ítélhetünk akár mai viseletnek is, ám nem reprezentálják az aktuális divattrendek megszokott attribútumait. Vojnyickij gyűrött ingjei, Asztrov bármikor szétfoszlani kész, „relatív” eleganciája, Jelena környezetéhez képest nagyvilági, de azért érezhetően nem a friss divatlapok címoldalain szereplő viseletei, Szonya változatosan előnytelen ruhái, Vojnyickaja sokkal inkább vénkisasszonyos, mintsem öregasszonyos kinézete, Szerebrjakov mindig feltűnő, szinte jelmezként viselt ruhadarabjai mind a karakterek fontos vonásait sűrítik magukba.

Hartai Petra. Fotó: Mészáros Zsolt

Az egységesen erős színészi alakítások is a reálszituációkból, illetve azok különböző fokú stilizálásából építkeznek. Mertz Tibor Ványája megkeseredett értelmiségi és idegesítő, gyerekes pozőr egyszerre. Mintha fontosabb volna számára, hogy szüntelen háttérbe szorulását világgá kiáltsa, mint az, hogy orvosolja a helyzetet. És voltaképpen azt is elfogadja, hogy Jelenánál csak vesztes lehet; a nő „hűtlensége” miatti talajvesztése és a professzorra támadása olyannyira váratlan reakció, hogy saját magát is meglepi vele. Bajomi Nagy György súlyos jelenléttel bíró Asztrovja talán azért vonzóbb nála, mert látni, hogy még nem adta fel egészen, nem menekült pózokba. De érződik már rajta a szétcsúszás előtti állapot – Jelena talán kapaszkodó lehetne neki, ha nem csupán a sivár környezet nyújtotta magány kötné össze őket. Nagy Cili Jelenája fásult, lusta szépasszony, aki tényleg amolyan álmos ragadozóként közlekedik a vidéki birtokon. Nincsenek dívás pózai, ugyanakkor kitartása a professzor mellett maga a leghamisabb póz. Amikor ebből kilép, amikor valami vagy valaki fontos lesz számára, elragadja a szenvedély, vibrálni kezd körülötte a levegő – hogy aztán gyorsan visszazökkenjen a fásult alapállapotba. Hartai Petra Szonyája addig-addig győzködi magát önnön csúnyaságáról, míg előnytelen viseleteivel, testtartásával, esetlen gesztusaival szinte sikerül is csúnyává lényegülnie – eleven, figyelő tekintete mégis azt tükrözi, él benne az irracionális remény, hogy Asztrov viszontszeretheti. A mellékszereplők jóval vázlatosabb figurák – el is billen a karikírozás felé a színészi játék. Trokán Péter Szerebrjakov professzora kisszerű pojáca, aki totális érzéketlenséget mutat a környezete felé; Vlahovics Edit Vojnyickajája a háttérből erőtlenül iránytani próbáló, szerelmes nő (aki csókkal búcsúzik Szerebrjakovtól); Orosz Róbert a világban céltalanul tengő-lengő Tyeleginje maga a megtestesült jelentéktelenség.

A következetesen felépített, szakmai erényekben gazdag előadás idővel veszít erejéből és lendületéből; talán azért, mert a megjelenített viszonyok és szituációk óhatatlanul is kiszámíthatóvá válnak. A sok apró, szellemes játékötlet mellől hiányzik egy igazán nagy, eredeti ötlet, amely maga köré szervezhetné a játékot, új fénytörésben láttathatná a szereplők kapcsolatait. Így a negyedik felvonás nagy része kevéssé tempósan és kevéssé érdekesen csordogál. Ám a befejezés ismét hatásos és jelentéses: miután Vojnyickij és Szonya magukra maradtak, s Szonya belekezd a munka értelmét a jövőbe vetítő monológjába, a (tárgyi) világ sebesen változni kezd; a kezükben levő méretes könyveket előbb laptopok váltják fel, majd a nagy asztal érintőképernyővé alakul. Az idő telik, a korok változnak, új nemzedékek jönnek, de a lényeg változatlan. És nincs, ami Ványa, Szonya és a hozzájuk hasonlók életkudarcának akár utólag is értelmet, igazolást adhasson.

Mi? Csehov: Ványa bá’

Hol? Szombathelyi Weöres Sándor Színház

Kik? Szereplők: Mertz Tibor, Nagy Cili, Bajomi Nagy György, Trokán Péter, Hartai Petra, Vlahovics Edit, Orosz Róbert / Fordító-dramaturg: Hamvai Kornél / Díszlet-jelmez: Takács Lilla / Rendező: Réthly Attila