Azt írtam, más ez az előadás, mint amihez Kolozsváron hozzászoktunk. Mennyiben tekinthető a „megszokás” esztétikai ítéletek megalapozójának?

A cikk első része

A kolozsvári színház első saját bemutatói az évadban: A mélyben címmel Jurij Kordonszkij rendezésében az Éjjeli menedékhely, majd egy közösségi színházi előadás, a Homemade, végül Dragomán György Kalucsni című darabja Visky András rendezésében. A három közül nem véletlenül említettem korábban a Homemade-et, az a kedvencem közülük. (Bevallható ez egy írásban már ennyire az elején?) Azt hiszem, azért kedvelem, mert más, mint amihez hozzászoktunk a kolozsvári színházban. Fiatalok rakták össze a család-témájú előadást, az anyagiak megpályázásától kezdve a téma kijelölésén át a szövegig, az improvizációs gyakorlatokon át az előadás véglegesítéséig. (Hozzá kell tennem, hogy az ötletgazda, Deák Kati, a drámaíró-páros, Deák Kati és Biró Réka, illetve a rendező, Vargyas Márta mind tanultak a kolozsvári teatrológia szakon, ahol volt szerencsém órákat tartani nekik. A kritikusok többnyire az ilyesfajta kötődéseik jelentéktelen voltát hangoztatják, én az ellenkezőjét sejtem: nem tudom felmérni, mennyire szurkoltam az előadásuknak, ez mennyiben határozza meg a percepcióm.)

Azt írtam, más ez az előadás, mint amihez Kolozsváron hozzászoktunk. Mennyiben tekinthető a „megszokás” esztétikai ítéletek megalapozójának? Illik, nem illik (egy „szakírónak”), bizony benne van a pakliban, hogy milyen a néző diszpozíciója, amikor beül megnézni egy előadást. Miből van elege, mi újra szomjazik.

Például meghatározó lehet, hogy látott-e már Éjjeli menedékhelyet, vagy talán túl sokat is: a Gorkij által kiötölt cselekményelemek elbűvölhetik-e – vagy ezeket untig ismerve más bűvöletekre is vágyik. (Magam legutóbb a budapesti MITEM fesztiválon láttam egy Éjjeli menedékhelyet, David Doiashvili grúziai rendezését: voltak benne szép megoldások, de nem maradt emlékezetes. Az egyik sepsiszentgyörgyi Reflex fesztiválon viszont a litván Oskaras Koršunovas rendezte Menedékhely lenyűgözött: azt nehéz nálam felülmúlni.)

A mélyben. Biró István fotója.

Az is meghatározó lehet a sztereotípiák felsorakozása közben, hogy ki a rendező. Kolozsváron gyakori, hogy külföldről hívnak meg valakit. (Magyarországról szinte soha: most jött volna Szász János, de – betegsége okán – tőle vette át Visky András a Kalucsni vezénylőpálcáját.) A „külföldi” puszta jelenléte a nézőket pozitívra hangolhatja: Kelet-Európát gyakran lenyűgözi egy távolról jött rendező neve – bár nem egyszer csalódtunk már bennük. (E helyen a „kelet-nyugat lejtő” fogalmát és az ezt taglaló fontos könyvet ajánlanám az olvasóknak: Melegh Attila: On the East-West Slope, 2006. Mentalitásunknak mindent átható, a keleti és a nyugati szembeállítására épülő vonását, az ez alapján preformálódó értékítéleteinket taglalja benne a szerző.) Az itthoni versus a külföldi szembeállítása a színház kommunikációjában emiatt is PR-funkciót tölthet be.

A hozzáállás egy külföldi névhez ellenkezőleg, rongyolódhat is, ha valaki a következő kérdés mentén morfondíroz magában: ha máshol szocializálódott rendező készít előadást Kolozsváron, fog-e az a produkció ténylegesen a helyi közönséghez szólni? Honnan tudhatná a horvát, cseh, amerikai stb. alkotó, hogy az erdélyi embernek itt, most milyen problémái vannak, milyen témára tudna a néző a színházban rácsatlakozni? (Ahogy Visky András, a kolozsvári színház művészeti aligazgatója írja a Játéktér 2016/1-es számában megjelent erős esszéjében (56.): „az emblematikus társulatok tökéletesen megfeledkeztek a színházba járók valóságos vagy potenciális közönségéről”.) Vagy ez az aspektus nem számít, a színház legyen mindenkié – mert egyetemes és időtlen képződmény? (A szeretnivalóan harcos román kritikus és szerkesztő, Iulia Popovici említi az Observatorul Cultural mellékletében 2015 tavaszán: a színházi praxis gyakran az időtlenség mezében tetszeleg. Popovici az előadások másolatainak terjedése kapcsán ír arról, hogy egy adott városban készített előadás nem lehet ugyanúgy érvényes egy másik időszakban és egy másik térségben. Tompa Gáborral vitatkozik itt, azzal a Tompával, aki gyakran ismétli meg Ionesco- és Beckett-rendezéseit szerte a világban; a nemrég lezajlott Interferenciákon is látható volt a marosvásárhelyi A játszma vége, amelynek én anno egy kolozsvári verzióját láttam.) Apropó: A mélyben, a Kordonszkijé, szintén ismétlés, rendezte már Luxemburgban.

Homemade. Biró István fotója

Persze Tompa erdélyieket is odaenged a tűzhöz néha, pl. most a Marosvásárhelyen nemrég végzett Vargyas Márta rendezte a Homemade-et – igaz, bagóért. (Apropó, lehet ezt szóvá tenni? Hogy ki mennyiért rendez, vagy a díszlet, jelmez melyik előadásban mennyibe került? Mert vannak különbségek. A Homemade-nek pl. a raktárból, régi előadások anyagaiból került ki a látványvilága. Talán ezért lett ez a címe is – egy darabig még Szüleink munkacímmel futott.)

Visszatérve Kordonszkijhoz és a sztereotípiáinkhoz: a szláv népek színházaihoz gyakran pozitív előfeltevéssel közelítünk, és Kordonszkij bizony Lev Dogyin-tanítvány.

Hogy a fent említett előítélet-kínálatból melyik prediszpozícióval ültünk be az előadásra, nagyban befolyásolja, mi történik velünk a két felvonás alatt.

Folyt. köv. (A cikk első része.) Ketrecharc 3. rész