A legnagyobb közhelyek következnek egymás után, de ebben az esetben ez inkább erény.

Halálos ágyán a mesterember magához szólítja egy szem fiát, és megesketi, hogy hű marad a legfőbb eszméhez: az ügyfelet mindig át kell baszni. A haldokló ügyfél utolsó szavaival arra kéri leányát, hogy életét rendelje alá a legmagasztosabb célnak: akkor basszon ki a mesteremberrel, amikor csak lehet. Vegye el a pénzét, hazudjon neki, alázza meg. A nyitójelenet után arra számítok, hogy a szolgáltató szektor Rómeó és Júlia-történetét láthatjuk majd, ahogy a kibékíthetetlen ellenségek gyerekei szépen lassan egymásra találnak. A Dumaszínház előadásában azonban nincs átfogó történet, szkeccseket látunk egymás után.

Burszán Sándor fotói

A legnagyobb közhelyek következnek egymás után, de ebben az esetben ez inkább erény. A sokat beszélő, semmit nem dolgozó fodrásztól a vezetni megtanulni képtelen, hisztérikus lányig terjed a sztereotípiák köre. De az előadás a sokadik hasonló alapállású jelenet után sem válik unalmassá, mivel a képzettársítások vadak és váratlanok. A duguláselhárító szakelem például az ürülékek megszállottja és tudós elemzője, és szakértelme segítségével az amúgy pszichológus ügyfélnek nyújt lelki támaszt. Az elcseszett frizurával kisétáló nő pedig egyenesen Donald Trump karjaiba rohan egy szürreális fináléban. Ezek az elrugaszkodások, látomásszerű jelenetek tehát meggátolják a monotóniát, de sokszor erőltetettnek, légből kapottnak hatnak. A kisreál azonban hibátlanul működik, csupa ismerős mondat, ismerős görcs a gyomorban, ahogy például tehetetlen gyűlölettel elszenvedik egymást az ügyfélszolgálati iroda alkalmazottjai és reklamáló vendégei.

Hiszen ez a mi fájó közös pontunk, az igazi nemzeti minimum, a múlt és jövendő, amelyet megszenved már e nép: az érzés, amikor kihívod a szerelőt, és tudod, mi lesz a vége. Az lesz a vége, hogy már előre elátkozod az eget, előre tudod, hogy át fognak verni, és ha mégsem, akkor is átverve fogod érezni magad. A szerelő pedig tudja, hogy utálni fogják, hogy kevesebbet akarnak majd fizetni, miközben így is alig él meg, úgyhogy akkor mért legyen ő tisztességes? Kiborítanak úgyis.

Nagyon szimpatikus, hogy az ilyen-olyan, de szándéka szerint korszerűbb humor központi elosztóhelye, a Dumaszínház folyamatosan nyit a színház felé. Amit látunk, azt nem is túlzás, inkább félreértés lenne színházi előadásnak nevezni, miközben szerencsére ügyes színházi megoldásokkal van tele. Az amúgy progresszív látványszínházi előadásokat készítő Kálmán Eszternek nyilván nem ez a legnagyszabásúbb munkája, de a rém egyszerű díszlet nagyon ötletesen, gyorsan alakít ki sokféle teret. Vinnai András rendezése sem akar sokat, de így is mutat erős színpadképeket, a jeleneteknek pedig végig rendes dramaturgiája van, vagyis sokkal többet kapunk, mint vicces párbeszédek felmondását. Ez persze a színészeken is múlik, akik mind a négyen remekelnek. Az nem nagy meglepetés, hogy mennyire jól áll ez a műfaj Bánki Gergelynek és Jankovics Péternek, de Sipos Vera is sok regiszteren játszik, Rainer-Micsinyei Nóra pedig egyenesen bravúros, és néha még valóban drámai szituációkat is képes teremteni ebben az önfeledten ökörködő közegben.

Jól mulatunk, de semmi különös nem történik, egészen a végéig. Az egyik utolsó jelenetben viszont eltörik valami. A négy színész egy gitárórán vesz részt a röhejesen kicsi lakásban, pengetni sem tudnak, annyira egymás hegyén-hátán ülnek. Az ablakot nem tudják kinyitni, mert a szerelő leragasztotta vagy mit csinált vele, és úgy hagyta. Alig van levegő. A három diák persze hiába fizetett egy halom pénzt, nyilvánvalóan nem fog megtanulni gitározni, az oktató pedig lassan kikészül a hülyeségüktől. A szokásos felállás. A négy színész azonban elkezd beleröhögni a szerepbe. Látszik, hogy próbálják elfojtani, de ki-kibukik belőlük. Ha még egyszer megnézném, kiderülne, hogy ez szándékos koreográfia volt, vagy tényleg elkapta őket a vírusos nevethetnék – de inkább az utóbbira tippelnék. A közönség pedig nem csak harsány kacajjal, hanem érezhető szeretettel fogadja ezt a hibát. Hiszen korábban elmondták már többször, hogy ők most színházi szolgáltatást nyújtanak, vagyis ugyanolyan szakik, mint akiket eljátszanak. És lám, elrontják ők is, mi meg itt ülünk, és nem tudunk mit tenni – mégsem anyázni, hanem nevetni kezdünk. Ezen a ponton váratlanul tétje lesz az egésznek, kialakul egy közösség, és érzek valami feloldozás-félét, valami derűt a beletörődés és a megbékélés határán.

A hátsó sorban ülök, mögöttem csak Vinnai figyel egyedül a sarokban, ezért csak én, a kritikai szolgáltatást nyújtó szaki, láthatom, ahogy a vége felé egy ponton a ruhatáros lány (szintén szolgáltató) elkezd irgalmatlanul zörögni valami zacskóval, mire Vinnai felpattan, és rohanni kezd felé, biztos szólni akar, hogy hagyja abba – de néhány lépés után ormótlan nagyot esik. Azt is látom, ahogy utána odamegy a technikushoz, és együtt kiröhögik magukat. Ez a legszebb jelenet.

Hol? Gödör Klub
Mi? Vinnai András: Fear the szaknévsor
Kik? Dumaszínház
Szereplők: Rainer-Micsinyei Nóra, Sipos Vera, Bánki Gergely, Jankovics Péter.
Díszlet, jelmez: Kálmán Eszter. Rendezte: Vinnai András