Olyan színházi világban szeretnék majd lenni, amelyben sokkal nagyobb az átjárhatóság az intézmények közt. (…) Decentralizációt szeretnék, azt szeretném, hogy ne legyenek „bárók”. Hálózatszerű működést szeretnék, amelyben persze vannak csomópontok, de alapvetően mindenki tud érintkezni mindenkivel, és ismeri a másik fél helyzetét.

Romániában a nyolcvanas években három diákot vettek fel a színész évfolyamokra. A kiüresedett erdélyi színházak a kétezres évek végére teltek be a kolozsvári és a marosvásárhelyi egyetem végzőseivel. Mára a pályakezdők nem remélhetnek biztos állást a kilenc kőszínház valamelyikében, viszont a független színházi létezés sem áll előttük bejáratott lehetőségként. Az itt megszólaló három erdélyi színházcsináló ebben a rendszerben igyekszik megtalálni a helyét úgy, hogy ezáltal magát a rendszert is megváltoztassa. Csepei Zsolttal, kata bodoki-halmennel és Porogi Dorkával Boros Kinga beszélgetett.

kata bodoki-halmen. Fotó: Adorjáni Panna

Hármatok pályája nagyon különbözőképp indult. Milyen tanulmányokkal, milyen lehetőségek birtokában, milyen célokkal léptetek színházi pályára?

kata bodoki-halmen: Konstans pályakezdő vagyok. Elkezdtem és nem fejeztem be a filozófiát és a teatrológiát. Ezekben az években kezdtem önkéntesként dolgozni a kolozsvári Ecsetgyárban. A harmadik emeletről indultam, plakátokat ragasztottam a Temps d’Images fesztiválnak. Következő évben a második emeleten, Mihaela Panaite Sala mică (Kisterem) nevű szervezetében voltam önkéntes, rendezőasszisztens. Miután az egyetemen tanárom lett Kelemen Kinga, segítettem az első emeleten működő GroundFloor Group által szervezett kontakttánc-műhelyek lebonyolításában, így ezeken ingyen vehettem részt. Felfedeztem, milyen érdekes, hogy van egy testem, amit annyi mindenre lehet használni. Rájöttem, hogy én úgy tudok igazán figyelni, ha közben mozgok, miközben a mi iskolai rendszerünk statikusan akarja átadni az elméleti tudást.

Téged a Parallelben ismert meg a közönség és a szakma, majd játszottál a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, és volt egy izgalmas lakásszínházi projekted is. Jelenleg a GroundFloor Group Parental Ctrl előadásában lehet látni. Előadóművészként határozod meg magad?

k. b.-h.: Igyekszem nem definiálni magam, hiszen semmilyen szakmát nem művelek professzionálisan. Még nem találtam meg azt a műfajt, amelyben teljesen szabadon mozoghatnék, emiatt autodidakta módon próbálok különböző diszciplínákat elsajátítani. Kutatónak, kísérletezőnek érzem magam. Tavaly óta saját elhatározásból nincs lakásom, jelenleg egy foglalt házban lakom Barcelonában. Most rengeteg időm van, ami arra késztet, hogy megkeressem, mi az én dolgom, amikor nincs mások által meghatározott feladatom.

Zsolt, a te utad némileg hagyományosabb: elvégezted a színész szakot Kolozsváron, és létrehoztátok a Váróterem Projektet, amely egyike a nagyon kevés erdélyi magyar független színházi kezdeményezésnek.

Csepei Zsolt. Fotó: Sipos Krisztina

Csepei Zsolt: A független társulatok általában egy erős személyiség és annak határozott színházlátása köré csoportosulnak. A Várótermet hárman alapítottuk, Imecs-Magdó Levente, Visky Andrej és én, akik különbözőképp gondolkodunk a színházról, és nem volt köztünk konszenzus azt illetően, hogy mit akarunk a színháztól. Gyerekelőadástól féldokumentarista előadásig mindent csináltunk, talán a társadalmi érzékenység az egyedüli közös nevezője a munkáinknak, de nem kitűzött cél, hogy mindig így legyen.

Minek a metaforája a nevetekül választott váróterem?

Cs. Zs.: A váróterem számomra azt a helyet jelenti, ahova megérkezik valami, ahonnan továbbindulunk, ami tehát változást jelent. Váróteremben, tranzitzónában lenni kísérletezés. Ez a „hivatalos” válaszunk a kérdésre, és nyilván van is benne igazság, de volt ebben véletlenszerűség is: azon a napon, amikor nevet kellett választanunk, a rengeteg opció közül ez lett szimpatikus. Nekem személyesen már nem tetszik annyira, de nem hiszem, hogy ez fontos.

Azt is látni ugyanakkor, hogy több korábbi alkotótársatok leszerződött valamely repertoárszínházhoz.

Cs. Zs.: A biztosabb anyagi háttér, a folyamatos munka elismert alkotókkal nagyon vonzó, emiatt senkit sem ítélhetünk el. Főleg, hogy kizárólag pályakezdő színészek voltak a csapatban, akik számára kihívást jelentett a kőszínház. Az indulásunk évében zárolták a romániai színházakban az állásokat, ezért a kívülállók közt voltak, akik egyenesen úgy értelmezték a névválasztásunkat, hogy kőszínházi szerződésre várunk. Ha tényleg így lett volna, ravaszabb és kreatívabb megoldást választunk…

Dorka, te kőszínházakban rendezel, amióta rendezőként diplomáztál Marosvásárhelyen.

Porogi Dorka. Fotó: Kovács András Ferenc

Porogi Dorka: A történet sokkal korábbról indul. A gimnáziumban, mint mindenki, én is diákszínjátszó voltam. Nagyon jó társaságot rendezhettem először, közülük aztán többen színészek is lettek: Pálos Hanna, Valcz Péter, Téby Zita, Csillag Botond, Lovas Rozi, Barsi Márton, Hegedűs Barbara vagy a testvérem, Porogi Ádám. Én érettségi után magyar szakra mentem, de bennem is élt a vágy, hogy kipróbáljam, milyen az, ha az ember egész nap csak színházat csinál. A budapesti egyetemre felvételiztem először, nem vettek fel, és nem volt türelmem öt évet várni, amíg ismét indul ott rendezőosztály, és egyáltalán megpróbálhatom a felvételit.

Egyetem után Erdélyben maradtál, repertoárszínházakban dolgozol.

P. D.: Igen, ide ágyazódtam be szakmailag. Az egyetem időt és teret adott, hogy kipróbáljuk magunkat, és jó csapatok alakultak ki a rendezésvizsgák során. Az első kőszínházi munkám a Csíki Játékszínben volt, oda egy Hamlet-vizsga után hívtak, aztán egy évvel később megint dolgoztam ott, és idén is fogok. Azután az utolsó féléves Parasztopera vizsgaelőadás volt az elindítója sok mindennek. Ezután hívtak például Sepsiszentgyörgyre, ahol megint egy Pintér-darabot, a Kaisers TV, Ungarnt rendeztem, és ahova szintén visszamegyek idén. Most, szeptemberben Marosvásárhelyen volt bemutatóm az Ariel Gyermek- és Ifjúsági Színházban, Misima Madame de Sade-ja.

Dorkának a vizsgarendezése biztosította a jó startot. Mi szükséges az ideális pályakezdéshez, egyáltalán milyen az ideális pályakezdés?

P. D.: Nem tudom. Engem annyiféle műfaj, munkamódszer, téma és hely vonz, hogy nagyon oda kell figyelnem, mi az én dolgom. Iszonyú jó ez a szabadság, ugyanakkor nem könnyű megtalálnom benne a magam helyét. Attól, hogy kőszínházakban is rendezek, még nem vagyok sínen.

k. b.-h.: Ideális az, ami éppen van. Ideális az, ha megtalálom, hogy a környezetem, a munkakörülményeim, az igényeim, érdeklődésem kombinációjából mit tudok megvalósítani, ha ki tudom használni azt, ami adott. Ezt időnként nagyon nehéz elérni. Jelenleg a lélegzés–ritmus–jelenlét hármasa foglalkoztat. Nem szívesen vállalok most új projekteket, ezért vagyok kevésbé látható. Egyrészt úgy érzem, ki vagyok égve, másrészt nagyobb az igényem arra, hogy békén hagyjanak, és egyedül kísérletezzek. Inkább legyen kevesebb projekt friss energiával, mintsem sok projekt kávéskannával.

Cs. Zs.: Ideális az, ami a lehető legkevesebb kompromisszumra kényszerít az alkotói elképzelésed megvalósításában. Egyebek közt ez azt is jelenti, hogy az ember merjen konfrontálódni, merje keresztülvinni az akaratát.

Arra számítottam, hogy erre a kérdésre a külső feltételekről fogtok beszélni, rendszerről, pénzről, színházigazgatókról, akik hatalmuknál fogva pályakezdők sorsáról dönthetnek stb. Ehhez képest mindhárman önmagatokban látjátok a lehetőségeket és az akadályokat is.

Cs. Zs.: Beszélhetünk rendszerszintű problémákról is, csak nem biztos, hogy érdemes, mert attól azok nem oldódnak meg. Tavaly született meg a mi kezdeményezésünkre a romániai független színházak ernyőszervezete, az IndependNet, amelynek égisze alatt találkozik a minden előadását ingyen játszó bukaresti Replika Nevelési Színházi Központ és a 35 lejes jegyeket áruló bukaresti Godot Café színház. Ez a differencia jól mutatja, hogy Romániában a független színházcsinálásnak még nincs igazán kultúrája. A pályázati rendszer nem engedi meg, hogy fél évnél tovább tervezzünk, emiatt állandó készenléti állapotban kell lennünk. Néhány éve szeretnék elmenni rövid időre valahová tanulni vagy dolgozni, feltöltődni mint színész, de nem tehetem meg, mert projektről projektre kell tolni előre a csapatunkat.

P. D.: Ha a projektalapú működés nem jelentene ekkora kiszámíthatatlanságot és kiszolgáltatottságot, én biztosan többet dolgoznék függetlenül, független csapatokkal is. De nem tudom vállalni azt a felelősséget, hogy emberek azért nem kapnak fizetést a munkájukért, mert én nem értek eléggé a pénzszerzéshez, a menedzsmenthez. Ugyanakkor bizonyos értelemben mindhárman rendszeren kívüliek vagyunk, hiszen én sem szerződtem le, szabadúszó vagyok. A szabadúszás Erdélyben még nem kitaposott út, és nekem, akinek egy óvodás kisgyerekem van, elég komplikált kitaposni, vagyis az utazásokat meg a hétköznapokat is megszervezni, két-három város között.

k. b.-h.: Rendszeren belül lehet más rendszerben mozogni. Egy éve nincs lakásom, sokat stoppolok Közép-Európában, Barcelonában pedig meghozhattam azt a döntést, hogy nem adok ki pénzt ételre. Ezzel az életformával más rendszert teremtek a kapitalizmuson belül. Együttműködöm a Kolozsvári Állami Magyar Színházzal, de attól még kívül maradok azon a színházi rendszeren.

Rokonszenves nekem, ahogy a személyes felelősségről beszéltek. Kissé sarkítva, de úgy tűnik, hogy a ti generációtok nem hajlandó leválasztani a szakmai ambícióiról az emberi tényezőt, az egymás iránti felelősséget. Ez elég feltűnő, ha arra gondolok, hogy az erdélyi színházat jelenleg meghatározó alkotók jellemzően nem beszélnek a magánéleti vállalásaikról, családi kötelezettségeikről vagy az alkotótársaikkal szembeni emberi felelősségükről. Zsolt azt mondta, fél évnél tovább nem tud tervezni, mégis arra kérlek, játsszunk el a gondolattal, hogy húsz év múlva nagy valószínűséggel a ti korosztályotok fogja dominálni az erdélyi színházat. Hol lesztek akkor reálisan, hol szeretnétek lenni?

k. b.-h.: Számomra ijesztő, ha ebbe így belegondolok: bármit csinálok, annak következménye lesz, tehát hatalmas rajtam a felelősség. Ezt a nyomást bennem az oldja, hogy nem érzem magam színházi embernek. Nekem Kolozsvár rezidenciapont, ahova tehát mindig visszatérek. De több ilyen rezidenciapontot szeretnék fenntartani Európában, és a helytől függetlenül szeretném magamban megtalálni a stabilitást.

Cs. Zs.: Olyan színházi világban szeretnék majd lenni, amelyben sokkal nagyobb az átjárhatóság az intézmények közt. Erre jó példa a #hattyúdal című előadás, a KÁMSz és a GroundFloor Group közös produkciója, amelyben nagyon szépen találkozott egymással a kőszínházi és a független alkotói szféra. Decentralizációt szeretnék, azt szeretném, hogy ne legyenek „bárók”. Hálózatszerű működést szeretnék, amelyben persze vannak csomópontok, de alapvetően mindenki tud érintkezni mindenkivel, és ismeri a másik fél helyzetét. Már nagyon unom, hogy elmegyünk játszani egy kőszínházba, és elcsodálkozunk, hogy ott van műszak, ők meg elcsodálkoznak, hogy nekünk nincs.

P. D.: Remélem, hogy nagy-nagy és szerteágazó tapasztalatokkal, mély emberismerettel, bölcsen, de játékos kedvvel otthon leszek valahol egy színházban, egy csapatban. A sokféleség mellett folytonosságot is szeretnék. Egy hathetes próbafolyamat sajnos sokszor csak arra elég, hogy sejteni kezdjem, kihez hogyan kell (kellett volna) szólni. Érdemi munkáról, építkezésről csak ezután lehet beszélni. Sokszor ezért nem eléggé szabad a szabadúszás, mert beszorít a hat hetekbe. Jól dolgozni csak úgy lehet, ha lehetőség van a mélyebb, folyamatos egymásra figyelésre.

Elképzelhetőnek tartod, hogy ilyen megfontolásból intézményvezetést vállalj? Erdélyben még mindig akad „gazdátlan” színház.

P. D.: Vannak emberek, akikkel, ha hívnának, elmennék a világ végére is színházat csinálni.

Sokszor elhangzik megállapításként (vagy problémaként), hogy a legfiatalabb színházcsinálói nemzedék apolitikus. Azaz nem foglalkozik politikai színházzal, társadalmi vagy közügyekkel, inkább a személyes kérdések, a lélektan területére vonul. Ti hogy látjátok ezt?

Cs. Zs.: Szerintem ez egyáltalán nem igaz. Ha körbenézek a helyi független palettán, szinte kizárólag társadalmi vagy közügyekkel foglalkozó előadásokat látok. Csak itt egészen más a hangvétel, mint mondjuk a magyarországi alternatívok esetében, ahol benyomásom szerint a napi politika, a harci készültség és az irónia jellemző. Itt az alkotók egy probléma mögött ritkán definiálnak egy konkrét ellenséget, inkább csak egy-egy jelenséget bírálnak. Talán ezért nem mutatkozik meg annyira élesen a politikai vonatkozás. És főleg sokkal kevesebb a napi politika. Amikor ezek mégis megjelennek, általában klisékben és kétes minőségű humorban merülnek ki. Talán két alkotó az, aki dokumentarista formában rendszeresen konkrét aktuális politikai témákhoz nyúl, és ezt színvonalasan teszi: az egyik David Schwartz, a másik Gianina Cărbunariu. Ami személyes: én nem láttam színházat a kommunista rezsim alatt, mert ahhoz túl fiatal vagyok. Idősebbektől tudom, hogy a színház akkor a szabadságnak egyfajta szócsöve volt, összekacsintás a nézőkkel, amely ügyesen próbálta kijátszani a cenzúrát. Az egyetemen azt tanultam, hogy hálás lehetek a kornak, amelyben élek, hiszen a színház felszabadult az efféle béklyói alól. Immár nem egy feladat eszköze. Szabad, független, és lehet önmagáért való. Tudom, hogy ez utóbbihoz pejoratív értelmezést szokás társítani, de értsd jól. Ez a fajta gondolkodás a színházról talán közös pont a csapatban. A mi színházunkat jellemzi a szociális érzékenység, de nem azért, mert ezt követelné meg tőlünk a társadalom, hanem mert a szabad önkifejezés nyomán úgyis az jön felszínre, ami zavar. Nálunk a független szféra nagyon összefonódott a szociális problémákkal, az aktvizmussal, de nem csinálhatok előadást minden olyan ügyről, amely mellé odaállok, vagy amely felháborít. Az Occupy Yourself című előadásunk a függőségekről szól, és gyakran jut eszembe, hogy ha ez a téma foglalkoztat, akkor ennek egy életet kell szentelni (pl. politikai pályán), nem egy előadást.
A mai médiaviszonyok között a színház alkalmatlan bármilyen komoly változást előidézni a társadalomban, ezért néha értelmetlennek tartom, hogy egy ügyről a mi nyelvünkön beszéljünk, pontosabban, hogy abba ringassuk magunkat, hogy ezzel üzenünk. Végül is üzenünk: esténként 80 embernek. Mondjuk 20 előadás erejéig. Az 1600 ember. Legyen 100 előadás. Az 8000 ember. Olyan, mintha postagalambbal küldenénk ki a hírlevelet. Ebből a szempontból talán apolitikus a mai fiatal erdélyi színházcsináló. Aki nem az, az idealista. Persze a dolgok sohasem vegytiszták, és ez csak a pillanatnyi véleményem. Kérdezd meg újra két hónap múlva, miután bemutattuk Szvetlana Alekszijevics A csernobili ima című könyvéből kiinduló új előadásunkat.

P. D.: Aki színházzal foglalkozik, azt biztosan érdeklik, zavarják, inspirálják a közösség ügyei… Ha következetes és nem felületes az ember, akkor nem lehet úgy lélektannal, személyes problémákkal foglalkozni színpadon, hogy lépten-nyomon ne gyalogolnánk bele társadalmi, közösségi kérdésekbe. Egyáltalán nem tartom magam apolitikusnak, de az igaz, hogy eléggé távol áll tőlem a megmondóember szerepe, rendezőként sem szeretem másokra erőltetni, amit gondolok, és ebből is következik, hogy annyira direkten nem politizálok előadásokkal, mint ahogy sokan mások teszik, remekül egyébként, és nagyon hasznosan. Egyfelől úgy politizálok, gondolom, mint egy pék, egy cukrász vagy bárki más, körzeti orvos, a vérmérsékletem szerint meg a bekövetkező helyzetek függvényében, elmegyek szavazni, máskor nem megyek el, aláírok meg szimpatizálok, igyekszem szelektíven gyűjteni a szemetet, bár a városban, ahol lakom, úgy tűnik, tényleg nem nagyon van értelme… Másfelől pedig rettenetesen fontosnak tartom a színház kikerülhetetlen és elemelt jelenidejűségét, azt, hogy a színházi munka, a színházi aktus által is gondolkodásra bíztassuk egymást közös dolgainkat illetően, őszinteségre és bátorságra, és ez egyértelmű felelősség minden előadás esetében.

k. b.-h.: Könnyebben tudok olyan problematikákról beszélni, amelyek számomra valamelyest személyesek; ezért igyekszem olyan témákkal dolgozni, amelyek bennem beindítanak valamit, amivel eljátszadozva egyfajta ego-fikció alakul ki, olyan közeg, ahol a jelenlét, a koncentráltság és a történet – ha van – szabad teret biztosít asszociálni mind a befogadónak, mind az alkotónak. Nálam egy alkotási folyamatban a játékra, az improvizálásra, a határok feszegetésére, „kincskeresésre” nagyobb hangsúly fektetődik, mintsem egy olyan „#firstworldproblem” felvetésére, amely nem foglalkoztat. Ez erőszak lenne, toxikus kapcsolat, amelyben egymást kölcsönösen megfojtanánk. Ösztönből, ráérzésből dolgozom, nincs üzenet. A formai-műfaji meghatározások automatikusan csapódnak a munkámhoz másoknak köszönhetően, hiszen a „címkék”, megnevezések kényszere emberi tulajdonság. Aktivista akkor leszel, amikor a cselekedeteidre reflektálva neveznek mások téged aktivistának, ahogy Penny Arcade fogalmazta meg a Longing Lasts Longer című etűdjében. Nem tudom definiálni magam, ahogy azt sem tudom, mások számára milyen üzenetet, politikai töltetet vagy érzést nyújt, amit tőlem látnak. Nem állíthatom, hogy „politizálok”, de azt sem, hogy nem, azt érzem, valahol ennek az árnyalatai között mozgok, és azáltal válok valamilyenné, hogy mit teszek.

A közönség, amelynek dolgoztok, kikből áll? Mennyire vegyes? Mennyire fontos nektek az, hogy vegyes legyen? Van román felirat az előadásaitokon? Nyelvileg mennyire vagytok elszigetelve/átjárhatóak?

Cs. Zs.: Kezdeném azzal, hogy mit szeretnénk, aztán azzal, hogy mi a valóság. Emberileg és gazdaságilag is nyilván azt szeretnénk a legjobban, hogy minél szélesebb körhöz szóljunk, nemzetiségtől függetlenül. Az előadásainkat kivétel nélkül feliratozzuk román nyelven. A reklámanyagaink kétnyelvűek, közleményeink román és magyar sajtóba egyaránt mennek, online és nyomtatott felületeken is megjelenünk. Tehát elméletileg nyitottak vagyunk. A gyakorlatban ez úgy fest, hogy az állandó közönségünk kb. a mi korosztályunk (25–30 évesek), akikkel együtt nőttünk fel, kiegészítve egy vékonyabb réteggel mindkét irányba. Román nézőnk viszonylag kevés akad, átlagban 2–10 néző előadásonként. A gyerekeknek szóló előadásainkra bejön a gyerekközönség, az osztálytermi előadások révén pedig elérjük a középiskolás korosztályt is. Ez utóbbiak főként szervezett előadások. Ezeket a produkciókat magyar nyelven, feliratozás nélkül játsszuk. Egyénileg többen is játszunk román nyelvű előadásokban, és megnyílt az út afelé is, hogy bizonyos produkcióink kétnyelvűek legyenek. A román rendezőkkel való együttműködés pedig értelemszerűen több román nézőt vonz be. Keressük az utakat új közönségrétegek felé.

P. D.: Színháza válogatja, általában nem vegyes, és felirat is ritkán van. Sokszor izgalmasabb volna, ha vegyesebb volna, nyilván. Engem nagyon el tud nyelni a nyelv, nagyon érdekelnek a szavak a színházban, a szó-színház, de ez nem feltétlenül okoz elszigeteltséget. Az mindig jó tapasztalat, néha mérföldkő, ha olyasvalaki nézi az előadást, aki nem beszéli a nyelvet. A színészeknek különösen fontos tud lenni. És én is szívesen rendeznék más nyelveken is, érdekes volna.

Kata, a te előadásaid angol nyelvűek.

k. b-h.: Számomra angol nyelven könnyebb dolgozni, mert el tud kicsit idegeníteni magamtól, segít abban, hogy kívülről, élcelődve megkérdőjelezzem a személyességet és szubjektivitást, hogy az fikcióvá váljon. Romániában pont azért szeretem használni az angolt, mert ezt érzem a „legsemlegesebb neműnek”.

A beszélgetést készítette: Boros Kinga

A FIATALOK-fókusz további cikkei:
Becsületkassza, She She Pop, csattanómaszlag
Fiatal színházcsinálók: Kelemen Kristóf, Kálmán Eszter, Kárpáti Pál, Fekete Ádám
Kíváncsiak ránk
Fiatal színházrendezők: Székely Kriszta, Kovács D. Dániel, Fehér Balázs Benő, ifj. Vidnyánszky Attila
Rendszeren kívül
Pályakezdők Erdélyben: kata bodoki-halmen, Porogi Dorka, Csepei Zsolt
Kunyerálós, szívességkérő művészet
Fiatal koreográfusok vallomásai: Podmaniczky Dorottya, Tóth Laura, Vavra Júlia, Vadas Zsófia Tamara