A Kerengő a hiányról szól, másképpen: a kollektív érzelmi ürességről/kiüresedésről, a kapcsolatteremtésre való képtelenségről, úgy is mint szociálpszichológiai jelenségről. Az #Orfeusz#Eurüdiké hétköznapi párkapcsolati kudarccá redukálja a mítoszt, magányos önkielégítésekkel, mindent fölforgató szerelem helyett földhözragadt szexussal, metafizikai mögöttes, mennyország és pokol helyett egyetlen, verítékszagú ringgel.

Kortárs tánc- és mozgásszínpadokon a talán legtöbbször hivatkozott irodalmi ihletforrás a már-már közhellyé silányított Samuel Beckett és (folyamatosan lebutított) oeuvre-je. A Közép-Európa Táncszínház (KET) által 2013-ban életre hívott, immár tizenkettedik alkalommal megrendezett Ifjú Koreográfusok Fórumán Simkó Beatrix a projekt résztvevőihez hasonlóan mindössze öt nap alatt hozta létre demonstrációját a KET táncosaival. A színház honlapján az alábbi, az alkotónak tulajdonított szöveget olvasni: „A Kerengő koncepcióját Beckett szöveg nélküli darabjai inspirálták”. Nos, ellentétben a citált sületlenséggel, a húszperces munka szellemi serkentőszere az ötvenes évekbeli Semmi szövegek (Texts for Nothing) lehet.

Kerengő. Dömölky Dániel fotói

A Dömölky Dániel tervezte, geometrikus fénytérben – a táncpadlón négy- és nyolcszögletű minták, kör – nyolc táncos (négy nő és négy férfi hétköznapi ruhában) végez monoton, ismétlődő mozdulatsorokat. A háttérben Boros Levente szolgáltatja a hangdizájnt egy DJ-pultnál; a zene eleinte sokkal dinamikusabb, mint az egyhangú mozgás (így egyfajta V-effektként hat), de a legvégén, kis időre, megteremtődik az összhang. Az előadók mintha kódok, élő jelek volnának: önmagukba zártak, nincs kapcsolatuk másokkal/a másikkal akkor sem, ha egymás mellett sétálnak; tüntetően közönyösek, és olybá tűnik, mindaz, amit tesznek, valamiféle szubrutinból, beidegződésből fakad, de lehet akár pszichoszomatikus tünet is. Egyikük rendre végigsimít a majdnem összefont karján, a másik fölfelé mutat, majd a bal karjával mintha lefelé nyomna valamit; van, aki fölfelé néz, és az egyik kezével gurító mozdulatot végez, van, aki mindig az állához nyúl, mintha eltűnődne valamin. Egyikük járása akár egy kakasé, a másik mintha sántítana. Szűkös repertoárjuk később egy-egy apró, új elemmel bővül.

Kerengő

Simkó konceptmunkájának elsősorban rendszere van, és ez a struktúra – mint egy matematikai egyenlet – egyszerre képez le és tükröz vissza egy személytelen, rezervált, individuális kort, melyből eltűnőben az egymás iránti figyelem, a törődés (is). Mindez korántsem hat didaktikusnak, viszont világosnak, talán ezért is, hogy amit az alkotó elmondott a közönségtalálkozón, tökéletesen megegyezett azzal, amit az opust nézve lejegyeztem magamnak emlékeztetőül. Ugyanakkor: az elidegenedést, és egyáltalában, azt az egzisztenciális állapotot, létformát, amelyet a mozgáskomponista megragadott, roppant leegyszerűsítőnek vélem beckettinek nevezni, hiszen a szabadságról és a szerelemről sem kizárólag Petőfire asszociálunk – jó esetben. Egyébiránt magam egy pillanatig nem képzettársítottam Beckettre, ellenben eszembe jutott a Bauhaus, így Oskar Schlemmer világa, valamint az absztrakt képzőművészet, elsősorban Malevics és El Liszickij. (Felteszem, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem média-dizájn szakán végzett Simkó esetében mindez nem földtől elrugaszkodott gondolat.)

Amennyire szándékoltan minimalista és mozgásában redukált a szenvtelen, mozgásmintázatokra, -képletekre épülő, pontosan végrehajtott Kerengő, olyannyira részletgazdag, sokszínű, eklektikus a most először együtt dolgozó Simkó és Grecsó Zoltán (1983) duója, az #Orfeusz#Eurüdiké. A Vígszínház Házi Színpadának repertoárjára vett munkát mindkét táncos-koreográfus a karrierje mérföldkövének tartja, további együttműködést tervezve. Köztudott, a metaforává emelkedett Orfeusz és Eurüdiké-mítosznak számos kanonikus feldolgozása, adaptációja létezik, azaz ugyanúgy önálló értelmezéstörténettel bír a zenében, a képzőművészetben, a filmben, mint az irodalom-, a színház- és a tánctörténetben. (Utóbbi kapcsán megemlítendő a teljesség igénye nélkül Balanchine, Mary Wigman, Pina Bausch, Trisha Brown és Marie Chouinard munkája.)

#Orfeusz#Eurüdiké

A Simkó-Grecsó kettősre egyaránt hatott Jean Anouilh Eurüdikéje és Kunderától a Lassúság, azonban megnevezhették volna akár az Öreg néne őzikéjét is, merthogy utalás gyanánt ez utóbbi számomra pont annyira felfedezhető a nagyjából ötvenperces műben, mint az általam is ismert kisregény. A problémagócot abban látom, hogy ha és amennyiben egy darab demitizál (merthogy ez volt a szándék), akkor (is) kötelezően meg kell fogalmazni az alkotók viszonyát az újragondolandó, -fogalmazandó alapműhöz; ez az origó. Miként egy szakmabeli fogalmazott a produkció utáni, rövid eszmecserénkkor: azért nem érték el az ingerküszöbét a látottak, mert mentesek a radikalitástól, márpedig ez a mítosz maga a radikalitás. (Kell-e magyarázni, miért?) A mítosztalanított, hőstelenített munkát ha több okból nem is tartom közhelyesnek, a nemek csatározása, tusakodása, a szó legszorosabb értelmében vett ökölharca nem eléggé eredeti. (Persze, a „héjanász”-témakör nemhogy lerágott csont, hanem mára a csontból is legföljebb szilánkok maradtak.) Továbbá: hogyha azt vizsgálják, hogy két gyökeresen más természetű, vérmérsékletű, „világnézetű” ember miként létezhet együtt egy kapcsolatban, akkor ennek a két karakternek alapvetően másnak kell lennie, eltérő alkatukkal önmagában vibráló feszültséget keltve, márpedig ezt nem tapasztaltam. Sőt, a szereplők megformálta alakok hasonszőrűek, eleinte főleg pasztellszínűek; a produkció előtti kisfilmben egy ágyban hevernek, egy jachton (vagy vitorláson) napfürdőznek, csókolóznak, kirándulnak, és nem tűnik úgy, mintha az elkövetkezendő percekben a férfi alászállna az alvilágba a társáért. És nem is ereszkedik alá.

#Orfeusz#Eurüdiké

A föntiek dacára a Gryllus Ábris nívós zenéjére komponált duett figyelemre méltó, hatásos, és számos erénnyel bír. Igen ritkán látni a honi kortárs szcénán belül ilyen alaposan kidolgozott, precíz és nehéz koreográfiát, megannyi nagyszerű megoldással-ötlettel. Remeknek találtam a ritmusváltásokat, és az éteri-finom epizódokkal, közjátékokkal az előadóként is meggyőző kettős képes volt intim hatást kelteni, többször erős érzelmi tartalmat közvetítve. Eleve: Simkó és a példásan partneroló Grecsó kitűnő párost alkot, márpedig ez a jó duó alfája és omegája. Emellett – tűnjek bár ómódinak – nagyra értékelem, amikor egy táncművet nézve (képviseljen az bármilyen zsánert, stílust) rácsodálkozhatok egy-egy mozdulat, mozgássor szépségére, igazságára, hitelére, különlegességre, és ez ilyen fehér holló produkció – e tekintetben is szembe megy a trenddel. Amennyiben az előadásmód neutrálisabb, sterilebb volna (de nem az), számos jelenet beillene mozgástanulmánynak; iIyen, amikor Grecsó a rongybabaszerűen összecsuklott, halott nőbe próbál életet lehelni. Ám általánosságban is fölvillanyozó, hogy sokszor milyen fantáziadúsan érintik meg egymást a páros tagjai (talppal az arcot stb.), és ez sosem válik mesterkéltté, „csinálttá”. Túl a tisztes dramaturgián, ügyesen vegyítik az akrobatikusságot a kontakttechnikával, fosszíliáiban fölfedeztem néptáncelemeket is, és remek Simkó érzéki szólója fekete dresszben, technozenére. (Grecsó táncosként lehetne még markánsabb.) Azaz, noha a darab intellektuális értelemben nem hordoz izgalmat, mozgásmatériájában feltétlen.

A Kerengő – ahogyan Simkó Beatrix is hangsúlyozta – a hiányról szól, másképpen: a kollektív érzelmi ürességről/kiüresedésről, a kapcsolatteremtésre való képtelenségről, úgy is mint szociálpszichológiai jelenségről. Az #Orfeusz#Eurüdiké hétköznapi párkapcsolati kudarccá redukálja a mítoszt, magányos önkielégítésekkel (I can’t get no satisfaction), mindent fölforgató szerelem helyett földhözragadt szexussal, metafizikai mögöttes, mennyország és pokol helyett egyetlen, verítékszagú ringgel. Az előbbi kísérleti munka továbbfejlesztésre érdemes, az utóbbi bizalmat keltő, minden ízében igényes vállalkozás.

Hol? Bethlen Téri Színház
Mi? Kerengő
Kik? Koreográfus: Simkó Beatrix. Látvány: Dömölky Dániel. Előadók: a KET táncművészei.

Hol? Vígszínház, Házi Színpad
Mi? #Orfeusz#Eurüdiké
Kik? Alkotó, előadó: Simkó Beatrix és Grecsó Zoltán. Zene: Gryllus Ábris. Látvány: Dömölky Dániel. Jelmez: Földi Petra