A nyolcvanas évektől ott volt minden fontos független hely alapításánál, van, amelyik – mint például a Sirály – kifejezetten az ő nevéhez fűződik. Szalai-Szabó Istvánnal beszélgettünk egyebek mellett az Egyetemi Színpadról, a Bárkáról, a Millenárisról, a Városi Színházról, és arról, miért zárult be nemrég a Hátsó Kapu is mögötte?

Fotók: Szarka Zoltán

– 35 éve dolgozik a most függetlennek, korábban amatőrnek, majd alternatívnak nevezett szcénában, amely soha nem kapta meg a szükséges támogatást, figyelmet. Ön talán tudja, miért?

– Miközben jöttem a Jurányiba erre a találkozóra, a Moszkva téren átvágva megvilágosodtam. Itt van ez az óra sztori, tényleg mintha benne lenne minden közép-kelet európai nyomorunk. Van egy felújított tér, egy új köztéri órával, ami hetek óta nem működik. A legjobb olyan országban élni, ahol, ha valami elromlik, azonnal megjavítják. De mi nem ilyenben élünk, sebaj. Épp ezért a város közössége igyekszik csinálni valamit, kellemesebbé, otthonosabbá tenni a teret, ahol él, és átvállalni bizonyos közfeladatokat.  A Moszkva téren például működő órákat ragasztottak fel az emberek az elromlott óra oszlopára. Erre reagálhatna a mindenkori állami, önkormányzati felelős úgy, hogy azt mondja „ez tök menő, köszi” és kicsit elszégyellve magát,  gyorsan teszi a dolgát és megjavítja az órát. De nem ez történt. Leszedték az emberek által feltett órákat, és csak a fólia maradt fenn, amivel rögzítve voltak, csak az lifegett a jeges szélben. Ez egyszerre vicces és reménytelen. A  hatalom, és ebben tényleg csak apró különbség van a különböző hatalmak között, nálunk folyamatosan  elpusztítja az alulról jövő, dinamikus, kreatív kezdeményezéseket. És mindegy, hogy egy köztéri óráról vagy művészetről vagy közpolitikáról van e szó.

– Azért nem mindegy, hogy a késő Kádár-korról, a kilencvenes évekről, vagy a 2010 utáni rendszerről van szó.

– Persze, de a 2010 utáni helyzet nagyban hasonlít a nyolcvanas évekre, és nemcsak a színházban. A szabályozott intézményi kereteket kiüresítették, és elkezdődik újra a kijárós, zűrös, kiszolgáltatott, személyes alkuk által meghatározott világ. Most olvastam, hogy Bozsik Yvette kezdeményezésére lesz egy 100 millió forintos Imre Zoltán Alap. Ez szuper, ebben a kezdeményezésben biztos mindenki jó szándékú, csak hát, ha ez azért jöhetett létre – miközben a még mindig bizonyos mértékben független NKA megszűnik -, mert valaki valakivel, az aktuális hatalmi szereplők közül jóban van, és annak most éppen ez tetszett meg, akkor ez így még sincs rendben, mert nem rendszerszerű, hanem improvizatív, és így csak ideig-óráig fenntartható. A kilencvenes évek elején leginkább a Soros Alapítvány meg a Fővárosi Önkormányzat Színházi Alapja jelentette a forrásokat az alternatív színházi kezdeményezések számára, az állam meglehetősen közömbös volt irántuk. Aztán mára már csak a közvetlen állami pályázatok maradtak, meg az értelmezhetetlen Magyar Művészeti Akadémia.

– Próbáljuk visszafejteni, mi történt! Lépjünk vissza 2008-ba, amikor úgy tűnt, ez a kiszolgáltatott szcéna is rendszerszerűen tud működni, és a kőszínházi források egytizedével gazdálkodhat.

– Nem is a teljes kőszínházi szcéna 10 százalékáról volt szó, csak az állami finanszírozási láb tizedéről. De ennek is csak 8, a következő évben meg már csak a 6 százalékát lehetett a függetlenek működési pályázatára fordítani. De igen, nagy eredmény volt ez a megállapodás, amit a befogadó színházak értek el a kulturális kormányzatnál. Nagyon sok munkát öltünk bele, a Hudi például minden társulathoz elment, és meghallgatta a problémáikat. Tényleg olyan pályázati rendszer jött létre, amely lehetőség szerint mindenkire, mindenre gondolt. Ezért is volt traumatikus számomra, amikor 2010 után azok a társulatok, akik ebből profitáltak, eltűrték, hogy az új hatalom kidobja az egész, évek alatt felépített, már épp működni kezdő rendszert a csudába.

– Nem is a hatalom lépése volt traumatikus az ön számára? Mit tehettek volna a társulatok?

– A hatalommal szemben nem voltak illúzióim. Persze, ma már tudom, hogy semmit nem tehettek a társulatok és természetes, hogy a túlélésért majd mindegyik kiegyezett a helyzettel, a kevesebb pénzzel. De mégis azt hiszem, hogy nekünk is és a „kőszínházi” szakmának is harcolnia kellett volna ezért a laboratóriumért, amit független szcénának hívnak. Mert ezekből az eredményekből, amelyeket itt fillérekből, elképesztő szenvedéllyel létrehoznak emberek, igenis profitál a szakma többi résztvevője is. Hogy csak egy olyan példát hozzak, amire már kevesen emlékezhetnek: az Utolsó Vonal Társulata hozta be például azt az önreflexív, a napi eseményekre reagáló szemléletet a 90-es évek elején, amit ma már széltében-hosszában használ a színházi világ. Ide sétált be például a grafikus Szabó Győző, akiből ma már mainstream színész lett, de játszott itt Pintér Béla is, és napestig sorolhatnám az akkor megjelent, mára elfogadott  alkotókat.

Ennek a 2008-ban indult, a politikával akkor részben elfogadtatott rendszernek volt egy másik fontos eleme is. Egy  struktúrát kívánt felépíteni, megerősíteni, cizellálni a független szcénában. Voltak az egészen kicsi helyek, mint például a Sirály. Ahol nagyon kis költségvetéssel, nagyon kis rizikóval el tudott indulni egy társulat. A következő lépcső a MU Színház vagy a Merlin volt. Aztán eljuthatott a Trafóba, ahol nemzetközi színtéren mérethette meg magát. Így az a társulat vagy művész, aki belépett ebbe a világba, egy pillanatig elhihette, hogy a munkájának lehet kifutása. Ez egy nagyon tiszta helyzet volt. Ha jó vagy, előrébb jutsz, de ha nem tudsz megszólítani ennyi embert, akkor sem buksz el örökre, újra próbálkozhatsz a kis helyeken. Most mintha itt a Jurányiban, e fura kultgettóban azért ebből, a maga módján valami megvalósulni látszik.

– Talán kellett volna egy következő lépés is, hogy a legsikeresebb együttesek, mint a Krétakör vagy Pintér Béla tudjanak lépni még egyet, be a kőszínházi struktúrába, de ezeket a helyeket nem nyitotta meg a budapesti kulturális kormányzat.

– Nem vagyok biztos benne, hogy ezt akarták volna az érintettek. A Krétakör esetében, ha jól emlékszem, volt egy olyan pillanat, amikor beléphettek volna a struktúrába, de nem akartak. Az biztos, hogy amikor 2008-ban megjelent egy kis pénz és perspektíva és rendszer ebben a rendszeren kívüli szcénában, rögtön három nagyszerű társulat is alakult: a KOMA, a HOPPart és a Szputnyik.

– Amihez az is hozzájárult, hogy komplett frissen végzett színész osztályok maradtak szerződés nélkül. Mennyiben változott meg egyébként belülről a független világ az elmúlt 35 évben?

– A nyolcvanas-kilencvenes években a mester-tanítvány viszony sokkal erősebb volt, mint ma. Én például szinte mindent Fodor Tamástól tanultam. Azok, akik ma mesterek lehetnének ebből a körből – Pintér Béla, Schilling Árpád, Bodó Viktor és mások – vagy külföldön dolgoznak, vagy napi megélhetésért küzdenek. De például Kárpáti Péter, Vajdai Vili, Zsótér Sándor intenzív figyelemmel kíséri az új független társulatokat, kezdeményezéseket. Talán az hiányzik, ahogy Ascher Tamás volt jelen az elmúlt 30 évben, nem hiszem, hogy volt olyan jelentős alkotó, akihez ne lett volna egy meghatározó mondata. Másrészt a mi víziónk –  vagy lázadásunk a színházi világgal szemben – az volt, hogy komolyan akartuk venni a kísérletezést. Nem hat hetet akartunk próbálni, hanem annyit, amíg el nem készül az előadás, és ha nem készül el hónapok alatt sem, akkor nem mutatjuk be, ez volt az alapgondolat. Azért jöttek létre műhelyek, hogy csak az előadásokra lehessen koncentrálni.  Ma már bizonyos mértékben a független színházak is úgy működnek, mint a kőszínházak, ugyanolyan bemutató-, és előadáskényszerrel, és egzisztenciális okokból épp annyi felé rohangálnak az itt játszók, mint bármelyik színész, sőt.

– Tett egy kirándulást a politikába is, ez hogy történt?

– Még 2010 előtt elkezdtünk szervezni  az „Egy ház” nevű projektet, ami különféle civil szervezeteknek adott volna helyet. Számos épületet néztünk meg, kapcsolatba kerültünk a jelentősebb civil, szakmai szervezetekkel. De közbejött a 2010-es kormányváltás, és mi ekkor már egy ilyen projektet nem tudtunk összehozni. Gyakorlatilag ebből a félbemaradt szervezésből lett a Milla úgy, hogy a politika jött házhoz. Néztük Bárdos Deák Ágiék médiaszabadságért szervezett tüntetését, és színházi emberekként tudtuk, hogy ebben tudunk egy kicsit segíteni. 2011. március 15-én, amikor több tízezer ember eljött a Szabad sajtó útra, mi is megdöbbentünk. Akkor jöttünk rá, hogy valójában milyen súlya van annak, amit csinálunk. Ezért őrültség a politikai céllal létrejött szervezeteket összekeverni azzal, amikor az emberek valamit ki akarnak fejezni, és ebből valami olyan jön ki, ami már a közéleti, közpolitikai térfélen működik. A mi kezdeményezésünkből egy normális országban civil ház lett volna, nálunk Milla lett, mert erre volt, van szükség ahhoz, hogy előbb-utóbb visszaálljon egy működő demokratikus köztársaság Magyarországon.

– A jelen rendszerre nincs színházi válasz? Nem arra gondolok, hogy az egyes előadások reflektálnak a körülöttünk lévő valóságra, hanem valamiféle demonstratív lépésére.

– Erről hirtelen két dolog jut eszembe. Az egyik, hogy nem tudom kiverni a fejemből, hogy vajon mi lehet a minden településen kötelezően kirakatott alkotmány asztalaival, hogy milyen jó lenne ezekről tudni. És milyen jó lenne, ha ezeket ki lehetne vinni az önkormányzatok elé, és körbeülni, és elkezdeni arról beszélni, hogy milyen országot is akarunk – ha ez a jelenlegi rémálom egyszer véget ér.

A másik, meg, hogy volt egy időszak, amikor  az azóta bezárt Bárka Színház, aminek a létrehozásában szintén részt vettem,  épp senkihez sem tartozott. Akkor azt gondoltam, miért ne foglaljuk el? De kiderült, ezt ma fiatal barátaim, kollégáim nem akarják, merik bevállalni.

– Tényleg, a Bárkát miért hagyta ott?

– Nagyon izgalmas volt a létrehozás, meg az első pár év, de már a létrehozás se sikerülhetett csak a politika útvesztőiben. Ahhoz meg, hogy a Bárka a színházi struktúra része legyen, már olyan lépéseket kellett tenni, ami számomra teljesen vállalhatatlan volt. Eljöttem, aztán egy évvel később eljött az alapító színészek nagy része is. Volt néhány nagyszerű éve még a Bárkának, és nagyon sajnálom, hogy úgy tűnik, elveszett, de akkor is azt gondoltam, amit most, hogy ebül szerzett jószág, ebül is vész el.

– A Millenárison nem érzett hasonlót?

– Meglepő lehet, de nem. Tudtam, hogy a Millenáris létrehozásának zűrös története az építés során már nagyrészt lezárult. Akik nagyon jól tudtak járni, már akkor nagyon jól jártak. Engem a Pentaton Kft. kért fel a Fogadó programjának összeállítására. Szabad kezet kértem és kaptam, és gazdálkodásunk átlátható volt. De megértem a kérdést. Feltették a barátaim is, hogy miért asszisztálok ehhez? Én bevallom: ahogy szokott lenni velem, ebbe a térbe is beleszerettem, és abba, hogy végre van egy kis pénz előadásokat, projekteket létrehozni. Nekem körülbelül annyi volt, mint ami ehhez minimálisan szükséges. Mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy miben vesz részt, meddig megy el a kompromisszumokban, nekem az ottani munkám ma is vállalható, sőt a mából visszatekintve szerintem sokan örülnénk, ha legalább az akkori állapotok lennének ma is.

– Az első projektje az új Egyetemi Színpad volt  a Szerb utcában, hogyan került oda, és hogyan távozott?

– Valójában az első és legfontosabb színházi iskolám a Fodor Tamás-féle Stúdió K volt. Még gimnazistaként, a Fiatal Művészek Klubjában ismerkedtem meg azzal a különös, szabad, szókimondó alternatív világgal, aminek máig rabja vagyok.   Megtudtam, hogy van felvétel a Stúdió K-ban, jelentkeztem, felvettek, ez 1982-ben volt. Aztán Szolnokon töltöttünk néhány évet a színházzal, de onnan eljöttem, kiderült, hogy nem nekem való a vidéki színházi lét. Ezután következett az Egyetemi Színpad, amit Puskás Tamás vezetett, neki köszönhetem, hogy ott valóban szabadon dolgozhattam, hogy egy valóságos színház és kulturális közösségi tér jöhetett létre a Szerb utcában, olyan, amilyennek egy magára valamit is adó, működő egyetemen lennie kell. Azért rúgtak ki bennünket 1996-ban, mert akkor éppen az Esti Egyenleg megszűnése ellen tiltakozók által  a tévészékház elé lepakolt televíziókból nálunk néhány egyetemista installációt épített. Mókás, hogy a Teátrumi Társaság egyik alapítója, Szabó Laci akkori HÖK-ösként végignézte ezt a történetet, kár, hogy nem járt többet színházba ott, ma lehet, hogy talán kicsit mást gondolna a független színházakról.

– És a Jeles András és Halász Péter-féle Városi Színház miért bukott meg?

– Hát abban a történetben tényleg benne van a magyar provincializmus.  Van két már bizonyított világhírű alkotó, van egy lepattant színház a Kálvária téren, egy példa nélküli program és egy kortárs kultúra felé elkötelezett városvezetés. És az egészből nem lesz semmi. Mert nincs egyetlen felelősséget vállalni tudó szakpolitikus se, aki meglátná a kezdeményezés nagyszerűségét, és végigvezetné a bürokrácia útvesztőin az ügyet és az ehhez nyilván egyáltalán nem értő alkotókat. Amikor én 2004 novemberében besétáltam oda, már nem volt áram, se fűtés, csak az adósság, de nekem annyira tetszett az épület, hogy megpróbáltam válságkezelni. Elindult egy folyamat, az adósságokat sikerült rendezni, de hosszabb távon nem tudtunk megoldást találni. Halász Péter halála végkép lezárta azt a korszakot, de nélküle és a vele töltött néhány nehéz év nélkül nem jött volna létre a Sirály.

– Az volt az első saját projektje, végül az is bezárt, miért?

– A Sirály azért zárt be, mert öt évnyi, a legalizálásért folytatott küzdelem után a Fővárosi Önkormányzat, ígérete ellenére, piaci alapon írt ki a Király utca 50-re pályázatot, amit én tudtam, hogy lehetetlen kitermelni.

– A társai viszont megegyeztek a háta mögött.

– Azokra a fiatalokra, akikkel ott együtt dolgoztam, úgy tekintettem, mint fogadott  gyerekeimre, nagyon sokat tanultam mindenkitől a Sirály éveiben. Az ember édes gyerekei is tesznek néha olyat, amire az apjuk nem büszke, de hát ez ilyen. Drukkolok mindenkinek, akivel dolgozhattam, és úgy látom, nagyon klassz dolgok születtek onnan. Auróra, Kisüzem, Müszi.

– A Sirály ugyanakkor két lábon álló finanszírozási struktúrában működött, egyrészt állami pénzekre is pályázott, másrészt vendéglátást is folytatott.

– Volt is ebből sok adminisztratív gond, az adóhivatal nem tudta sokáig eldönteni, hogy kulturális intézmény vagyunk-e vagy vendéglátó hely. Jó ötletnek tűnt ez a modell, de hosszú távon mégis ellentétes a kulturális és a vendéglátós érdek. Egyébként a legtöbb jelentős romkocsma is úgy indult, hogy kultúrát is csinálnak, de mára nagyrészt kikopott ez a funkció.

– Ezután jött a Hátsó Kapu, az hogyan jött létre?

– A Pentaton Kft. beszállt a Városi Színház Nonprofit Kft-be. Miután ez egy regisztrált előadó-művészeti szervezet, így saját vállalkozása, a Rózsavölgyi Szalon előadásai után is tudott TAO-t igényelni, én pedig lehetőséget kaptam a Fókusz Könyváruház Dohány utcai irodájában színházat csinálni, ez lett a Hátsó Kapu.

– Miért zárult be a Hátsó Kapu?

– A tulajdonos a Magvető Kiadónak tervezett könyves kávéházat, és épp ezt a teret találták megfelelőnek. Ha jól tudom, a tavasz folyamán nyílik meg. Nagyon szeretem, és büszke vagyok erre a belső térre, és úgy hallom, hogy ez alapjaiban nem fog megváltozni.

–  Hogyan tovább?

– A Pentaton Kft. cégtárs maradt és a 2017-18-as évre együtt adtuk be működési pályázatunkat a Rózsavölgyi Szalonnal. Szerintem nagyon jól sikerült, és reménykedve várom a döntést, amely lehetővé teszi céljaink megvalósítását.

2017-márciusától HK Produkcióként működünk tovább. Adaptív, „talált” színházi terekben jönnek létre előadásaink. Szeretnénk visszatérni a független színházakat létrehozó alapgondolatokhoz, és olyan eseményeket, koprodukciókat létrehozni, amelyek csak így, ezzel a szabadságfokkal jöhetnek létre. Ebben pedig olyan alkotókkal, társulatokkal szeretnénk együttműködni, akik munkáját közel érezzük a mi gondolkodásunkhoz: TÁP Színház, k2, Gólem Színház, UtcaSzak, Titkos Társulat, Andaxinház és mások.

– Törvényszerű, hogy ezek a helyek, amiket csinált, néhány év alatt elenyésznek?

– Ezek nem állami intézmények, amik akkor is működnek, ha nincs közönségük. Ezek tényleg alulról jövő kezdeményezések, amelyek addig maradnak fenn, amíg tudnak külső forrást találni, illetve amíg a közösségük fenn tudja tartani őket. Olyanok, mint minden organikus szervezet, 5-10 évente újra kell strukturálódniuk. Tehát természetes, hogy előbb-utóbb eltűnnek, vagy átalakulnak, de azért nem mindegy mikor. Nekem az azért fáj, hogy ahogy a legtöbbjében, így a Hátsó Kapuban is, lett volna még jó néhány év.

Az interjút készítette: Hamvay Péter