A kortárs színház e szempontból komoly hátrányban van a klasszikus filmhez képest. Itt ugyanis nem nyolcvan percet, hanem két-három órát kell tartalommal kitölteni (…), az ódon báj nem feltétlenül előny, Kabos Gyula pedig nem jön – sőt, a Tisztelt Ház esetében a neki kijáró szerep (Bakonyi) is igen későn jön. Ezzel a helyzettel kell megbirkóznia a darabot műsorra tűző színháznak – és a Csíki Játékszínnek ez nagyjából sikerül is.

Ízlés és vérmérséklet dolga, hogy az ember bájosan vagy bosszantóan naivnak gondolja-e a Vadnay-Békeffi szerzőpáros darabjának kezdetét: egy lány liliomtiprással vádolja meg a szépreményű ifjú képviselőt, a sajtó tudósít, a botrány kitör. Mintha a képviselőknek csupán a magánélete adhatna okot pletykákra és botrányokra… Ráadásul a jelen idő igencsak pontatlan: elvégre, ha belegondolunk, a harmincas évek magyar országgyűlésében is történt egy és más…

Fotók: Sándor Levente

De hát Vadnayék nem szatírákat írtak, hanem bohózatokat, kabaréjeleneteket, forgatókönyveket. A politikai témát legfeljebb pikáns félreértések ürügyeként használták (sok remek példát találhatunk erre Vadnay László legismertebb munkáiban, Hacsek és Sajó jeleneteiben is). A Tisztelt Ház esetében klasszikus vígjáték-sémát színez valamelyest a közéleti tematika: Halmi Vera beleszeret a csupán futólag ismert Takács képviselőbe, majd mindent megtesz azért, hogy e szerelem se egyoldalú, se plátói ne maradjon. A kiadós botrány és néhány félreértés után pedig el is éri célját, hiszen időközben a honatya szeme is felnyílik, és beleszeret a bájosan gátlástalan leányzóba.

Gyakran hallani, hogy színházaink többnyire ugyanazokat a bulvárdarabokat játsszák, legyen szó akár (fél)klasszikusokról, akár kortárs szerzőkről. Ráadásul nem magyar írók műveit: Feydeau, Neil Simon, Ray Cooney a leggyakrabban játszott szerzők. Aztán időről időre mégis színre kerül egy-egy elfeledett magyar darab – és majd’ mindig fájdalommal állapítom meg, hogy ezúttal sem sikerült rejtett kincset előbányászni a magyar bulvár múltjából. Nincs ez másképpen ezúttal sem. Nem volna sportszerű a Tisztelt Házat Feydeau legjobbjaihoz hasonlítani, de azért feltűnő, hogy a francia író mennyivel több energiát feccöl munkáiba, hogy patronjait mennyivel gazdagabban, változatosabban alkalmazza. Feydeau (vagy akár Cooney) java darabjainak szereplői, ha kicsit extrém alakok is, de voltaképpen racionálisan viselkednek. Ám az első hazugság és a szerencsétlenül alakuló körülmények a félreértések végeláthatatlan áradatát indítják el, amely maga alá temeti őket, s ettől kezdve minden, amit tesznek, irracionálisnak látszik. A klasszikus, félreértésekre épülő helyzetkomikum mellett e bohózatok szinte abszurd komikumát az adja, hogy az önmagukban ésszerű cselekedetek teljesen értelmetlennek, a lebukásuk elkerülése vagy éppen a félreértések tisztázása érdekében túlzott elánnal munkálkodó szereplők pedig abnormálisnak tűnnek.

A Tisztelt Házban viszont senki sem viselkedik racionálisan, de még életszerűen sem. Voltaképpen mindenki flúgos kicsit, ám szerethető is. Nincs hát szükség bohózati mechanizmusra, nem baj, ha bizonyos fordulatok teljesen valószínűtlenek, még az is belefér, ha egyes szereplők néha kideríthetetlen motivációval érkeznek a színre vagy távoznak onnan. Ez is létező bohózati konvenció persze, de tény: így jóval egyszerűbb dolog bulvárdarabot írni. Csak éppen az eredmény is sokkal egyszerűbb lesz. Hiszen a történet száz százalékosan kiszámítható, fergeteges bonyodalmakat nem kell várnunk, a legerősebb bohózati szituációk tulajdonképpen a klasszikus kabarépoénok technikájával épülnek fel. A Tisztelt Ház nem is a korábbi vagy a későbbi francia és angolszász bohózatokra hasonlít, hanem a harmincas évek nagy sikerű magyar filmjeire. Amelyeket szintén szerethető hőseik, kiszámítható, ám szívmelengető történetük, valamint az egészet kedvesen belengő ódon báj miatt kedvelünk, no meg azért, mert ha a színészek egy részének alakítása mai szemmel már értelmezhetetlen is, előbb-utóbb jön egy nagy komikus színész (általában Kabos Gyula) aki maga köré szervezi a filmet, s akinek a kedvéért minden dramaturgiai esetlegességről és színészi fogyatékosságról megfeledkezünk.

A kortárs színház e szempontból komoly hátrányban van a klasszikus filmhez képest. Itt ugyanis nem nyolcvan percet, hanem két-három órát kell tartalommal kitölteni (amin még az itt-ott elhangzó Márkus Alfréd-slágerek sem mindig segítenek), az ódon báj nem feltétlenül előny, Kabos Gyula pedig nem jön – sőt, a Tisztelt Ház esetében a neki kijáró szerep (Bakonyi) is igen későn jön. Ezzel a helyzettel kell megbirkóznia a darabot műsorra tűző színháznak – és a Csíki Játékszínnek ez nagyjából sikerül is. A Lendvai Zoltán rendezte előadás nem különösebben invenciózus ugyan, de a játék egészét elegancia, perfekt műfajismeret, jó ritmus jellemzi. A rendező és a színészek komolyan veszik a műfajt, de nem veszik halálosan komolyan az egyes szituációkat. Néha finoman érzékeltetik, hogy amit látunk, távol áll a valóságtól, de nem ironizálnak feleslegesen ezen a távolságon. Legfeljebb egy-két színpadi megoldás játszik rá az írástechnika sablonjaira: ha egyes szereplők fel- vagy eltűnése helyenként úgyis csak dramaturgilag értelmezhető, akkor Lendvai nem bíbelődik azzal, hogy motivációkat keressen, inkább rátesz egy lapáttal, s a szereplő a dalbetétje végeztével egyszerűen kipenderül a színről (hogy pár perc múlva a lehető legtermészetesebb módon térjen vissza a színpadi ajtón). Ha az ilyen finoman szellemes ötletekből originális formát sikerülne konstruálni, akkor egészen kivételes előadás is létrejöhetne. Mégsem fájlalom ennek elmaradását, mert alkalmas matéria híján e törekvés könnyen az eredetiség utáni görcsös kapkodássá fajulhatna. Így inkább értékelem azt, hogy Lendvai Zoltán pontosan látja, mit bír el a szöveg és mit nem, hol szorul a tempó felpörgetésre és hol szabad lassítani, hol kell halálosan komolyan venni a naiv melodrámát és hol lehet finom iróniával tálalni. És igaz ugyan, hogy az alapmű hiátusait nem mindig sikerül úgy kitölteni, hogy annak kiszámítható fordulatai érdekesnek mutatkozzanak, de a ritmusban és stílusban tartott előadás nem ül le, nem válik unalmassá. A rendező még véletlenül sem próbálja elnyűtt patronokkal vagy alpári poénokkal „feldobni” a szöveget, de nem esik át a ló túlsó oldalára sem; nem láttatja többnek a darabot annál, ami – nem kísérli meg szatírává vagy éppen pszichodrámává formálni.

A látványvilág is a rendezői mértéktartáshoz és stílusérzékhez illeszkedik; Kelemen Kata funkcionális, a helyszínváltozásokat gördülékenyen megoldó teret, és jól hordható, előnyös ruhákat tervezett az előadáshoz. A színészi játék pedig tartózkodik minden felesleges túlzástól, olcsó megoldástól. A kisebb-nagyobb epizódszerepekben jól felépített, a műfaji követelményeknek megfelelő, finoman egyénített szerepformálások láthatók. Szabó Enikő (Halmi Zsuzsa) és Zsigmond Éva Beáta (Vali) finoman karikírozzák a két merőben ellentétes vérmérsékletű hölgy, a húga váratlan cselekedetein rendre elborzadó (de azokat nem is olyan titkon csodáló), feltehetően magányos vénlány, illetve a temperamentumos vetélytárs, a politikus szeretőben feltehetően inkább perspektívát, mintsem életre szóló szerelmet látó színésznő alakját. Kosztándi Zsolt (Szepes) kedvesen kisstílű újságíró „hiénát” játszik, akit egyre inkább érzelmi, mint üzleti motivációk hajtanak. Kányádi Szilárd (Bakonyi) ugyan még nem annyira erős színpadi egyéniség, hogy egészen a saját képére formálja a darab klasszikus ziccerszerepét, de ügyesen egyensúlyoz a harsányabb szerepjátszást a ripacskodástól elválasztó határmezsgyén (nem billenve át a túloldalra).

A két főszereplő közül Veress Albert hibátlanul, zsigerből hozza Takács képviselő külső-belső eleganciáját, és meggyőzően érzékelteti azt az amúgy felettébb valószínűtlen folyamatot, ahogy a politikus beleszeret az őt csaknem tönkretevő lányba. A bajkeverő Verát Sándor Anna megejtő bájjal, magával ragadó lendülettel és egészen kifinomult stílusérzékkel játssza; mintha csak a harmincas évek filmjeiből ismert kedvesen csacsogó leányok modernizált és minden ízében természetes reinkarnációja volna. Mindemellett igen jól énekli a darab slágereit is. Jelentős szerepe van abban, hogy a pergőbb, színesebb második felvonás végére már-már azt érezzük, amit a klasszikus magyar filmvígjátékok megnézése után: nem bánjuk, hogy belefeledkeztünk kicsit ebbe a sosemvolt, fiktív világba. Más kérdés, hogy ez az érzés valószínűleg addig tart, amíg otthon be nem kapcsoljuk a tévét és meg nem nézzük valamelyik híradót.

Hol? Csíki Játékszín (vendégjáték a József Attila Színházban)
Mi? Vadnay László-Békeffi István-Márkus Alfréd: Tisztelt Ház
Ki? Szereplők: Sándor Anna, Veress Albert, Kosztándi Zsolt, Zsigmond Éva Beáta, Szabó Enikő, Kányádi Szilárd, Bokor Andrea, Fekete Bernadetta, Ráduly Beáta, Bende Sándor, Keresztes Szabolcs, Lőrincz András Ernő, Pap Tibor, Puskás László.
Dalszöveg: Harmath Imre, Harsányi Zsolt, Kellér Dezső, Szilágyi László. Díszlet-jelmez: Kelemen Kata. Zenei vezető: Bene Zoltán. Koreográfus: Bóbis László. Rendező: Lendvai Zoltán.