Bevallottan nem célja, hogy az utókor e könyvből teljesnek tűnő képet kapjon Törőcsik Mariról. Hiszen meggyőződése (a maga módján interjúalanyának is), hogy a „teljes kép” illúzió; s ebben alighanem igazuk van.

Minden jó interjúkötet szétfeszíti, megfrissíti a műfaj kereteit. A Nemzet Művészével hosszabb időszakon át (2015. április 24.–2016. május 16.), több helyszínen, húsz alkalommal folytatott beszélgetésekből összeállított, szerkesztett nagyszabású dialógus-portré összességében remek munka. Gazdag fényképanyag, rövid életrajz, teatrográfiai függelék kíséri az Európa Könyvkiadó újdonságát, mely a magázódva diskuráló kérdezett és kérdező szerencsés, impulzív emberi és szakmai találkozása, kölcsönös őszintesége, a tartalmas, egyben csapongó anyagot felölelő, élőbeszédszerű, informatív-szellemes-ironikus szöveg-miliő révén forrta ki magát. Pedig a mű megszületését sok rábeszéléssel elérő krónikás, Bérczes László dramaturg, rendező, fesztiválszervező, újságíró szokatlan koncepcióval vágott bele Törőcsik Mari alakrajzának, művészi és magánemberi arc- és pályaképének elkészítésébe.

Nem elsősorban a személyiség-centrikus érdeklődés, a színészembert magát mindig az alakításai előtt, a szerepek, törekvések, az ars poetica állandó és változó elemei előterében láttató, az objektivitást a felfokozott szubjektivitás felől közelítő kérdezés- és kidolgozásmód szokatlan. Bérczes nem egy helyen tudatja írói szándékát Törőcsikkel és az olvasóval. Például: „Eszem ágában sincs [politizálni]. Annál fontosabbak az életemben a találkozásaink, mint hogy erre pazaroljam az időt. Egyébként sem akarunk senkit és semmit »leleplezni«, nagy titkokat feltárni. De miközben Mari életéről beszélgetünk, egy kort is megidézünk. És az a személyiség, akit a Körhintával húszévesen mások számára elérhetetlen magasságokba lőttek, és aki egész pályáját ezekben a magasságokban töltötte, akarta, nem akarta, folyamatosan találkozott a mindenkori hatalommal”. Ezen kiindulás további velejárói: a kérdező derekasan felkészült ugyan, tanulmányozott sokféle forrást, maga szintén bőséges színházi emlékekkel, ismeretekkel rendelkezik, de könyvtári búvárkodásra, utólagos adat-kiegészítésre, ténypontosításra kevéssé hajlandó. Bevallottan nem célja, hogy az utókor e könyvből teljesnek tűnő képet kapjon Törőcsik Mariról. Hiszen meggyőződése (a maga módján interjúalanyának is), hogy a „teljes kép” illúzió; s ebben alighanem igazuk van.

Csakhogy a színháztudóskodás, a pontoskodás-fontoskodás nagyvonalú-lezser elhárítása problematikussá válik, amikor hibákat, hiányosságokat okoz. A pontatlanul írt neveket (Vass István, Vas István helyett – NB.: véletlenül mindketten Ármány és szerelem-fordítók voltak, száznegyven év eltéréssel), a filmográfiából sorozatosan kimaradó MTV (tévéfilm) jelöléseket stb. rójuk inkább a korrektor számlájára. Ha már felmerül a beszélgetőkben, merre vezethetett Ujváry Viktória színésznő útja, él-e még (a Körhintában ő szinkronizálta kiválóan az őszinte nevetésre akkor és ott, a hintán repülve képtelen Törőcsik kacagását), megért volna legalább egy világháló-kattintást: a művésznő sokáig az észak-amerikai kontinensen működött, 2003. április 11-én hunyt el. Az már feszélyezőbb, hogy a sokszor szóba kerülő Pilinszky János (Törőcsik közeli, karizmatikus barátja, lányának keresztapja) oly nevezetes versét, a Négysorost többszörösen helytelenül idézve látjuk viszont, első sorát – helyesen: „Alvó szegek a jéghideg homokban” – egy borzalmas szócserével csapva agyon.

A 116. oldalra került fényképen nem „a végzős osztály” látható. A pályája során sok megpróbáltatás mellett sok kivételezésben részesülő Törőcsik által nem túl szorgalmasan látogatott színművészeti főiskolai stúdiumokról, az osztályról az előző lapon az áll: „Harminchatan kezdtünk, négyen vagy öten végeztünk [1958-ban]” (a Színház- és Filmművészeti Egyetem kimutatása szerint tízen). A fotón húszan mosolyognak, olyanok is – későbbi neves színészek; egy A Nemzet Művésze cím majdani birtokosai közül –, akik 1958-ban még az érettségire készültek. Valóban látható a felvételen Törőcsik Mari, Várkonyi Zoltán osztályfőnök ugyancsak, s bizonyára tényleg végzéskor szabadult el az öröm – az 1962-es évfolyam végzésekor.

Feledjük a kifogásolni valókat; az esetleges következő kiadásban javíthatók. Törőcsik én-elbeszélése roppant olvasmányosan, meggyőző hitellel, két különböző nemzedékbe tartozó, de már egyként nem fiatal ember együttgondolkodásának és vitázásának köszönhetően tárul fel. Bérczes egyes klasszikus regények fejezetindító tartalmi összefoglalásaihoz hasonló „kopfokkal” fókuszálja a figyelmet a soron levőkre. Még inkább hasonlít ez a kivonatolás Ottlik Géza Iskola a határon című regényének a tartalomjegyzékre tartogatott megoldásához. Becsukhatjuk-e a könyvet mondjuk a Vagy ha nem, hát kisnyúl fejezetnél (2015. április 2.), ha az a következőkkel kecsegtet: „»Lehetne csak az egyik kezünket?« Forradalom és forgatás. Bodrogi, a hősköltemény. Tanú: egy üvegező. Kossuth és Széchenyi. »Csak nem hasra vágódni!« 1957. május 1. Három lépés távolság. Összeölelkezik az ország. Kétféle kávé. Térerő. Egyeztetés a Metropolitannel. A tolmács. Szomszéd Margitka”? A regényesítés illik a fordulatokban, felismerésekben, tárgyilagos önértékelésekben és (már most, egyébként rögvest az első fejezet lapjain) testálásokban nem szűkölködő életműhöz: élethez és műhöz.

Így a Törőcsik-élet érdekfeszítő epikum, a születéstől, gyermekkortól, családi viszonylatoktól, házasságoktól, gyermekneveléstől a tegnapig (a 2008-as klinikaihalál-állapotig, majd az újjászületésig) és a jelenig, illetve „Törőcsik Marián” kisiskolás műkedvelő fellépésétől a zenei érdeklődésen, a lehetséges pályaválasztásokon, a korai filmszínészi sikereken és színpadi balsikereken át a nemzet nagy színészei közé történt beérkezésig, a rengeteg díjjal honorált nemzetközi hírnév kivívásáig. A linearitás elvét fel nem adó, noha a legkevésbé sem egyenes vonalú, időbontásos szerkesztésű előadásmód feszítettebb félóráiban és replikázó perceiben Törőcsiknek mindig tere nyílik arra, hogy az anekdotikus elemek mellé töprengő megfontolásait, morális meditálásait, összecserélhetetlenül egyedi élet- és halálképzeteit, hitének és kételyeinek szuggesztív mondatait, mindennapi életvezetésének megrögzött szokásait és kedves rigolyáit felsorakoztassa. Mindkét területen, a regényes és a tárgyilagos terepen is mély, takaratlan beavatást nyerünk a személyiség lényegébe. A művész sorsába. Olykor a titkaiba. A késletetés, újraközelítés, váratlan kapcsolás szerkesztési és stíluseszköze eredményezi, hogy a könyv hőse „tudnék beszélni…” tartózkodással lepecsétel némely mondandókat, véleményeket, majd később feltöri a pecsétet, s elmeséli, kinyilvánítja, amit korábban többször nem. Első házasságáról például csak rossz szava van, első férjéről szava sincs, majd – mégis megnyitva az emlékezést – úgy hagyja homályban a férfi kilétét, hogy csak az nem azonosítja, aki nem akarja, vagy teljességgel járatlan a hazai filmtörténetben, illetve az internet kezelésében. Többféle, itt nem elemzendő lelki tényező szülheti a vallomás kettősségét. Leginkább, véljük, a viaskodó őszinteségigény, amely úgy maximális, ha végül semmit sem hallgat el (másutt például az általa szeretett, tisztelt színházi tekintélyt egy kellemetlen eset kapcsán nevének kimondására sem érdemesíti, bár felismerhetően karakterizálja, s megint másutt néven nevezve ünnepli).

Interjúkötetben mind a szakmabeli, mind a laikus olvasó főleg konkrétumokat – (tulajdon)neveket, események kendőzetlen felfejtését – keresi, valamint a múlt és a ma színes – derűs vagy megrázó – történéseit. Törőcsik mértéket, arányt tart a kettő között, bár érzésünk szerint nem tervezetten (de megfontoltan, csomópontok köré építkezve) nyilatkozik. Emlékezete kitűnő (szereti ugyan memóriáját szapulni), mégis szívesen bízza magát Bérczes tapintatos irányítására, hogy aztán sietve és ügyesen visszavegye a szót. Megértően, egymást félszavakkal segítve működnek együtt. A szükségképpeni alá- és fölérendeltség szituációjával nem élnek vissza, a szójáték-fricskákban, a beszélgetések különféle vargabetűit megtéve a szemérmesebb Bérczes sem marad adósa a szabadabb szájú Törőcsiknek.

Az eddigiekkel azt igyekeztünk bemutatni, hogyan vall e kötetben Törőcsik Mari. Mit elevenít fel, kit, kiket állít középpontba: ez könyvismertetésbe nemigen fér bele, vita tárgyát pedig ezen a fórumon nem képezheti. Törőcsik Mari szíve és esze joga, hogy 2013-ban elvesztett férjéről, legnagyobb szerelméről, gyermeke apjáról, Maár Gyula filmrendezőről – a művészről is – azt a véleményt formálja, amelyet e lapokon olvasunk. Egyik és másik rendező mesteréről, Gellért Endréről és Major Tamásról, filmszínészi pályája elindítójáról, Fábri Zoltánról könyvek, átfogó és résztanulmányok keletkeztek már s keleteznek a későbbiekben. Törőcsik vélekedése, szeretet-hűségű és kritikai tárgyilagosságú emlékezése egy lesz a perdöntőek közül. Székely Gábor és Zsámbéki Gábor a Nemzeti Színházba történt, 1978-as vezetői érkezését, „hatalomátvételét”, az „impériumváltás” módszerét, hangnemét, következményeit mások másképp látják, mint a művésznő. Schwajda György színházvezetői kvalitásairól a szépirodalom és a szakirodalom is emlékezhetett meg – novellában, vitacikkben – más előjellel, mint a benne a klasszist, fenomént reanimáló, ünneplő Törőcsik. A megkerülhetetlen kritikus Koltai Tamásról váratlan halála előtt és után is ejt szót a nyilatkozó, a nagyra becsülést és az elhatárolódást váltogatva. Ki-ki végiggondolhatja, eldöntheti, Jancsó Miklósnak valóban a Csillagosok, katonák a legzseniálisabb filmje, vagy e mű tartalmi és formai ellentmondásait Törőcsik Mari értékrendje nem kívánja tudatosítani. Soós Imre, Latinovits Zoltán? Bizonyára ilyenek is voltak. Színház, színházvezetés, szakmai erőtér, művészet és művészek érdeke, politika-közelség, közbenjárás kis vagy nagy ügyekben, társadalmi-közéleti súly és nimbusz? Vizsgálódó, mérlegelő aspektusból, mozaikosan illeszti össze magát a visszatekintésben a sok különféle egyedi eset, ismétlődő jelenség, nyomatékos alkalom, vállalt vagy kényszerű (nem színpadi) szerep.

A Törőcsiktől szívesen, őszintén alkalmazott „fantasztikus”, „világszám” minősítés többeket kitüntet (Mészáros Ágit, Psota Irént, Kozák Andrást; a sor folytatható). Abszolút pozitív diszkrimináció két személyt illet: Maárt és Pilinszkyt. E recenzió címe is Pilinszky János egyik, Törőcsiket bemutató írásának töredéke, Bérczes idézete nyomán. Az 1959-ben színre vitt Arbuzov-darab, a Tánya kapcsán vetette papírra látnokian a költő („Azt írta le, amivé lettem. Negyven évvel később” – jegyzi meg az érintett): „Józan és sugallatos egyszerre. Ezt a szélsőséges és nagyszerű ellentmondást csak zseniális művész tudja elviselni és megvalósítani. Kivételes lélek, ki egyszerre senkié és mindenkié”. (A jellemzés keletkezésekor nem látott nyomdafestéket, posztumusz közlés, azaz a Pilinszkyt 1959-ben még nem ismerő Törőcsik valamikor később nyerhetett betekintést a kristályfényű sorokba.)

Józan és sugallatos az a Törőcsik Mari is, aki a róla szóló könyv számára vállalta a megszólalást. Egymással a művészet és a közélet porondján is hadakozó vagy szembeállított művésztársakat egyszerre hív maga mellé; ugyanazt a kollégát keményen bírálva és szolidáris szövetségesként egyként megidézi, ha mondandója ezt diktálja. Azon kevesek egyike, aki pályájával, tevékenységével, hitvallásával, hitelével, becsületével, s mindenekelőtt páratlan talentumának komplexitásával, kiolthatatlanságával még a tőle, munkásságától távolabb állók számára is mintegy lefedi, körülkeríti, koncentrálja egy egész anyanyelvi közösség szellemi létét, emeli, nemesíti e közösség önbecsülését, méltóságát, műveltségét. Kevesen vannak, voltak ilyenek a 21. század elején ilyenek: radikális művészként is kiegyensúlyozók. Józanok és sugallatosok. Kurtág György. Kányádi Sándor. Tandori Dezső. Kocsis Zoltán.

Törőcsik Mari senkié és mindenkié.

Törőcsik Mari. Bérczes László beszélgetőkönyve
Európa Könyvkiadó, 2016, 422 oldal, kötött, 4590 Ft