…annak a veszélye is fennáll, hogy annyira másmilyennek látjuk a másik embert, a külföldit, hogy inkább feladjuk, és meg sem próbáljuk megérteni őt. Tehát elképzelhetőnek tartom, hogy a kulturális, politikai és gazdasági globalizáció melléktermékeként az érzékenységünk és az empátiánk is globalizálódott.

A Divadelná Nitra Fesztivál egyik innovatív kezdeményezése, hogy a fesztivál ideje alatt szemináriumot tartanak a régióból származó fiatal kritikusok és színházi alkotók számára. 2016 szeptemberében második alkalommal szervezték meg ezt a szakmai műhelyt Patrice Pavis vezetésével, aki már negyedik éve a fesztivál díszvendége. A szeminárium alakulásáról beszélgettünk, és arról, hogy érzi magát ebben a közegben, milyen nyugat-európainak lenni a kelet-európai diákok között.

– A koreai élményeiről szóló cikke magyarul is megjelent, Érti-e az idegen mások előadását? címmel (Színház, 2016. június). Ebben a szövegben számos kérdést vet fel azzal kapcsolatban, hogy mit jelent idegennek lenni. Itt, Szlovákiában, illetve a fesztiválon idegenként tekint önmagára?

– Nem igazán. A nyelvet például megértem, bár nem beszélem folyékonyan; nap mint nap hallok szlovák beszédet otthon. Ami azonban a művészeti és kulturális kontextust illeti, nem ismerem alaposan az itteni helyzetet. Amikor Koreába utaztam, arra számítottam, hogy minden nagyon más lesz, ezért sokat készültem előtte. Az ott töltött idő alatt (Patrice Pavis két évig tanított vendégtanárként a szöuli egyetemen – a szerk.) mégsem éreztem magam igazán idegennek. A helyiek természetesen angolul beszéltek velem, és nagyon segítőkészek voltak. Márpedig amíg az ember azt tapasztalja, hogy kommunikálnak és előzékenyek vele, nem érzi magát idegennek. A színház pedig, amit ott láttam, nem különbözött olyan nagyon a korábbi élményeimtől.

– Ezen a fesztiválon vegyes, nemzetközi program van; ezen belül is sok a szlovák és kelet-európai előadás. Ezek valamennyire „mások” az ön szemében? Milyen különbségeket lát a francia és a szlovák vagy általában kelet-európai színház között?

– Ez mindig a konkrét előadástól függ. A befogadás szempontjából nem igazán számít, hogy az adott előadás francia vagy szlovák. Ha tudok kapcsolódni a mű egyes elemeihez, ha van benne olyasmi, amire „támaszkodhatom”, akkor tudom értelmezni az előadást, mert a szabályokat és műfajokat illetően vannak ismereteim. A megértés nem nyelv függvénye, sokkal inkább kulturális kódé, illetve kulturális és politikai kontextusé. Ezen kívül pedig ahogy fokozatosan megszokja valaki, hogy különböző országokból nézzen előadásokat, idővel közös vonásokat is talál bennük, amelyekre hagyatkozhat.

– Volt valaha olyan élménye előadásnézés közben, hogy teljesen elvesztette a fonalat, és nem értett semmit?

– Van néhány ilyen emlékem, igen. De általában ez is a mű esztétikai felépítése miatt fordul elő, nem nyelvi oka van. Nehéz, mert nagyon zavarba ejtő, kellemetlen érzés, amikor hiába próbálok elcsípni végre egy olyan pillanatot, amelyre felépíthetem az értelmezésem, nem sikerül. És persze az ilyen előadásokról utána nem beszélhetek vagy írhatok; én legalábbis ehhez tartom magam. Nagyon fontos az óvatosság, jobb nem vitatkozni olyan előadásról, amelynek csak egyes részleteit értettem meg.

– Nyugat-európaiként, aki sokfelé jár a világban és sok különböző embert tanít, lát olyan tipikus vonást, amelyet „kelet-európainak” nevezne?

– Igyekszem nem sztereotípiákban gondolkozni, és tényleg különbözőként szemlélni mindenkit, akivel találkozom, ettől függetlenül látok közös vonásokat. Például úgy érzékelem, a kelet-európai országokban még van presztízse az egyetemeknek, még élő hagyomány, hogy fontos és jelentőségteljes dolog jó egyetemre járni, és ott jól tanulni. Ebből a szempontból nagyon fontos az ingyenes felsőoktatás; szerintem ugyanis ennek köszönhető, hogy a kelet-európai diákok sokkal inkább elitista csoportot alkotnak, mint azok a nyugati diákok, akik fizetnek az oktatásért, ezért megvásárolható szolgáltatásként tekintenek rá.

– Azt gondolja, hogy az emberek itt elitistábbak?

– Ez alatt szellemi elitizmust értek, nem anyagit.

– Ez volt a második olyan év, amikor a fesztivál az ön vezetésével rezidenciaprogramot szervezett fiatal kritikusok számára. Milyen tapasztalatai vannak a fiatal kelet-európai kritikusokkal?

– A tavalyi és az idei szeminárium is nagyon gyümölcsöző volt, mert a résztvevők mindkét alkalommal okos, elhivatott és aktív fiatalok voltak. Jó ötletnek tartom, hogy fiatal kritikusok, színházművészek és kutatók együtt dolgozzanak, ráadásul mind olyan országokból érkeztek – Fehéroroszország, Csehország, Magyarország, Moldova, Lengyelország Ukrajna, Szlovákia –, amelyek sokban hasonlítanak egymásra, ugyanakkor különböznek is egymástól. Izgalmas élmény együtt megbeszélni mindig az előző nap látott előadásokat. Ilyenkor megmutatkozik, hogy a közös érdeklődésünkön túl mennyiben rendelkezünk közös nézőponttal, mennyiben hasonlóak a meglátásaink és az elvárásaink. Ugyanakkor megmutatkoznak a különbözőségek is, amelyek nemcsak ízléstől vagy a megértés módjától és mértékétől függnek, hanem attól is, hogy melyikünk milyen történelmi és társadalmi kontextusban nőtt fel, él és dolgozik. Jó érzés olyan embereket látni, akik hasonló dolgokkal foglalkoznak, de különféle háttérrel rendelkeznek. Persze az itt jelenlévő kritikusok háttere annyiban azért hasonló, hogy mind kelet-európai országokból érkeztek, és ezért kulturális értelemben szinte azonnal tudnak kapcsolódni egymáshoz. Ha lett volna köztünk valaki Egyiptomból, Japánból, Indiából, vagy mondjuk Dél-Amerikából, az már egészen más lett volna. Ez ebben a formában nagyon homogén csapat volt, ezért gyorsan összerázódott, az ilyen csapatokkal könnyebben el lehet kezdeni együtt dolgozni.

– Mit gondol, miért fontos ez a szeminárium, és mi az ön feladata vele?

– A szeminárium alatt nem úgy éreztem magam, mint egy színikritika-tanár, sokkal inkább úgy, mint egy moderátor, aki olyan beszélgetést irányít, amelyben különböző, gyakran ellentétes vélemények nyilatkoznak meg. Persze a színházelméleti és tanári múltamat nem tagadhatom meg; fontosnak tartottam egy-egy fogalom definiálását, elméleti és metodológiai problémák megvilágítását. A csoporttal arra törekedtünk, hogy ne csak az egyes előadások, de a saját előfeltevéseink és nézeteink kulturális és politikai hátterét is megértsük. Szerintem lényeges dolog felépíteni egy olyan közös identitást, amely a közép-európaiságból, illetve az egyes országok szocialista múltjának egyszerre hasonló és különböző tapasztalataiból fakad. Ezen kívül jó, hogy feltérképezhetjük egymás eltérő gondolkodásmódját és elemzési módszereit; a kisebb esztétikai, módszertani és kulturális különbségek megismerése hozzáadhat a tudásunkhoz, alakíthatja a saját nézőpontunkat. Ez nemcsak azért fontos, mert ezáltal jobban megértjük egymást, hanem mert abban is segít, hogy közelebb kerülhessünk a világszerte létező másféle kultúrákhoz. Mindehhez elengedhetetlen, hogy megtanuljunk figyelni egymásra, és hogy hajlandóak legyünk olykor változtatni az álláspontunkon.

– A koreai élményeiről szóló, már említett cikkben a globalizációról is elmélkedik. Mit gondol, egy ilyen szeminárium választ adhat a globalizációs jelenségekre, vagy maga is annak terméke?

– Abban a globalizációs folyamatban, amelynek magunk is részesei vagyunk, nagyon nehéz megőrizni az egyediségünket, a különbözőségünket és a kulturális identitásunkat. Ugyanakkor viszont annak a veszélye is fennáll, hogy annyira másmilyennek látjuk a másik embert, a külföldit, hogy inkább feladjuk, és meg sem próbáljuk megérteni őt. Tehát elképzelhetőnek tartom, hogy a kulturális, politikai és gazdasági globalizáció melléktermékeként az érzékenységünk és az empátiánk is globalizálódott.

– A fesztiválon belül mi a szerepe ennek a szemináriumnak? Mit tud hozzáadni egy ilyen típusú műhelymunka egy fesztiválhoz?

– Nagyon jó, hogy van olyan fórum, ahol nyíltan és kritikusan megbeszélhetjük az előadásokat, és van időnk mélyebb elemzésre is. A délelőtti közönségtalálkozókon nincs erre lehetőség, azoknak nem annyira a nyílt vita a célja, mint inkább az, hogy többet tudjunk meg a művészek munkájáról és szándékairól. Egyelőre még keressük, mi lehetne a megfelelő módja annak, hogy a jelenlévő alkotókat valahogy szembesítsük a fiatal kritikusok nézeteivel. Hiányolom annak a lehetőségét, hogy a művészeknek kemény, esetleg zavarba ejtő kérdéseket tehessünk fel, amelyeken keresztül jobban megmutatkozhatna a véleményünk. Enélkül a közönségtalálkozók informatívak ugyan, de szerintem nem elég szókimondóak és kritikusak. Előfordul, hogy maguk a művészek nincsenek is jelen, mert rögtön az előadás után elutaznak. Az ilyesmi mindig kellemetlen a közönség számára, persze az is megeshet, hogy pont emiatt alakul ki nyíltabb beszélgetés. Olyan is volt párszor, hogy a közönség még nem látta az előadást, de beszélgetnie kellett róla az alkotókkal. Ilyen esetben ez utóbbiak jobb híján felvázolják, mit láthatunk majd este, ami a megértés szempontjából hasznos is lehet, ugyanakkor torzíthatja az elvárásainkat, és abba az irányba befolyásolhat, hogy az elhangzottak alapján ítéljük meg az előadást, ami pedig csökkenti a néző kritikai potenciálját, és gyakran megfosztja őt a nézés örömétől. Márpedig elengedhetetlen, hogy a kritikus maradjon kritikus.

Az interjút készítette: Kovács Natália