A rendező, Zakariás Zalán elsősorban gyors színváltásokkal, pörgős epizódokkal operált, s körkörösen bontva ki a drámát – egyre mélyebbre és mélyebbre hatolva az emberi nyomorúság bugyraiban – ütős előadást hozott létre.

Előadást a színház székhelyén legcélszerűbb nézni. A Roberto Zucco esetében ez Székelyudvarhelyen történt, október 27-én, amikor is a Tomcsa Sándor Színház vendégeként, POSZT-válogatóként volt szerencsém megtekinthetni Bernard-Marie Koltès drámájának színpadi változatát Zakariás Zalán rendezésében.

Az udvarhelyiek számos előadását láttam már, többnyire Kisvárdán, sikerült, kevésbé sikerült és sikertelen előadásokat is. (A tavaly júniusban látott Brahms és a macskák sajnálatos módon az utóbbi kategóriába tartozott.) Mivel először jártam Székelyudvarhelyen, rácsodálkozhattam a polgári tradíciót őrző patinás kisvárosra, „Székelyföld fővárosára”, és persze magára a színházra is. Először is a színházépületre, amely, mint kiderült, egy tekintélyes, szépen megépített kultúrház, s nem a színház kezelésében áll. Ennek megfelelően átmenetiek a viszonyok, hogy mást ne mondjak, nincs a teátrumnak színészbüféje. S akkor ott van a méretes nagyterem, szabályos kukucskaszínházi színpadnyílással, nehezen bejátszható térrel s még nehezebben használható akusztikával. Az öblös tér magassága jórészt elnyeli a hangokat, a nézőtér mélysége megnehezíti a színjátszók dolgát, a technikai körülmények tehát meglehetősen szűkösek.

Fotó: Balázs Attila

Ehhez képest az előadás izgalmasnak, kreatívnak, s kifejezetten üdítőnek bizonyult. Benard-Marie Koltès valós történeten alapuló, sikeres drámájának természetesen megvan a hazai előélete, többek között Vidnyánszky Attila is rendezte anno az akkori Új Színházban, nemrég pedig Horváth Csaba vitte színre az Ódry Színpadon, színművészetis egyetemistákkal. Ez utóbbi a nagyszerű koreográfus és fizikai színházi rendező ujjgyakorlatának tűnt, s remek híre ellenére számomra csalódást jelentett: különösebb invenció nélkül, dramaturgiailag meglehetősen pongyolán, s főképp színészi reveláció nélkül játszották a Zuccót a „főiskolán”. Ezt a változatot jóval később láttam a székelyudvarhelyinél, s az élmény némiképp megerősített véleményemben, miszerint a székelyföldieké kifejezetten innovatív, formátumos, s valójában mélyreható produkció.

A rendező, Zakariás Zalán elsősorban gyors színváltásokkal, pörgős epizódokkal operált, s körkörösen bontva ki a drámát – egyre mélyebbre és mélyebbre hatolva az emberi nyomorúság bugyraiban – ütős előadást hozott létre. A játék középpontjában a címszereplő, Roberto Zucco áll. Egy sorozatgyilkos, aki szemrebbenés nélkül, látszólag érzelemmentesen végez áldozataival, legyen az anya, szerető vagy testvér. Az előadást alapvetően Barabás Árpád szerepformálása határozza meg, szétsugározva energiáit az egész társulatra. Olyan médium ő, aki összegyűjti, majd szerteszórja a világban pulzáló erőket, energiákat. Barabás robusztus, tettre kész, macsós, mondhatni, kegyetlen figurát formál, ugyanakkor hallatlanul finom eszközökkel jeleníti meg a gyilkosságok pszichológiáját; a folyamatot, a csapdahelyzetet s az egész rémületes szituációt, amelybe belesodródott, s amelynek végén ő is élettelenül marad a színen. Az anya (P. Fincziski Andrea) hiába próbálja védeni, óvni fiacskáját, a férfi mint valami monomániás őrült száguld előre, átgázolva mindenkin és mindenen. A lány (Albert Orsolya) könnyedén szegődik útitársává, hamar a bűvkörébe kerül, és afféle Bonnie és Clyde-ként együtt élik mohó héjanászukat, és együtt robognak magabiztosan az előre kódolható pusztulás felé. A lányt kitűnően alakító Albert Orsolya törékenysége, szelídsége, félelme, ugyanakkor feltámadó vad indulatai és erotikus kisugárzása könnyedén libbentik át a fiút a lélektani holtpontokon, egészen addig, míg elveszít mindent, legfőképpen az önkontrollt és önnön személyiségét. Albert Orsolya árnyaltan, sugallatosan és szenvedélyesen hozza színre a fiatal nőt, akit épphogy csak megperzselt az alkalmi szerelem tüze, a férfi vonzása és ereje. Az előadásban nők viaskodnak Zuccóval, a férfi ide-oda csapódik közöttük, az anya, a szerető, a kurva s egy titokzatos másik nő között, akit Varga Márta játszik illúziót keltően, távolságtartóan és mégis szenvedélyesen.

Igen, ez lehet a kulcsszó Zakariás rendezéséhez, a szenvedély. Érzelmileg túlfűtött előadást látunk, s a gyors szín- és szituációváltások közepette sem csökken a mindent átható, feketén izzó, szikrázó feszültség, az indulatok tombolása. Az előadás tűpontosan képezi le a zabolátlan, elvakult, gyilkos ösztönöket éppúgy, mint az erotikus vonzerőt, a szex pokolbéli tárnáit; a kiszolgáltatottság, a függőség bugyrait, legyenek azok egzisztenciálisak, testiek vagy bármilyenek. A személyiség elvesztésének stációit látjuk megelevenedni, nagy erejű passióként, filmszerű képekben. Mindehhez az alkotók kidolgoztak egy olyan sajátos, tulajdonképpen egyszerű, mégis szofisztikált dramaturgiát, amely elbírja a sztorit, a lélektani utalásokat, s közben még szórakoztató és vicces is tud lenni, amikor épp nem félelmet keltő. A színváltásokat feliratok jelzik, a fekete függönyök, paravánok mozgatása brechti képzeteket hív elő (díszlet, jelmez: Csiki Csaba). Az utca, az apró lámpácskákkal szembe világító rendőrök, a széthányt szeretői ágy, az akcióhős gyilkos visszavedlése gyerekké, jeges tekintete egyfajta pszichológiai folyamatot rajzolnak ki, amelynek a végén ott áll az önnön testének, indulatainak kiszolgáltatott fiatal férfi, aki önként, kéjjel öl, személyisége parancsára, s azt sem tudja, mit tesz, csak öl és öl, újra meg újra, rutinból.

S e ponton el kell gondolkodni a játék etikai dimenzióin is, mert hát a történet interpretációja egyaránt érintkezik a Bűn és bűnhődés Raszkolnyikovjának kínjaival és a norvég tömeggyilkos Breiviknek a médiában bőségesen tálalt öntudatos cinizmusával. Az ítéletet a nézőnek kell meghoznia, s nem azért, mintha az alkotók el akarnának sasszézni az etikai dilemmák elől. Nem, Zakariás konzekvensen arra törekszik, hogy kibontsa a sorozatgyilkos pszichológiai rejtélyét, és azt a gazdag emberi televényt is, amely odalöki a fiút a csapdahelyzetbe.

Erőtől, szilaj indulatoktól, vad ösztönöktől átitatott az előadás. A produkció plakátja elég pontosan jeleníti meg a játék lélektanát: nyüszítő farkast látunk, „aki” valamiféle elzárt és bezárt térben szétmar maga körül mindent, hogy végül önmagát is megsemmisítse.

Üvöltenek, dulakodnak, vadul lövöldöznek, koitálnak, egymásnak esnek, birkóznak a játékosok. Az előadás nemcsak lélektanilag mélyre hatolóan jeleníti meg a gátlástalan ösztönöket, hanem szórakoztató is; akciófilm, pszichológiai mutatvány, lelki viviszekció, és így tovább. Zakariás, aki a Szentivánéji álomban ugyancsak fölcsillantotta kiváló rendezői kondícióit, képes rá, hogy újraértelmezze a színház fogalmát, értelmét, s egyáltalán, a színházcsinálás miértjét. Meg az udvarhelyi társulat teendőit is. Mert hiszen erről szól ez a súlyos produkció, a színházcsinálás értelmének újrafogalmazásáról. Lehetne ugyanis a Roberto Zuccót szimpla akciójátékként is értelmezni. De nem, ezúttal bonyolultabb és intelligensebb játékmódról van szó: az udvarhelyiek megtalálták azt a nagyon vékony ösvényt, amelyen járva egyszerre szólhatnak a lét elemi kérdéseiről, nyűgözhetnek le, varázsolhatnak el és szórakoztathatnak.

Ehhez persze olyan színészek is kellenek, mint Barabás Árpád, Albert Orsolya, Szűcs-Olcsváry Gellért, P. Fincziski Andrea, Márton Réka, Varga Márta és a többiek. Az előadás, feltételezem, ebben a formájában nem jöhetett volna létre Demeter Kata dramaturgiai munkája nélkül. Az udvarhelyi színház láthatólag új korszakába lépett, s remélhetőleg a személyi változásoktól függetlenül (a dramaturg Kolozsvárra szerződött, s Csurulya Csongor művészeti vezető is távozik) megmarad és tovább erősödik az a szellemi jelenlét és erő, amely olyan emlékezetessé teszi a játékot.

Mi? Bernard-Marie Koltès: Roberto Zucco
Hol? Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely
Kik? Albert Orsolya, Antal D. Csaba, Barabás Árpád, Dunkler Róbert, László Kata, Márton Réka, Mezei Gabriella, Pál Attila, P. Fincziski Andrea, Sinka Ignác m.v., Szűcs-Olcsváry Gellért, Tóth Árpád, Varga Márta / Fordító: Bognár Róbert / Dramaturg: Demeter Kata / Díszlet- és jelmeztervező: Csiki Csaba m.v. / Zene: Csiki Csaba m.v. / Rendező: Zakariás Zalán