Szabó-Székely Ármin jól dramatizált szövege és a meghökkentő betétdalok ellenére sem lesz radikális az újragondolás. Nóra és Helmer csúcsjelenetében a túlzó gesztusok elmaszkolják az érzéseket, és ez is a polgári szobaszínházat idézi.

Kommentár: Artner Szilvia Sisso és Kovács Bálint [1]

Felmegy a függöny, és legalább tizenöt percig nézegetem az álrealista díszletet, miközben a színpad közepén álló Nóra (Ónodi Eszter) körül gyorsított tempójú koreográfiában köröznek a szereplők. Mintha az Ibsen-dráma gyors összefoglalóját látnám, kísérteties elektromos gitárzene kíséretében, amelyet a színpad jobb oldalán a két tinédzserből álló együttes (Himmler Andris, Szalai Álmos) szolgáltat.

Ők aztán a szünet nélkül, egy óra negyven percben játszott előadásban szinte végig jelen vannak, némák és punkok, de nem tűnnek „igazi”, „mai” kamaszoknak – öltözékük, hajuk megcsinált, helyük a térben kiszámított –, még akkor sem, ha az egyes elemekből felismerem a „valóságot”. Ez az igazira maszkolt műviség az előadás teljes egészére igaz.

Artner Szilvia Sisso: A valóban meglepő és erőteljes nyitóképben nem csupán a szokatlan, az egész művet összefoglaló expozíciót véltem felfedezni, hanem egy felzaklatott elme működésébe nyerhettünk bepillantást. Nóra gondolatait vetítette ki az ismétlődő, majd később lezajló párbeszédekben, így a néző az analitikus foteljében ülve nézhette innentől kezdve a színpadot, hogy összerakhassa a nagy puzzle-t. Az álrealista díszlet később rémálommá válhatott egyesek számára a részleteiben. A dolgozószoba fölé függesztett kecsketrófea például egy adott pillanatban megmozdult, és a szeme zölden világított. A bizarr ebben az, hogy a sok apró részlet között – mert minimalistának, ugye, nem mondható a díszlet és a színpadkép – ezek a mozzanatok még adtak egy horrorisztikus felhangot is az egésznek. Emiatt azt hittem, hogy egy igazán punkos rémdráma következik. Hiszen a kiskorúakból álló punkzenekar is megvolt hozzá a színpad jobb oldalán. A bal oldalon zajló dráma viszont minden provokatív szándék ellenére polgári keretek között maradt.

Kovács Bálint: Épp e miatt az „igazira maszkolt műviség” miatt nem éreztem problémásnak a két kamasz – valóban – megcsináltságát: a kisrealista játékhagyomány és a posztmodern kikacsintások ötvözése szerintem képes volt egységes formavilágot teremteni az előadásban. És hogy ez a formavilág jól működjön, abban szerepe volt a két zenész műviségének is. Ráadásul egyikük frizurájában a punk kakastaréj maga is olyan túlzás, sarkítás, ami tovább hangsúlyozta ezt a kettősséget.

Az első látásra valóságos felső középosztálybeli nappali szobának tűnő díszlet mintha egy lakberendezési magazinból lett volna kivágva: a minimalista stílusú bútorok mellé patyolatfehérre mázolt, huszadik század eleji polgári lakásoktól ihletett kétszárnyas ajtó és magas, zöld falak járnak, az ugyancsak fehér kandallón röviditalok sorakoznak, a háttérben hatalmas üvegfal, a kertbe üvegajtó vezet. Babaház előkelő férjezett nőknek. A kétszemélyes zenekar ugyancsak a nappaliban kap helyet, de az ő terük a cselekmény idejére utal: kopár, vékony ágú fák között, karácsonyi mintás pulcsikban szolgáltatják az előadás zenéjét. A térben megjelenik egy hatalmas, feldíszítetlen fenyőfa is, amelyet a szereplők, de többnyire a Lindénét alakító Pelsőczy Réka húz – mint egy játékot – egy vastag kötél segítségével maga után.

Ónodi Eszter, Fekete Ernő, Engárd Emil, Varga Koppány és Kocsis Gergely. Fotó: Horváth Judit.

Ebben a részletesen kigondolt világban egy színfalakon kívüli átöltözés kivételével az előadás elejétől az utolsó percig van jelen Nóra, aki első ránézésre ugyanolyan művi és felületes, mint az őt körülvevő dolgok. Szolid, türkizkék miniruhában, testszínű magas sarkúban és elegáns hullámokba vasalt frizurájával ő játssza a bankigazgatóvá előléptetett Helmer (Fekete Ernő) mintafeleségét, aki kicsit sokat költ és némiképp szeleburdi, de tulajdonképpen tökéletesen megfelel annak a szerepnek, amelyet férje a számára kigondolt. A Nóra-történet a rendező, Székely Kriszta és a dramaturg, Szabó-Székely Ármin változatában mai nyelven és kisebb-nagyobb átírásokkal szólal meg, ámbár az eredeti történet alapvetően érintetlen marad.

KB: Bár a cselekmény szintjén értett történet lényegében valóban érintetlen marad, az előadás legkomolyabb problémája mégis a szöveg változásaival függ össze. Elveszett vagy jelentéktelenebbé vált ugyanis a jelentősen lerövidített drámában Helmer jellemének ezernyi árnyalata, ezzel együtt pedig az is, amiről a színdarab tulajdonképpen szól: a patriarchális társadalom és családmodell működésének finom jelzésekkel teli megjelenítése. A Katona József Színház Helmere azok számára, akik elengedik a Nórával kapcsolatos előzetes tudásukat (vagy valóban most találkoznak először a szöveggel), valójában nem igazán elnyomó, nem mond igazán „árulkodó”, a kiegyensúlyozott genderszemlélet szempontjából könnyedén támadható dolgokat. Olyasmiket, amivel az Ibsen-szöveg szinte minden sora tele van. Az egyetlen igazán komoly konfliktus a lebukáskor történik meg, de ez sokkal inkább dühroham, így az abban elhangzottak inkább egy dühében igazságtalanul és önző módon vagdalkozó férfiról szólnak. Ez pedig nagyon kevés ahhoz, hogy a néző megértse, milyen az a házasság, amelyben Ibsen Nórája, az Ibsen utáni és a mai Nórák élnek, hogy milyen kettős mércével szembesülnek a nők egy ilyen házasságban és társadalomban, hogy hogyan működik a „szeretetteli elnyomás” mechanizmusa, hogy milyen finom árnyalatai vannak a szóbeli erőszaknak. Ez az előadás így inkább arról szól: lehet, hogy nem is ismerjük igazán még a házastársunkat sem, lehetséges hamisan szemlélni a saját életünket akár évtizedeken keresztül. Ami szintén fontos, sokak számára potenciálisan revelatív téma, de benne van abban a drámában is, amely ezen a színpadon nem tud igazán életre kelni – veszteség a szöveg többi rétegének feláldozása.

Eszerint a felszínes feleségről kiderül, hogy valójában talpraesett nő, aki eljátssza ugyan a neki szánt szerepet, de a saját szabályai mentén, amelyek merőben ellentmondanak a férje elveinek; aki megvalósítja önmagát, bár a család és a párja érdekében teszi azt. Édesapja aláírásának meghamisításával hatalmas kölcsönt vesz fel a kétes erkölcsű és számító Krogstadtól (Keresztes Tamás), hogy a férje egészsége érdekében elutazhassanak Olaszországba, majd hiába törleszti tisztességesen hónapokon keresztül a pénzt, a banki állását éppen elvesztő férfi mégis felfedi titkát a férjnek.

AS: Természetesen nem az eredeti formájában látható a mű, aktualizálta a rendező, és a provokatív feldolgozás szándéka vezérelte – ez egyértelmű. Nincs igaza annak, aki azt mondja, hogy nem létező problémáról beszél a darab. Sajnos recessziót élünk a nő társadalmi szerepének megítélése szempontjából is, úgyhogy nem csoda, ha egyszerre három friss adaptáció is repertoáron van belőle hirtelen. Eleve az, hogy női rendező nyúl végre a darabhoz, amely tehát a nők ma is aktuális problémáiról beszél – úgymint a családból való kilépés, a gyerekek nevelésének a másikra bízása, az önálló karrier etc. –, egy új, hiteles szemüveget ígér. A konstelláció együtt van tehát a radikális újragondolásra, mégis hiányzik hozzá a korszerűbb színházi nyelv. Ami, félek, azért is alakult így, mert kőszínházi keretek között, női rendezőnek, fiatalnak még fokozottabban nehéz kialakítani. A szeretet ünnepére időzíteni a dráma csúcspontját viszont telitalálat, és „nőiesen” finom utalás arra, hogy csessze meg a karácsony is. A feldíszített műfenyő az idillt erősítené az amúgy skandináv pálmaházra emlékezető lakásban – ha lenne idill, és ha a Kristint játszó Pelsőczy Réka nem vonszolná mindig maga után a fát egy kötélen, meg nem Helmer (Fekete Ernő) tette volna fel rá a csúcsdíszt, családfői pozíciója megkoronázásaként. A rohangáló gyerekek jelenléte sem megnyugtató, az idill tehát illúzió, ezt képlékenyen érzékelteti a rendezés.

A cselekmény egésze alatt érezni a házastársak között mind az egymás iránt érzett céltalan szeretetet, mind pedig a kapcsolatuk mérhetetlen ürességét, de a házasságuk csődje mégis akkor válik nyilvánvalóvá, amikor Nórának egyfelől rá kell jönnie arra, hogy nem képes tovább játszani a mintafeleség szerepét, másfelől meg kell értenie, hogy a férje számára nem értékes az az áldozat, amelyet ő meghozott érte. Tulajdonképpen értékrendek ütköznek, csak persze az a kérdés, hogy miért csak most.

AS: Kapcsolatukban mégis van szenvedély, hiszen a függőségi viszonyok is tele vannak szélsőséges érzelmekkel. A Nórát játszó Ónodi Eszter meg partnere is rátapint a játékában ezekre a pontokra és ellenpontokra, úgyhogy közös jeleneteik ezért igazán élvezetesek.

KB: Valóban: az árnyalatok – az éveken keresztül elfogadott társadalmi és családon belüli szerep modellezésének – elhagyása miatt nehezebben elfogadható, hogy egy veszekedés (amely ráadásul pár perc alatt véget ér) és az abból következő  ráismerés mindent felborítson. Így Nóra szembesülése inkább egyszeri fellángolásnak tűnik: egyetlen csalódás is jelenthet nagyon sokat, de nem annyit, mint egy világkép hirtelen felborulása.

A történet aktualizálásával több lehetséges buktató is jár. Kérdéses például, hogy valóságos konfliktust jelent-e a kölcsön felvétele és az aláírás-hamisítás egy olyan korban, amikor egy nőnek nincs szüksége az apja vagy a férje hozzájárulására ahhoz, hogy kölcsönt vegyen fel. Helmer állítólagos moralitása is kissé idejétmúlt, ahogyan azt is nehezen hiszem el, hogy egy hozzá hasonlatos üzletember ne volna tisztában a nemek és házastársak közötti egyenlőség bizonyos alapkérdéseivel, még akkor is, ha a dologról bizonyos értelemben különböző véleménnyel van.

KB: Önmagában a modernizálás nem probléma, hiszen a Nóra alapkonfliktusa ma is érvényes. A gond inkább az, hogy a női elnyomás mechanizmusa nincs lefordítva maira, csak a külsőségek.

Talán pontosan a sablonosra rajzolt karakterek miatt esett a rendező választása arra, hogy az előadás minden más aspektusát is hasonló módon a túlzásig sarkítsa, miközben az átdolgozott szövegkönyvben Nóra teljesen hozzáférhető nyelven beszél arról a kibékíthetetlen ellentétről, amely miatt a férje elhagyása mellett dönt. Mindezt viszont a legapróbb részletekig kidolgozott lélektani realista játékmód kereteiben teszik a színészek, ez a precizitás pedig pont azt eredményezi, hogy egyszerre érezhetjük a színészi játék bravúrját és műviségét, miközben az sem kizárt, hogy könnyen a látottak hatása alá kerülünk. Ónodi sziporkázik Nóraként: ugyanolyan energiával játssza el a mintafeleséget, mint amilyen elementáris az előadás végén, amikor földszínű nadrágban, stramm sportcipőben, smink nélkül és fejére simult hajjal szakít a férjével. Ingerülten járkál, pánikrohamot kap, megfeszülnek az arcán az izmok, hogy aztán vulkánként törjön ki belőle mindaz, amit maga számára is most fogalmaz meg először. Minden, amit látunk, profi játék, de amennyire megcsinált, olyannyira hiteles is, és főleg azért, mert olyan bántóan kevésszer látunk így és ilyen nőket a színpadokon. Székely Kriszta nemcsak a színész testét illetően kínál fel hatalmat Ónodi Nórájának, hanem a szöveg szintjén is: ez az utolsó jelenet bizonyul talán a legmaibbnak az elhangzott mondatok tekintetében. Ez a szakítás egy igazi, belevaló nő szakítása, a megkeményedett tekintetű, a férfi közeledését határozottan elutasító nő képe pedig felismerhető.

AS: Benne van ebben a valóban belevaló nős szakításban az önbizonytalanság is azért, hiszen Nórának végig kell gondolnia, hogy miért várt ennyi ideig azzal, hogy elutasítsa a feleség szerepe adta, egyébként azelőtt kiváltságosnak gondolt és szeretett helyzetét. Meseszerűen három mellékszereplő kellett ahhoz, hogy az igaz útra térjen, és ez ismét egy hagyományos narratíva. A három sorstalan figura feltűnése mégis izgalmas. A haldokló barát, Rank (Kocsis Gergely) groteszk jelenetekben jön elő, nevetünk rajta, bár nem felszabadultan. Kristine vérszegény figuráján átvilágít Pelsőczy intenzitása, lázító az aszexualitása, gyűlöljük amiatt, hogy velünk is előfordulhat ez. Krogstad züllött alakját összetett, a múltját is hordozó karakterré formálja Keresztes Tamás, a Nóráénál is megdöbbentőbb jellemfejlődéssel ebben az adaptációban. Ónodi Eszter megfelelő intenzitással hozza a kirakatfeleséget, a háziasszonyt és a báli dívát is, sokszínű játékát viszont Keresztes makacs, beszorított torzója és az abból felbukkanó erkölcsiség felülírja.

A Nóra klasszikus kisrealista színháznak álcázza magát, amely azzal lázad, hogy már-már az elviselhetetlenségig tökéletesíti a formát, a hagyományos nyelvet pedig kihasználja a kortársibb témák és progresszívebb értelmezés javára.

KB: Én inkább úgy éreztem, csak a külsőségek, a forma progresszív, az értelmezés viszont már nem az.

Az akusztikus közeget vagy a vizualitást illetően a rendező fel-felrúgja a választott struktúrát ugyan, de a végeredmény meglehetősen szófogadó és szelíd a színházi hagyomány szempontjából. Egyébként már az is furcsa, hogy 2016-ban még mindig a Nórával lehet valamelyest „radikális” állításokat megfogalmazni, vagy hogy ezek az állítások egyáltalán „radikálisaknak” számítanak.

AS: Szabó-Székely Ármin jól dramatizált szövege és a meghökkentő betétdalok ellenére sem lesz radikális az újragondolás. Nóra és Helmer csúcsjelenetében a túlzó gesztusok elmaszkolják az érzéseket, és ez is a polgári szobaszínházat idézi. Végül Nóra nem tűnik el a színről, ami viszont érdekes nyitva hagyása a zárójelenetnek. Csak nem mégis meggondolta magát?

Az előadás mégis felemelően jóleső, ami sajnos azt is jelzi, hogy szinte azonnal „boldoggá” lehet tenni a szerencsétlen női nézőket – de legalábbis engem – azzal, ha valaki a Barbie babánál kettővel többet gondol egy női szerepről a színházban. Hát még ha kettővel több női rendező is volna!

AS: Engem azzal lehetett volna boldoggá tenni, ha kő kőszínházon nem marad, ha megszegnek minden színházi szabályt, ami Ibsen Babaházát illeti. Ha posztdramatikus lett volna az egész szerep újraaktualizálása is, és minimum a Pine Up Girls zenekar játssza a talpalávalót, női punkokkal.

Mi? Henrik Ibsen: Nóra – karácsony Helmeréknél
Hol? Katona József Színház
Kik? Ónodi Eszter, Fekete Ernő, Keresztes Tamás, Pelsőczy Réka, Kocsis Gergely / Zenészek: Himmler Andris, Szalai Álmos / A szövegkönyvet Kúnos László fordítása alapján írta: Szabó-Székely Ármin és Székely Kriszta / Díszlet: Balázs Juli / Jelmez: Nagy Fruzsina / Zene: Matisz Flóra / Dramaturg: Szabó-Székely Ármin / Rendezte: Székely Kriszta

[1] Adorjáni Panna és Artner Szilvia 2016. december 21-én, Kovács Bálint 2017. január 6-án látta az előadást.