Tatabányai félévad teltházas kamara-, és a gigantománba hajló túlméretezettség miatt erősen foghíjas nagytermi előadásokkal. Kiegyensúlyozott műsorpolitikával, sok erénnyel, egyáltalán nem erőtlen társulattal.

Unokatestvérem orvos, három-négy éve él Tatabányán, onnan ingázik Pestre, két kiskamasz fia van. Kapcsolatunk elég szoros, tudja, havonta hány estét töltök a fővárosban és vidéken színházban. SMS-t írtam neki azzal, hogy este megyek Tatabányára – ráadásul Alsógallán laknak –, nem futunk-e össze. „Mit csinálsz te itt?” – kérdezte. „Színházba jövök” – válaszoltam. Ismét villogott a telefonom: „Itt van színház???” Így, három kérdőjellel a mondat végén. És legalább ennyi kérdőjel villogott az én arcomon.

Kinek a hibája az információhiány? Mi csúszhat félre, hogyan nem érhető el a potenciális, ráadásul a szomszédban lakó néző? Mivel a színház helyi érdekű marketingjét és kommunikációját nem ismerem, a műsorkínálatra és az általam látott előadásokra hagyatkozom.

Nagypál Gábor és Mucsi Zoltán (Jászai Mari Színház – Kutyaharapás). Fotó: Mészáros Csaba

A tatabányai Jászai Mari Színház évada szeptemberben indult. Kissé bajban vagyok azzal, hány bemutatóval számoljak, ezért egyszerűsítsük le a címekre. A nagyszínpadon játszott Kutyaharapás sokszoros koprodukció, a Jászai Mari Színház, Népház, a Nézőművészeti Kft., a Szkéné Színház és a Vádli Alkalmi Színházi Társulás közös előadása, műsoron tartja Budapesten a Szkéné is. Szintén nagyszínpadi bemutató a Black Comedy, Az imposztor, illetve a Sztárcsinálók. Kamaratermi előadás a Nappalok és éjszakák, illetve a Kalauz Jutka és A sötétben látó tündér. Utóbbi két monodrámát Egri Márta személye kapcsolja össze; a „zenés pittypalatty”-ot még 2013-ban mutatta be az Orlai Produkció, a „mesebeszéd” célközönsége az óvodások, kisiskolások.

A műsorból látható, hogy Tatabányán hangsúlyt fektetnek a közönségnevelésre, meglehetősen nagy a gyerekelőadások száma. Ezek közül csak az említett Bagossy-darab saját előadás, a többi bábszínházakból érkezik egy-egy bérletsorozat erejéig a két terembe. Az évad első felében a Csodamalom, a Vaskakas, a Budapest, a Ciróka és a Kövér Béla Bábszínház, illetve Fabók Mancsi játszott a tatabányai 3–10 éveseknek. Az alap tehát megvan – igaz, kizárólag hétköznapokra –, a szisztematikus építkezés azonban a tíz év fölöttieknél, a kamaszoknál és a középiskolásoknál abbamarad. Az alkalmi Rögvesten (a Momentán Társulat interaktív impro-show-ja) kívül azt kínálják, amit általában a vidéki színházak kínálnak: olyan prózai és zenés darabokat bérletben, amelyeket így-úgy kategorizálhatunk. Hívhatjuk a középiskolai kötelezők feldolgozásának, a klasszikus műveltséghez tartozó drámáknak, szórakoztató funkciót ellátó előadásoknak, az viszont bizton állítható, hogy hiába a zene, kidolgozott színészi felsőtestek ide, formás színésznői lábak oda, alig kapcsolódnak a korosztály problémáihoz.

Mikola Gergő és Györgyi Anna (Jászai Mari Színház – Nappalok és éjszakák). Fotó: Prokl Violetta

A táncos vendégjátékokat és a különböző gálákat ezúttal ne számoljuk, viszont listázzuk, hogy november óta ötször játszotta a kamarateremben a Krémest, Szép Ernő egyfelvonásosát a helyi Orfeusz Társulat. „Az Orfeusz Társulat igen lelkes tagokból áll, akik szabadidejüket a Színház világának felfedezésével töltik” – írják magukról a Facebookon. Ha már építkezésről esett szó az előbb, a valószínűleg kedves amatőröknél jóval fontosabbnak érzem az Antré-esteket. Az évadban ebből kettő volt, Mohácsiék Francia rúdugrását és Spiró Kvartettjét láthatta (hallhatta) a közönség felolvasószínházi verzióban. Az előző szezonból műsoron maradt a Tartuffe és Az öldöklés istene.

A Tarantino-hatást magán viselő – műfajilag – mocskosszájú gengszterdráma, a Kutyaharapás[1] legnagyobb erénye a színészi összjáték, emellett szórakoztató is. Valószínűleg sokkal jobban működik a Kutyaszorítóban ismerete nélkül, aki viszont előzetes elvárásait nem adja fel a kezdet kezdetén, rosszul jár. Bár a rendező – és színre is lépő – Szikszai Rémusz nem ismeretlen a tatabányai nézők számára a Tartuffe miatt, és az atmoszférikusság, a jelenről való fogalmazás igénye ebben a produkcióban is pregnáns, mégis azt feltételezem, hogy az előadás leginkább a Székely Csaba írta dráma nyelvi regisztere miatt nehezebben elfogadható.

A Kutyaharapás egyetlen tatabányai láncszeme Kardos Róbert, aki a Nappalok és éjszakák[2] Dornja. A Kiss Csaba írta és rendezte ún. sirály-játékban azt a két évet látjuk 150 percbe nyújtva, ami a Csehov-dráma harmadik és negyedik felvonása között telik el, és amiről Trepljov röviden, alig néhány replikában számol be a doktornak. A Szláv Bazárban megszálló Nyina – Trigorin után rohanva, aki elhitette vele, hogy lehet belőle színésznő és társ – csupa bizonytalan szerelmi és szakmai reménykedés. És ide toppan be a történet többi szereplője: a szavainak és tetteinek súlyával tisztában nem levő Trigorin, a szerelmileg és szakmailag, sőt gyermekileg is szenvedő Trepljov, a manipuláció nagyasszonya, Arkagyina, a kiskutya hűségű Mása és a nagy terveken, nagy kalandokon túliságból adódóan csupa empátia, csupa nyugalom, csupa józanság Dorn. A karakterek és a sztori tulajdonképp az előzmények és a következmények nélkül is érthető, kerek, megáll a lábán, mert nem árnyalja sokkal tovább azt, amit addig is tudtunk róluk. Játék a képzelettel és a színházzal – írják az ajánlóban. Nem elég bátor játék – teszem hozzá. Talán ha a 2015-ös Sirály színészei játszhatnák újra/vihetnék tovább karaktereiket Rába Roland nagyszínpadi rendezéséből… De hogy eleve izgalmasabb lenne-e az előadás, ha a két évaddal ezelőtti szereposztásból nem csupán Crespo Rodrigo (Trigorin) és Danis Lídia (Mása) ismételne, vagy csak a tény adta pikantériától? Nem vagyok benne biztos. Danis Lídia nem ezért megnyerő színészileg ezúttal is, Kardos Róbert Dornja pedig nem azért működik, mert abban nem volt benne.

A Black Comedy alatt az áll: bohózat, Az imposztor műfajilag a színlap szerint: komédia. A mezei néző számára szinonima a két szó, pedig hát… Nem véletlen, hogy az általam látott alkalommal Az imposztor nézői közül többen az elvárások be nem teljesítése miatt távoztak a szünetben. Előbbi tisztesen abszolvált előadás, Simon Kornél rendezte, nem különösebben invenciózusan, de aki Peter Shaffer darabjából rendezői színházat és a megbízhatóságon, pontosságon túl nagy színészi truvájokat követel, a lehetetlent és az értelmetlent kísérti. A Spiró-drámánál, különösen akkor, ha a rendezőt a hatalommal való szemben-, illetve az annak való ellenálláson túl egy színházi társulat tagjai közti viszonyok is foglalkoztatják, elengedhetetlen, hogy a játszók közti kémia, összetartás a nézőtéren is érzékelhető legyen. Szikszai Rémusz rendezőként ezért és ehhez sokat tesz. Eleve (ön)reflexív a darabválasztás, hiszen az előző évadban a Tartuffe-öt vitte színre a társulattal, és Az imposztor-beli szerepek kiosztása rímel a Molière-darab karaktereire. Aztán – ugyanúgy kívülről, mint a vilnai társulat történetében – elhozza Bogusławskinak Fodor Tamást a maga emberi, színészi, rendezői, színházvezetői, politikusi múltjával, súlyával, hitelével. És miközben a színpadon lebonyolítja a Spiró által (elő)írtakat, arról sem feledkezik meg, hogy nem ledorongoló, nem kioktató, hanem finom, udvarias, elegáns gesztusokkal lokál és globál is figyelmeztesse a kultúrpolitikusokat arra, mi az ő feladatuk, hol a határa a szolgálatnak és a kiszolgálásnak, annak, hogy a fenntartók beleszóljanak a színházműködtetésbe.

Fodor Tamás az előadás nagy nyeresége, alakítása formátumos, önálló elemzést kívánó. Mellette Kardos Róbert, Honti György, Szabó Emília, Danis Lídia, Major Melinda villannak fel, de az egymást ismerő, értő, szerető, gyűlölő, együtt sokat megélt társulatiság olyan hiánya a produkciónak, amit erős rendezői kéz sem tud pótolni.

A Sztárcsinálókat Nagy Viktor többedik alkalommal rendezte meg, és alkotótársainak munkáira, Csík György díszletére és Rátkai Erzsébet jelmezeire is ismerősként tekinthetünk. Az erős rendezői olvasat ezúttal is hiányzik, de üzembiztosan működik az előadás. A pluszt meglepő módon nem a Novák Eszter és Selmeczi György zenés színész osztályában végzett, mindig kirobbanóan energikus fiatal színészek teszik hozzá, hanem az Ulrika tragédiájának ívét valóban megrajzoló Szabó Emília és a cinikusan pragmatikus, hidegen számító Agrippinát játszó Major Melinda. (Aki egyébként az általam látott legeredetibb, leglendületesebb Nagy Viktor-féle Sztárcsinálók Ulrikája volt a színművészetin. Persze elképzelhető, hogy az emlékezet csal és szépít, és nem is a rendezői értelmezéstől, hanem az Ódry Színpadon játszó színészhallgatóktól, illetve Crespo Rodrigótól Hevér Gáboron át Gubás Gabiig és Major Melindáig volt az a produkció a későbbiekhez képest élesen valamilyen, a darab összes vállalt anakronizmusával együtt is saját korunkra vonatkozó, arról véleményt mondó, nem tudom.)

Tatabányai félévad teltházas kamara-, és a gigantománba hajló túlméretezettség miatt erősen foghíjas nagytermi előadásokkal. Kiegyensúlyozott műsorpolitikával, sok erénnyel, egyáltalán nem erőtlen társulattal. Jelentős részeredményekkel, de olyan kiugrót, mint a tavalyi Tartuffe, idén nem produkálva. Az épületnek ennyi év után még mindig nincs lelke, de ha valaki a városban nem tud a színházról, az az ő hibája.

[1] Az előadásról Tarján Tamás írt kritikát Bankrablás privátim címmel.

[2] A dráma szövege online elérhető.