Ascherék bátorsága – a düsseldorfi előadáshoz hasonlóan – abban mutatkozik meg, hogy a tetralógia elbeszélés-központúságának alá merték rendelni a színpadi hatásokat. Az Örkény Színház előadása igazából nem színház, hanem a legközvetlenebb történetmesélés, a mesemondás bűvölete pedig mindvégig, a három részen és az ötórás játékidőn keresztül is kitart.

„Most végre tudjuk, hogy játszódott le ez az egész a valóságban!” – mondta állítólag Thomas Mann gépírónője, amikor átadta az írónak a József és testvérei tisztázatát. Pedig semmi sem játszódott le így, sőt, nagyon is lehetséges, hogy a „valóságban” semmi sem történt meg mindabból, amit az ószövetségi, az ókori és középkori József-elbeszélések vagy Thomas Mann regénytetralógiája elmondanak. Ne ringassuk bele magunkat a gépírónő – amúgy elgondolkodtató – naivitásába, mert a regény sem az irodalmi, exegétikai vagy képi elbeszélőhagyomány „hitelesítőjeként” támaszkodik arra a fél könyvtárnyi szakirodalomra, amelyet az író – az akkor rendelkezésére álló munkákból elég esetlegesen válogatva – felhasznált. A József és testvérei – és a vele nagyjából egyidős Joyce-regény, az Ulysses – a történeti hitellel való ironikus játék. A József-tetralógia klasszikus, a mindentudás illúzióját keltő és „hiperrealista” előadásmódja – látszat. A regény (Marcel Reich-Ranicki a Golo Mann-nal készült beszélgetésében Thomas Mann főműveként és modern polgári epopeiaként emlegette) mintha az európai kultúráról való gondolkodást igyekezett volna megváltoztatni – mikor, ha nem 1926 és 1943 között? –, és tulajdonképpen meg is alapozta azt a későbbi történettudományi fordulatot, amely nem a szóbeliségből az írásbeliségbe éppen áttérő ókori – vagy bármikori – világ bizonytalan tényeit tekintette kutatási tárgyának, hanem az emlékezet és a (biblikus) történeti narratívák megkonstruálásának módjait.

Jan Assmann Thomas Mann und Ägypten: Mythos und Monotheismus in den Josephsromanen (Thomas Mann és Egyiptom: Mítosz és monoteizmus a József-regényekben) című (magyarul még nem olvasható), 2006-os könyve elég alaposan körüljárta a kulturális emlékezet elbeszélésekkel való folytonos újraírásának, (át)alakításának kérdéseit. Assmann szerint a József–tetralógia legalább annyira a zsidó-keresztény kultúra vallásos és humanista hagyományainak rekonstrukciója, az ó- és újszövetségi tipológiai szimbólumok modernizálási kísérlete, mint amennyire kísérlet a klasszikus német idealizmus polgári önazonosságának megújítására és önkritikájára. Goethe a Költészet és valóság első részében meséli el saját, gyerekkori József-novellája – az apjának szánt ajándék – megírásának történetét: „Fölöttébb bájos ez a természetes elbeszélés, csak igen rövid, s az ember hivatva érzi magát, hogy részleteiben kiszínezze” – írja Goethe. A Goethe-próza elveszett – ha megvolt egyáltalán, és nem csak kitalált történet az egész. Thomas Mann a gyerek Goethe elveszett vagy sosemvolt novelláját írja meg újra, mindent akkurátusan végigmondva: az Isten, a család és az otthon hamis, „állami” mítoszaival próbálja szembeállítani az iróniát és az emberit. A tetralógia első részében idézi Thomas Mann narrátora Ábrahámot: „»Én, Ábrahám, és bennem az ember kizárólag a Legfőbbnek szolgálhatok!« Ez volt mindennek a kezdete. (És Józsefnek tetszett a dolog.)” Thomas Mann Goethének szolgál.

Bátor vállalkozás az esszéizáló elbeszélést, a történetmesélés narratív technikáit szigorú következetességgel alkalmazó tetralógiát színre vinni, jóllehet Ascher Tamás és Gáspár Ildikó közös rendezése nem az első ilyen próbálkozás. Ascherék munkája azonban az utóbbi tíz év három német József-színrevitelének folytatója: 2009-ben, Düsseldorfban egy közel hatórás előadást rendezett John von Düffel a József és testvéreiből (a kritika kiemelte, hogy a színpadon mennyire látványossá vált az ironikus, érzelmes és derűs zsidó-keresztény mítosznak a Wagner-operák sötét, germán mítoszaival való ellenpont-szerűsége), 2011-ben Lübeckben került színpadra Andreas Nathusius rendezése, és alig három éve mutattak be Bécsben egy, a tetralógia harmadik részéből (József Egyiptomban) készült színpadi változatot, Herbert Schäfer munkáját. Ascherék bátorsága – a düsseldorfi előadáshoz hasonlóan – abban mutatkozik meg, hogy a tetralógia elbeszélés-központúságának alá merték rendelni a színpadi hatásokat. Az Örkény Színház előadása igazából nem színház, hanem a legközvetlenebb történetmesélés, a mesemondás bűvölete pedig mindvégig, a három részen és az ötórás játékidőn keresztül is kitart. Gáspár Ildikó a Sárközi György–Káldor György-féle magyar fordítás szövegét emeli át az előadásba – ha beleavatkozik, beleír a szövegbe, az a néző számára észrevétlen marad –, azt azonban semmiképpen nem mondhatjuk, hogy „dramatizálja”. A narráció konvencionális alakzatai (a kommentárok, a narrátori közbevetések, a függő beszéd) és a színpad konvencionális szövegformái (az egyenes beszéd és a dialógusok) egyáltalán nem különíthetőek el egymástól: a színpadi szereplő hol a saját, hol más történetét meséli, beszél a saját nevében, idézi a másik szereplőt, de egyben a történet narrátora is, olykor a saját beszédébe is narrátori vagy kommentátori közbevetéssel vág bele. Az egész előadás egy nagy szövegfolyam: nem is az a fontos, hogy ki milyen szerepet játszik, hanem hogy mikor veszi át és hogyan veszíti el időről időre az elbeszélő pozícióját. A színház elemi axiómáját Ascher feltételesen ki is iktatja: szinte másodlagos a tradicionális szerep-színész hozzárendelés. Az előadás mesemondás-szerűsége éppen az elbeszélői-retorikai és a színpadi szerepek folyamatos átváltozásainak köszönhető. A színészek a három részben – olykor egyes „felvonásokon” belül is – több szerepben lépnek színpadra. Pokolian nehéz is volna a szerepek azonosítása a néző számára, ha Gáspár Ildikó „drámai dialógusokba” írta volna át a szöveget, de éppen a regényszöveg elbeszélő formáinak virtuóz alkalmazása, a szereplők szájába adott narrátori közbevetések teszik elbűvölt mesehallgatássá az előadást. Szinte nincs is szüksége a nézőnek a kinyomtatott szereposztásra – legfeljebb azért, hogy a szünetben számolgathassa, a társulatból ki nem játszik a produkcióban –, mert a kollektív elbeszélői hangot csak rövid jelenetekre elveszítő előadásban minduntalan megnevezik a beszélőt vagy a dialógus résztvevőit: „mondta Jákob” stb.

Zavart okozhatna, hogy a fiatal, a felnőtt és az idős Jákobot, a fiatal és az „érett” Józsefet más-más színész játssza: a fiatal Jákobot és az érett Józsefet Polgár Csaba, a fiatal Józsefet Patkós Márton, az öreg Jákobot pedig Gálffi László. Ez talán az egyik legelgondolkodtatóbb része az előadásnak: hogyan válik egymás alteregójává a fiatal Jákob és az érett József? Színházi nyelven szólva: Polgár Csaba ugyanazt a karaktert hozza mindkét szerepében – kitűnően –, és ettől mi is észrevesszük a fiatal Jákob és az érett József közös személyiségét-énjét. A Jákobot játszó Gálffi végig azzal a hibátlan fölénnyel van jelen, amit a regény is sugall: talán mégis Jákob a főszereplő? Patkós Márton szertelensége – hiszen színészi eszközei hiányosak Gálffihoz, vagy az öregebb énjét játszó Polgár Csabához képest – és bizonytalanságai ugyanakkor kifejezetten jól illenek a magabiztos és nárcisztikus ifjú József alakjához.

Gálffi László. Fotók: Horváth Judit

Ascherék József és testvérei-színrevitelében mindenki más énjét veszi kölcsön. A színész-szerep átlényegülésnek nincs tere, hiszen Ascher engedi, hogy a színészek a saját személyiségüket vagy korábbi szerepeiket játsszák az előadásban: Gálffi egy klasszikus „Gálffi-szerepet”, Kerekes Éva ranyevszkajás, jelinekes-nórás „Kerekes Éva-szerepeket” játszik, Vajda Milánt a mindenkori „Vajda Milán-karakterekben” látjuk, Znamenák „Znamenák”, Csuja Imre pedig „Csuja Imre”, és a többiek is így tesznek. És még csak azt sem mondom, hogy ez nem okoz a nézőnek esztétikai élvezetet. A lényeg azonban más: az, hogy mindenki elmondhatja egy részét a Jákob- és József-történetnek, de úgy, hogy mindenki valaki másnak a történetét beszéli el. A hős nem narrátora a saját meséjének, de megengedik neki – Thomas Mann és Gáspár Ildikó –, hogy jelenlévőként beleszóljon, belebeszéljen a róla szóló mesébe. Mert a világ így működne jól. Egyszerűen elbeszélhető történetek, amelyeknek van eleje meg vége, van bennük együttérzés, aggodalom és megnyugvás, s amelyek bármikor, bárkivel újra megtörténhetnek.

Az előadás zenéje, a díszletek és a jelmezek is a történet(ek)nek ezt a feltartóztathatatlan előrehaladását segítik, nem tolakodhatnak az előtérbe. Talán Kákonyi Árpád zenéje a legkevésbé jól megoldott, mert ritkán tud észrevétlen maradni. A néhol idézetszerűnek is tetsző, és emiatt felesleges asszociációkat elindító zenei frázisok – a lübecki előadásban Kákonyiéhoz hasonló zenei koncepció, hangszerelés jelent meg, de Felix Huber ott kerülte az illusztratív megoldásokat – nem működnek olyan hatásosan, mint ahogy a trecento mozaikjainak, festészetének architektonikus elemeit idéző díszlet (Izsák Lili munkája): a velencei San Marco előcsarnokának József történetét elmesélő kupoláján vagy Giotto képein látni ilyent. A díszlet egyszerűen csak a teret szervezi, a színpad közepén álló dobozház nyitott és zárt oldalai ikonszerű állóképeknek adnak keretet, vagy pusztán a szimbolikus-rituális cselekvések helyét jelölik meg a kint és bent állandó váltakoztatásával, önmagukban semmit sem akarnak szimbolizálni, mert az elmondott történet, a történet elmondása eleve jelent valamit. A jelmez (Szlávik Júlia ruhái) sem utal sosem konkrét történeti korra, és csak néha jelzi a szereplők hierarchikus viszonyait, egyszerűen a test és külső világ határait érzékelteti. Ugyanakkor mind a zene (például Szeráh éneke, amelyben elmondja Jákobnak, hogy József nem halt meg), mind a díszlet (Izsák és Rebeka háza, az egyiptomi börtön kint és bent határán) és a jelmez (József véres ruhája és a Potifárné által letépett ing stb.) fontos, fordulópontokat jelölő elemei az elbeszélésnek, és éppen azért lehet hangsúlyos szerepük, mert folyamatos, észrevétlen jelenlétükből képesek az adott pillanatban kiemelkedni.

Hasonló a helyzet az elbeszélés „áradására” koncentrált, minimalista színészi jelenléttel. Bizonyos jelenetek ugyanis éppen azért hatásosak – Mutnak, Potifár nejének és barátnőinek jelenetei (Kerekes Éva, Kókai Tünde, Takács Nóra Diána, Tenki Réka és Zsigmond Emőke), az „érett” József párbeszéde az őt fel nem ismerő testvéreivel, a két törpe (Znamenák István és Tenki Réka) vásári komédiázása –, mert a színészi játék az elbeszélés végig érezhető narratív erejét ezekben a jelenetekben teátrális feszültséggé képes transzformálni, és csakis azért, hogy a drámai szituáció rögtön visszaválthasson történetmondássá és elbeszélői önreflexiókká.

A színház a történetmondásnak, Ábrahám, Izsák, Jákob a Legfőbbnek szolgál, Thomas Mann Goethének, Ascher Tamásék Thomas Mann-nak. Csak ez a fontos. Az Örkény József és testvérei-előadását – ha készül róla felvétel – tíz vagy húsz év múlva is meg lehet majd nézni. Itt valami olyasmi szólalt meg, ami nem tud megváltozni. Minden más példázatszerűség – ahogy ez az előadás végén el is hangzik, az idegenbe szakadt, emigráns „közgazdász” Józsefről, mint André Kosztolányiról, Harsányi Jánosról vagy valaki másról – esetleges. Elmúlik.

Mi? József és testvérei
Hol? Örkény Színház
Kik? Főbb szerepekben: Patkós Márton, Gálffi László, Polgár Csaba, Epres Attila, Zsigmond Emőke, Kerekes Éva, Hámori Gabriella, Csuja Imre, Tenki Réka, Takács Nóra Diána / Thomas Mann regényéből a színpadi adaptációt írta: Gáspár Ildikó / Zene: Kákonyi Árpád / Díszlet: Izsák Lili / Jelmez: Szlávik Júlia / Dramaturg: Ari-Nagy Barbara / Rendező: Ascher Tamás és Gáspár Ildikó