Torlódnak a fiatal hősökben a kalandvágy, hazardírozás, féktelen-felelőtlen életvitel, önpusztítás, ingerültség, tehetetlenség, düh, csábítás, csalás, bosszúállás, megbánás néha igazi hőemelkedést nem mutató lázrohamai.

A szinte még kamasz, de sokoldalúan művelt, felnőttesen komoly, a moszkvai egyetemre készülő költő írta 1830 nyarán, napra pontosan keltezett versében: „Többé ne mondja senki azt nekem, / hogy jóbarát!” Tizenhat éves sem volt, amikor kiszakadt belőle a romantikus panasz- és indulatáradat. Fullánkos baráti csók, áruló baráti jobb, gyanakvó lelki nyugtalanság, mérgezett szerelem, romlottság és látszat-romlottság, vad düh, bosszúvágy torlódik egymásra az 1830. június 15. stanzáiban (a kifejezések Lator László fordításából erednek): „Ma életem gyász s könny közt tengetem, / elhagy remény, erő és gondolat”.

Fotó: Budaörsi Latinovits Színház – Borovi Dániel

Ne firtassuk, korérzület, lírai divat vagy életválság szólalt-e meg a zárkózott, mégis összetűzések sokaságába keveredett, mindössze huszonhét évesen párbajban elhunyt poéta tollán. Pelsőczy Réka rendezése a fentebbi emóciókat mind latba veti a Budaörsi Latinovits Színház szokatlanul (a terem egyik fala mentén) kiképzett játékterén. Aktualizálva, mai kiadásban. Torlódnak a fiatal hősökben a kalandvágy, hazardírozás, féktelen-felelőtlen életvitel, önpusztítás, ingerültség, tehetetlenség, düh, csábítás, csalás, bosszúállás, megbánás néha igazi hőemelkedést nem mutató lázrohamai. Nem összetartó szentpétervári szövetség, nem vérbeli baráti kör, nem egybeverődött csapat – s nem italozó, enyhén kábszeres világvárosi nők és férfiak brancsa, nem banda, nem semmittevő közösség. Akkor kik? A színlap is küszködik a kérdéssel, például „életunt svihákonak” nevezve őket, és a féltékeny szerelmet jelölve meg a „kínhalálos csattanó” okaként. Érthető a tétovázás: az előadás ingatag alaptémája merül fel, hasonlóképp tétován, mint magán a színházi estén. Ahol az egykori könnyelmű orosz arisztokratáknak és sleppjüknek a harmadik évezred pénzzel nagyvonalúan bánó újgazdagjaivá és siserahadukká kellene átlényegülniük. Vállalkozókká, magánzókká.

Torlódás, véli első pásztázásra a néző, amint a már nem néptelen díszlet-bútorzatra pillant. (Kezdéskor egy maroknyi társaság nagy tétekben kártyázik, orosz nyelvű bemondásokkal és megjegyzésekkel.) A széles fal több kijáratot biztosít, távozást, érkezést gyors egymásutánban lehetővé tesz, ezzel sokszor az időmúlást és a helyszínváltást is jelzi majd. A falat lefedi, keskeny előterét betölti a leginkább romkocsmát, elhanyagolt értelmiségi otthont és portásfülkét egyesítő, felhalmozott tárgy-együttes. Kálmán Eszter díszlete logikusan, beszédesen, ugyanakkor kényszeres leltárként rakosgatja sorba a különféle lepusztult, ám működő használati tárgyakat (kistévé, hűtőszekrény, mikró, fényforrás, kanapé, játékasztal, nyerőgép, s még sok apróság, ami került innen-onnan), valamint a szimbolikus összegzőül szolgáló, majdhogynem orosz zászlóként pompázó falvédőt, amelyen Vlagyimir Putyin arcképe látható. Michac Gábor a fekete színen kívül pirosban, kékben, fehérben tartotta jelmezeket, a minták, anyagok révén játszva e trikolórral. Több szakadt-frankó öltözéket tervezve, mint elegánst.

A színpadi üzenet persze nem ilyen szimplán közép-kelet európai módra társadalomkritikai. Az orosz klasszikus 1835-ben keletkezett drámája átkerült a majdnem kétszáz esztendővel későbbi közegbe és miliőbe, ám az említett három szín nem csupán Oroszország, hanem az Amerikai Egyesült Államok lobogójának színe is (más országokról most ne beszéljünk, a 18. század végi forradalom Franciaországáról sem). A különféle pólók, susogó szabadidőruhák hirdethetnek angol szlogeneket, és díszeleghet az egyiken áthúzott USA felirat. A zenei szerkesztő Vajdai Vilmos orosz és angol nyelvű számokból is válogatott. Pelsőczy a két nagyhatalom, a két pólus felől közelítve feltehetően az európai, a magyar valóságra szintén érvényes, balkáni modellű kortársi világállapot-látleletet szeretett volna kihozni Lermontov művéből (hasznosítva az 1840-es Korunk hőse című regényének vitriolos tanulságait). Kortársi fiatalság-drámát, széthulló, céljuk vesztett, mégis egyfelé futó sorsok képleteivel és történelmi-mindennapi mögötteseivel.

A szándék kevéssé valósult meg. A balsiker fő oka a torlódás. A kiüresedő torlódás. A kevésnek bizonyuló sok. A meg sem nevezett statiszták sután tüsténkednek, a szünet nélküli százhúsz perc sürgetett tempója és a furcsa, elnyújtott tér hiteles belakásáért még az „emeleti” ablakból is folytatott harc néha összezilálja a (nem bonyolult) történetet. Áprily Lajos veretes fordítása, a lermontovi rímes vers, a megszólítások stilisztikája és etikettje sehogy sem akar elérkezni, beletörni a slam poetry és a stand-up comedy jelenébe. A fiatal színészek becsülettel dolgoznak – és egyikük sem talál igazi fogást figurán és nyelvezeten. Példának okáért: Böröndi Bence figyelmesen kicentizett játékmódja, Sztarenki Dóra m. v. ideges izzása még nem ad súlyt a főhős házaspárnak, Chován Gábor Sprichet játszva megreked a léhűtőnél, Bercsényi Péter m. v. addig köti le a figyelmet, amíg – felismerhetetlenségbe burkolózva – ritkán szólal; vádló színvallása már retorika.

A felismerhetetlenség, összecserélhetőség, rejtekezés fontos összetevője a kis részleteiben olykor szépen, humorosan, ötletesen megoldott premiernek. Szép a halott feleség profán felravatalozása a hétköznapok kellékeivel, humoros a főleg a lebegtetett erotikus tartalmakra rájátszó öltözések és vetkőzések nem egy képe, s mindenekelőtt ötletes, hogy ezek az „arctalan”, éretlen, esetenként szinte összecserélhető ifjak milyen szívesen bújnak álca, kámzsa, gáz- és gézálarc, vívósisak, szemmaszk, szemüveg mögé. Így az Álarcosbál alapvető jelképiségén, szükségszerű maszkosságán, a társadalmi és pszichológiai csikicsukin, a tragédiához vezető megtévesztések és gonosz játékok egész évre, egész életre állandósult sötét farsangján kívül a szereplők kiáltó karakter-csonkasága, a jobb híján választott, netán abszolutizált, a torz vonásokat takarni igyekvő maskarásság, tanácstalan, későn ébredő jellemaluszékonyság is szembe ötlik. S épp attól, hogy próbálják eltitkolni, fedni.

Nagyjából négy évtizeddel ezelőtt az akkori ún. fiatal irodalom egy hazai csoportja (élén Zalán Tiborral) vitairatok tucatjaiban folytatott kemény küzdelmet a rájuk sütött, olykor önmaguk által is már-már elfogadott „arctalan nemzedék” bélyeg ellen. Nekik lett igazuk, az irodalomtörténet mára másképp ítél, gárdájukból nem egy jelentős költő, író nőtt ki. Félő, hogy Pelsőczy Réka Álarcosbáljának arctalanjai azok is maradnak. S bár az előadás nem éri el a rendező legjobb munkáinak színvonalát, erről az arctalanságról nem ő és alkotótársai tehetnek, hanem Arbenyin, Zvjozgyics és körük: e veszendő jellemek.

Hol? Budaörsi Latinovits Színház
Mi? Mihail Jurjevics Lermontov: Álarcosbál – Áprily Lajos fordításában.
Kik? Szereplők: Böröndi Bence, Sztarenki Dóra m. v., Ódor Kristóf, Páder Petra, Papp Endre e. h., Chován Gábor, Bercsényi Péter m. v.
Dramaturg: Vörös Róbert. Díszlet: Kálmán Eszter. Jelmez: Michac Gábor. Zenei szerkesztő: Vajdai Vilmos. A vége-kórus zeneszerzője: Keresztes Tamás. Rendező: Pelsőczy Réka