A közelmúltban a Jurányi Háztól a Marczibányi Térig, a Müpától a hétvégi tömegrendezvények haknijaiig igyekeztem minél többféle (tánc)nyelven megszólaló, gyerekeknek szóló táncelőadást megnézni.

Gyakorta hangoztatott nézet, hogy a gyerekközönségnél kritikusabb nincs is, hiszen ők még őszinték, reakcióik nagyon direktek és spontának, nem rejtik illedelmesen véka alá a véleményüket, mint a felnőttek. Ha ez így van, ebből az következik, hogy a színházból viháncolva távozó kiskorú arcán a mosoly igazolja, hogy ami a színpadon történt, az érvényes, igényes, minőségi volt.

Kereslet, kínálat, minőség

A közelmúltban a Jurányi Háztól a Marczibányi Térig, a Müpától a hétvégi tömegrendezvények haknijaiig igyekeztem minél többféle (tánc)nyelven megszólaló, gyerekeknek szóló táncelőadást megnézni. Figyeltem a tipegő, ovis és kisiskolás korú közönség reakcióit, és teljes biztonsággal merem állítani, hogy a valóság nagyon más. Az őszinte és spontán megnyilvánulások – ha nem tiltja le azonnal a gyerekkel érkező szülő, kísérő, óvó néni – nyilvánvalóan leggyakrabban a játékba, mesevilágba belefeledkező gyerek, nem pedig a minőségi színházcsinálást számon kérő nézőpalánta „rosszalkodásai”. Aggasztó viselkedésjegyek egyetlen esetben kezdenek tömegesen látszani a színpadi eseményekre reakcióképpen: ha a gyerekek unatkoznak. Vagy ha nem értenek valamit, és ezért unatkoznak. Ám az unalmat abban a 40-50 percben, ameddig ezek az előadások tartanak, nagyszerűen távol lehet tartani látványosságokkal, szép díszletekkel, kosztümökkel, pergő cselekménnyel, vicceskedéssel, kötelezően beiktatott „interaktivitással” is.

Nem feltétlenül a legfrissebb, de az aktuálisan futó előadások közül próbálom bemérni, hol is tart most a színháznak, táncnak ez a szegmense, milyen témákkal, eszközökkel, milyen hangnemben szólítják meg, hogyan vonják be az alkotók a gyerekeket. A programkínálatból mazsolázva kiderült, hogy bár a színházon és a gyerekszínházon belül a gyerekeknek szóló táncelőadás a halmaz halmazának a halmaza, a felhozatal számszerűleg nem kevés. A produkciók pedig legtöbbször telt házzal mennek. Tehát kereslet van. Kínálat van. A gyerekek jellemzően boldogan távoznak. Táncrajongóként és kisgyerekes anyukaként elégedett lehetek. Csak a kritikus háborgott bennem olykor kicsit. Párszor meg nagyon.

Sok beszédnek…

Mivel tánctársulatok előadásaira váltottam jegyet, meglepett, milyen sokszor kap hol kis, hol nagy szerepet a verbalitás. Fantázia terén egy pici gyerek gond nélkül túlszárnyal bármilyen színházilag edzett felnőttet, ráadásul képzettársításait nem kötik rögzült sablonok, előfeltevések sem, az okos felnőtt mégis hajlamos szöveggé fordítani a tánc és a zene univerzális nyelvét, ha az gyerekeknek szól. És nemcsak színházkészítői oldalon. Még ha az alkotó maga úgy dönt is, beszéljen csak a tánc, a zene, akadnak buzgó felnőttek, akik kényszert éreznek a „szinkrontolmácsolásra”. A Bozsik Yvette Társulat előadásán a hátam mögött ülő anyuka fáradhatatlanul duruzsolta 5 év körüli kislánya fülébe minden egyes jelenet végén, mi is történt éppen Pinokkióval.

Tendencia tehát, hogy a gyerekeknek szánt táncelőadások jó része kevert műfajú, de ez persze nem minden esetben megy a színvonal rovására. Góbi Rita produkciójának (Füled érjen bokáig!) szerkesztőelve, hogy a téma („apu születésnapja van”) köré gyermeki szertelenséggel dobálják a táncból, akrobatikából, élő zenéből, beszédből, versrészletekből álló kollázsdarabkákat. A Tünet Együttes Kucokja, bár a gyerekek számára számos érintésen, fizikai tapasztaláson alapuló élményt nyújt, elsősorban a mesemondásra épül. Rosszabb, ám gyakoribb eset, amikor az alkotók a szöveges részeket biztosítékként, sorvezetőként alkalmazzák: ha nem lenne világos, mi történik, majd elmagyarázzuk.

Az alapító és társulatvezető Vass Sándor Gergelyről elnevezett VSG Táncszínház művelődési házak által vagy fesztiválprogramok részeként kibérelhető előadása, A varázsszekrény meséi úgy csinál, mintha komolyan venné a nézőit. Klasszikus zenét és – a táncosnő esetében remegő arcizmokkal nagy nehezen prezentált – klasszikus balettet is nyújt. De talán mert a produkciót csecsemőszínházi produkcióként definiálják, a rendező úgy érzi, szükséges a láthatatlan narrátor. Pedig a legkisebbeknek a mozgás, a színek, a formák és a zene jelentik az élményt, a közönség java részét kitevő ovisok meg már maguktól is könnyedén felismerik a békát, a cicát, a macskát, a balerinát és a herceget. A társulat honlapján az előadás ismertetőjéhez bőséges leírás is tartozik a csecsemőszínház fogalmáról, a látottak mégis inkább arra utalnak, hogy nem a legkisebbek szakmai eszközökkel történő megszólítása a cél, hanem az, hogy a közvetíteni kívánt tartalom, minél szélesebb közönséghez, minél nagyobb biztonsággal eljusson. Ez a fajta túlbiztosítás, sajnos, pont nem erősíti a színvonalat. A stabil tánctudás viszont igen.

Duna Táncműhely: Álom, álom, kitalálom. Fotó: Dusa Gábor

Az Inversedance a Művészetek Palotájában látható Elvarázsolt kastélyában nem beiktatják a narrációt, prózai elemeket a tánc mellé, hanem egyenesen agyonnyomják velük a táncot. Fodor Zoltán koreográfiájában a tánc önmagában is szájbarágós, túlgesztikulált pantomim, nem viszi előre, csak illusztrálja a történetet. A hosszú percekig tartó, cél nélküli, technikás flikk-flakkok értelme, tartalma egy-egy mondattal behelyettesíthető. A főszereplő fiú kinyit egy ládát. A varázsló főz. A manók nagyon csintalanok stb. A kastély két megelevenedett festménye esetlen rímekbe szedve tálalja jelenetenként, hogy mi várható, mit láttunk az imént, legvégül levonják helyettünk a tanulságot is: csúfolódni, társunkat bántani csúnya dolog, megjavulni sose késő. Fények cikáznak, a zene hangos, a fantáziátlan, de legalább szép díszletet időnként ok nélkül emelgetik, fel-le, hogy az adott jelenet mozgalmasabbnak hasson. A varázsigét természetesen a közönségnek együtt kell kiabálnia. És a gyerekek persze hogy kiabálnak. És a végén még lelkesen tapsolnak is. Nem tudják szegények, hogy mennyire alábecsülik a képességeiket.

Komolyan venni

Kioktatásra, tanulságok tukmálására maximálisan alkalmas lehetne Pinokkió története, de Bozsik Yvette idei új gyerekbalettje se nem gügyög, se nem prédikál. Sőt, még a felnőtteknek is feladja a leckét az az egy órányi ingeráradat, amiből egy „egész estés” előadás is bőven kijönne. Az egyik galibából a másikba tébláboló, rokonszenvesen kelekótya fabábú (Hasznos Dóra) „road movie”-ja feszes tempóban hömpölyög, akárcsak Philippe Hertier gazdag hangzású, vibráló balettzenéje. A maszkos, vagy maszkszerűen sminkelt, kárókockás ruhát viselő commedia dell’arte-figurák egy különös, baljós hangulatú, eklektikussága ellenére is egységes atmoszférájú világban mozognak. A Vörös Rák fogadó asztalán retró viaszosvászon terítő, a copfos iskolás lányokon hatvanas éveket idéző kartonruha van, Juristovszky Sosa a „sötét oldalt” képviselő Macskát (Samantha Kettle) és Rókát (Feledi János) cyberpunk stílusú jelmezbe öltöztette, utóbbi mintha egyenesen Az ötödik elemből sétált volna át erre a színpadra. A Tündér (Stohl Luca) hosszú hajfonatával kelt némi izgalmat a lányok körében, akik a Jégvarázs Elsáját emlegetik – de Bozsik verziójában nyoma sincs a Walt Disney-s negédeskedésnek. A cselekmény híven követi az eredeti Collodi-regény számos tanulságos, ijesztő, akár horrorisztikus fordulatát. Ahogy korábbi commedia dell’arte gyerekelőadásában, a Petruska és Pulcinellában sem csinált gondot abból, hogy koporsót tegyen a színpadra, Bozsik ezúttal is szemrebbenés nélkül felakasztja Pinokkiót, ahogy az az eredeti regényben is áll. De ezen csak a felnőttek rökönyödnek meg.

Nincs értelme különbséget tenni gyerek- és felnőtt műfajok között. Ezt vallja Palya Bea is, akinek 2004-es Álom, álom, kitalálom című albumán ott szerepel: énekelt mese kicsiknek és nagyoknak. Juhász Zsolt és Horváth Zsófia tíz éve készült és tavaly ősszel a Marczibányi téren újra bemutatott koreográfiája jó érzékkel hangolódik rá az énekesnő varázslatosan áradó, színtiszta zenei játékára. Anélkül, hogy arányain változtatna, lényegében testet ad az izzó, pörgő, zenemesének. A szellemes és a gyerekek számára könnyen érthető mozdulatokat is használó koreográfiához (pl. a lányok magasba emelt, szívet formáló két karja, a lovacskázós ügetés), a sokféle forrásból merítő muzsikához, az álom és valóság határán táncoló cselekményhez dicséretesen visszafogott színpadi látvány társul. Libor Katalin egyszínű ruháinak szabásvonala a népi hagyományokat követi, de nincsenek minták, súlyos anyagok, repkedő alsószoknyák. Semmi nincs túlmagyarázva, az előadás nem akarja végigvezetni a közönségét valami konkrét megoldásig, tanulságig. A gyereket egyszerűen csak nézőként, a nézőt játszótársként kezeli, és hagyja, hogy mindenkit az ragadjon meg, ami korának, képzeletének, háttértudásának megfelel.

Kortárs tánc kortárs gyerekeknek

A gyerekek, miután legtöbbjük első találkozása a művészettel, mesével mondókákon, népmeséken, zenés, táncos ringató foglalkozásokon keresztül történik, könnyen és örömmel merülnek el ebben a világban. Nagyobb kihívás kortárs táncot gyerekek számára tálalni. Jellemző megoldás a társművészetek elemeinek használata, vagy a tánc kiemelése megszokott színházi közegéből.

Így fordulhat elő az is, hogy míg az akár tetemes pályázati pénzekkel megtámogatott nagyszínházi produkciók sokszor az avíttas eszközökkel összetákolt „megúszós maszlag” kategóriájába sorolhatók, addig egy céges rendezvényen simán belefutunk egy olyan hakniba, amely formailag és tartalmilag is érzékenyen reagál a világra, mindarra, amibe a mostani gyerekek beleszületnek. A kortárs táncot az újmédia-művészettel társító, világszerte turnézó Bandart Productions nevét itthon sokan egy kereskedelmi tévés tehetségkutató show-ból ismerik, de fellépnek például az Agrárgépshow 2017 rendezvényen is, szóval nem csinálnak gondot abból, hogy a rétegművészet köreiből a tömegkultúra színtereire merészkedjenek. Produkcióik közege azonban nemcsak ezért izgalmas. Előadásaikon Lengyel Katalin táncos a Tóth-Zs. Szabolcs által helyben digitálisan megrajzolt és animált virtuális világba kerül. A háttér vásznára vetített rajzok nemcsak díszletként, de a táncos partnereiként is funkcionálnak: incselkednek vele, meglepik, feladatok elé állítják. A Dancing Graffiti egyszerű vonalrajzok és játékos, tiszta mozdulatok segítségével, huncut humorral, lezser könnyedséggel a kicsik által is gond nélkül beazonosítható tárgyak, szimbólumok megjelenítésével, képregényes grafikai utalásokkal érint olyan témákat, mint identitásunk, motivációink meghatározása. Ki vagyok én? Mi határoz meg minket? Nemünk, érzelmeink, vágyaink…? Fontos kérdések ezek egy olyan közönségnek feltéve, amelynek tagjai, az úgynevezett digitális bennszülöttek előbb használtak tabletet, mint hogy járni tudtak volna; akik pár éven belül, vagy akár már most pontosan e kérdések mentén hoznak létre nagy rutinnal, napi több órában tartalmakat a közösségi oldalakon, egymással csetelve, blogolva, vlogolva.

A Bemelegítés című beavató előadásáért tavaly Békés Pál-díjjal is jutalmazott Juhász Kata Társulat is szisztematikusan, változatos eszközökkel dolgozik azon, hogy új közönséget építsen a kortárs tánc műfajának. A 2014-ben készített Felhőcirkusz jelenleg játszott unplugged változatán egyszerre érződik az elmúlt évek tudatos útkeresésének sok-sok részeredménye és az önfeledt műhelymunka, amellyel valószínűleg létrejöhet egy ilyen produkció. A Jurányi Ház tornatermében látható előadás elvet minden színházas klisét, elhagyja az produkció korábbi verziójában használt kivetítőt (erre utalhat az unplugged megjelölés), s bár Weöres Sándor versein alapul, egy hangnyi versrészlet sem hangzik el benne. A Déli felhők című vers szereplője, a tarka ruhás Katóka (Daragó Dorina), és a hófehér ruhás felhőcirkuszi társulat^[1] a mozgás, a ritmus, a zene – no és néhány jól megválasztott kellék, pl. békatalpak, felcsatolható malacorr – segítségével hoznak létre egy tornateremnyi weöresi mikrokozmoszt. Szárnyat igéznek a malacra, és közben maguk is nagyon jól szórakoznak. A koreográfia egy asszociációs játék, amelyben úgy változik, alakul minden pillanatról pillanatra valami mássá, mint a gomolygó felhők rajzolata az égbolton. A légtornászok mennyezetről leomló hófehér kendője az egyik pillanatban cirkuszi eszköz, a másikban hinta, vagy egy hóember jelmeze. Évszakok múlnak, ritmus áll össze zenévé, a zenészből légtornász, a táncosból zenész válik, elmosódik a határ cirkusz és tánc, olykor nézőtér és színpad között. Az eredmény bohó, ötletes, látványos, inspiráló. Lehet a mélységeit is fejtegetni, a megidézett Weöres-sorokat citálni, de annak is, aki még soha nem hallott Bóbitáról, a felhőt leső Katókáról, a Birka-iskoláról, teljes értékű színházi élményben van része. Juhász Kata nemcsak az irodalmi impulzust tudja a tánc, cirkusz és zene nyelvére sikeresen lefordítani, de rátalál arra a módra, hangnemre, struktúrára is, amivel mindez a gyerekek számára érthető és élvezhető lehet, és közben a szülő sem érzi magát matiné előadáson.

Bozsik Yvette Társulat: Pinokkió. Fotó: Horváth Judit

Hogy mindez mennyire nem egyszerű, az abból is látszik, hogy a hasonlóan élő zenével, akrobatikával, tánccal, és ezúttal elhangzó versekkel operáló Füled érjen bokáig! a jó gegek, a minőségi zenei és táncos, sőt korrekt színészi teljesítmény dacára is értetlenkedést szül a gyerekekben. Az ölemben ülő egyévest maximálisan elvarázsolják a hangszerek, a cigánykerék, a tütü, a pöttyös labda, a lufi, az ember nagyságú díszlettorta és a konfettieső. A célközönség (az előadást 3–6 éveseknek hirdetik) viszont türelmetlenül faggatózik: „Most mit csinálnak?” A publikum legsokatmondóbb megnyilvánulása az előadás huszadik percében elhangzó kérdés: „Mikor kezdődik?”

Tényleg, mikor? És leginkább: mitől kezdődik? Mármint a színházi élmény.

Beavatás, beavatódás

A színházi előadásba belefeledkező gyerek tudatállapota – akár a mesét befogadó gyereké – különös kettős tudatállapot. Egyszerre van benne az öröm, amikor a reális világ általa már ismert mozzanatait sikerül beazonosítani, és az izgatott várakozás a mesevilág megismerésére. A tudhatóan bekövetkező mesei fordulatok és a színházlátogatáshoz kapcsolódó élmények (függöny felgördül, taps, meghajlás stb.) nyújtotta biztonságérzet mellett ott a csodavárás, a nem hétköznapi megélésének a vágya. Míg a kicsiknél a ráismerés öröme dominál („Jé, labda!”), viszont a reális és mágikus fogalma egybefolyik, addig a nagyobbak már a történetet is keresik, és egy 4-5 éves már gond nélkül eligazodik a való és a mesék világa között, olyannyira, hogy ez jelenti számára a fő élményforrást. Ahogy a Mérei–Binét szerzőpáros Gyermeklélektan című könyvében írja: a meseélmény az „irreálisnak az elfogadása a reálisnak a tudatával”.^[2] Ez a kettősség olyan erős élmény, hogy a gyerek már önmagában ennek megélésétől aktív befogadóvá válik, anélkül, hogy megszólítanák vagy színpadra hívnák, bevonódik. Viszont nem tud kívülállóként, objektív nézőpontban maradva jól szórakozni, ha őt valamilyen színházi eszköz eltávolítja, elidegeníti, ha nem kapja meg a belefeledkezés varázsát; ha valami akadályozza az átélést, az – ahogy Vekerdy Tamás fogalmaz – egy csapásra megszünteti a néző belső aktivitását, kitágult belső világa egy pillanat alatt összezsugorodik.^[3]

Góbi Rita előadásában cselekmény nemigen van, hangulatokat és karaktereket skiccelget a négy szereplő: az apuka (Gyulai Csaba, zenész), és az ő születésnapját ünneplő három testvér (Berényi Nóra Blanka, Tick Regina Zsófia, Góbi Rita). A három gyerekkarakter, a stréber, az idétlen és a különc a balett, az akrobatika és a kortárs tánc nyelvén az ovis torna elemeit is felhasználva adja át a maga képletes ajándékait. Produkálják magukat, szavalnak, viháncolnak, féltékenykednek, hisztiznek, durciznak, és nagyon sokszor mondják, hogy apu-apu-apu… A gyerekség gesztusain, grimaszain, csetlés-botlásain alapuló performanszban a táncosok nem a gyerek szerepét játsszák, hanem a felnőttekét, akik játékos iróniával csinálnak úgy, mintha gyerekek lennének. Az ovis korú nézőknek így a gyerekkarakterekkel azonosulni, következésképpen bevonódni is lehetetlen. Amint az előadás nehezen eltelő félórája után Góbi Rita játékos tornára hívja a gyerekeket és szüleiket, a korábban unatkozó gyerkőcsereg örömmel rohan a színpadra. Hirtelen mindenki tudja, mi a szerepe, miért jött, és jól érzi magát.

A Tünet Együttes 2011-es premierje óta megunhatatlan interaktív meseszínháza, a Kucok sikere jól példázza, milyen fontos eltalálni az arányokat ismert és ismeretlen, mese és valóság, kötöttség és szabadság között. A mesén kívüli és belüli világ között a Mesemondó, Szabó Réka figurája segít navigálni a kicsiknek. Először elég csak varázsszoknyájának széléhez érniük, hogy kapcsolatot teremtsenek a fantáziavilággal, majd besétálnak Kucokfalvába, ahol ki-ki a saját vérmérséklete szerint vesz részt a történtben, de ha csak szemlél is, a végére egy közösség részének érezheti magát, amely véghez vitt egy csodát. A gyerekek, szabadon játszhatnak, de szabott feladatokat kapnak. A mesefigurák mindegyikének, még ha ismerősek is, van valamilyen nem szokványos tulajdonsága, amely közel hozza a karaktert hozzájuk: a rongybaba (Kántor Kata) keze-lába összegubancolódik, a robot (Szász Dániel) néha lemerül, az egyszemű óriás (Gőz István) álomszuszék, emellett ő veszíti el a gondjaira bízott királylányt is. Utóbbi pedig… De nem lövöm le a poént, legyen elég annyi, hogy kicsit sem megszokott királylányos kinézetet ölt, és nem is tudja magáról, hogy királylány. Fontos dologról árulkodik a momentum, amikor előbukkan, és a körülötte álló, ámuló-bámuló csapatot megkérdezi: „Hát ti, kik vagytok?” A gyerekek nem azt válaszolták: „Mi vagyunk Kucokfalva lakói!”, hanem egytől-egyig udvariasan bemutatkoztak neki vezeték- és keresztnévvel. Mert itt igenis számít, hogy ők személyesen kicsodák, hogy Kucokfalva értük van, és olyan lehet, amilyennek ők maguk akarják.

Bátorságra fel!

„A gyerekeknek szóló színjátszásban kimondva vagy kimondatlanul két alapvető szemlélet létezik […]. Az egyik az alkotóval egyenrangú befogadónak tartja a gyereket, a másik csupán leegyszerűsített, preparált igazságok megértésére képesnek. Az egyik bonyolult és teljes művészi élményt kínál, a másik didaktikusán redukáltat. […] Az egyik partnernek tekinti a gyereket, a másik gügyögve, s cseppnyi lekezeléssel szól hozzá.”^[4]

A fenti, ma is, és a gyerekeknek szóló táncelőadásokra is igaz sorokat Nánay István 30 évvel ezelőtt írta. Azt nem állítanám, hogy az eltelt időben semmi nem változott. A külsőségekkel kápráztatni akaró, a gyereket nem teljes értékű közönségként kezelő gyerekszínház az, ami nem változik. Hiszen nézőjét leginkább csak biztos bevételi forrásnak tekinti, arra épít, hogy a színházzal éppen csak ismerkedő generáció nem választja szét az érdekest a harsánytól, a szellemest az olcsó poéntól, a közvetlenséget a gügyögéstől, a partneri odafordulást az okoskodó lenézéstől. És nem is célja, hogy ezt megtanulja. Amint a gyerekre mint a jövő színházlátogatójára tekint a színházcsináló, fel kell tennie a kérdést, hogy ki is ő, mi motiválja, hogyan gondolkozik, mi jellemzi a generációját, mitől fog ő felnőttként is színházba járni, akár táncot nézni. A jó gyerekszínház ott kezdődik, ahol nem csak a gyerektől várja el az alkotó, hogy kíváncsi legyen a színházra, hanem ő maga is kíváncsi a gyerekre, nem pusztán megszerezni akarja a figyelmét, hanem kiérdemelni. Teljes értékű művészi alkotásokkal tiszteli meg, s így óhatatlanul kialakítja benne az igényességet, fejleszti esztétikai érzékét. A jó hír az, hogy a befektetett energia meghálálja magát, hiszen mindez innovációra, új formák, eszközök keresésére sarkall. Bár a prózai színházhoz képest sokkal zsigeribben ható, sokkal szabadabb nyelven beszélni tudó tánc műfaja, és – meggyőződésem szerint – maga a gyerekközönség is bőven elbírna a jelenleginél jóval nagyobb kísérletező kedvet, bátorságot az alkotók részéről, biztató látni, hogy vannak, akik már belehajítottak néhány kavicsot a gyerektáncszínház állóvízébe.

^[1] Tagjai: Zoletnik Sophie – tánc, akrobatika; Ben Glass – tánc, akrobatika; Kertész Endre – cselló; Kovács Sára Dizna – fuvola, pikoló; Ölvedi Gábor – ütősök.

^[2] Kettős tudat. A mesei és a gyermeki megfelelései, in Mérei Ferenc – V. Binét Ágnes: Gyermeklélektan, Gondolat Budapest, 1993.

^[3] dr. Vekerdy Tamás: Gyermekszínház – diákszínház. Néhány gondolat fejlődéslélektani szempontból, in Tanulmányok a gyermekszínházról, szerk. Földényi F. László, Magyar Színházi Intézet, Budapest, 1987.

^[4] Nánay István: Gyermekszínházi állapotrajz, in Tanulmányok a gyermekszínházról, i.m.