A Pride fesztiválprogramjában idén több – témáját tekintve nyilván passzoló – színházi előadás is szerepelt, köztük egy kettős improvizációs est, a Grund Színház és a Momentán Társulat kombója.

Lement a Budapest Pride, kisebb-nagyobb fennakadásokkal, gáncsoskodással, de viszonylag rendben. Általában a fesztivál nem sok eseményén veszek részt fizikailag, inkább csendes szimpatizánsként (értsd: normális világszemléletű emberként, legalábbis merem remélni) figyelem az eseményeket. De igazából ez sem igaz, mert ilyenkor egy hétig célzottan és koncentráltan hőbörgök, és azon gondolkozom, miért nem akarják egymást élni hagyni az emberek. Aztán pedig lenyugszom, és igyekszem meglátni a fa mögött az erdőt. Elolvasom a nyitóbeszédet, amelyet idén Székely Kriszta rendező vágott ki „férfiasan” (ez a szókincsünk…), és örülök, aztán belenézek a színházi kínálatba.[1]

A fesztiválprogramban idén több – témáját tekintve nyilván passzoló – színházi előadás is szerepelt, köztük egy kettős improvizációs est, a Grund Színház és a Momentán Társulat kombója. Az improvizációról keveset beszélünk, nem is értem. Pedig egy időben a tévé is felhívta rá a nagyérdemű figyelmét, hogy a műfaj nemcsak szórakoztató, de igen mélyre is vihet. Az irány csak döntés kérdése, a módszerek változatosak. És az unalom kizárt, hiszen nincs két egyforma előadás.

Boncsér Sára Luca és Palkovits Nóra

A Grund Színház Hazaviszlek című produkciójában (amely tavaly is szerepelt a Pride-on, de akkor nem figyeltem) két nő van a színpadon. Fizikailag két nő – és itt jön a színház –, mert a jelenetek laza asszociációs hálójában hol kutyák, hol hörcsögök, hol szellemalakok, hol a nonverbális kommunikáció eszközei, és így tovább. Olyasmik, amiket általában hazaviszünk: magunkkal (barát/barátnő/kisállat – élőlény-társ, ahogy a Szégyenben Monori Lili mondaná), magunkban (érzések – gyász, megbánás stb.), a telefonunkban (emotikonok). A keret az, ami az apropót adja: két nő egy lakásban, intim térben, ki tudja, hol és hogyan találkoztak, de épp ismerkednek. Az ő történetük töredékekből áll össze, értsük ezt úgy, hogy a kezdeti, borral oldott zavarból az utolsó jelenetre érnek el egymás feltérképezésének abba a stádiumába, ahol a tényleges kapcsolat kialakul. Az egész ott indul, ahol mi, nézők, külső szemlélők, már nem vagyunk jelen. Magánügy.

Alapvetően helyzetgyakorlatokat látunk, az improvizáció ténye nem nyílt, feltehetően a helyszín és a szereplők (nem, foglalkozás: kórházi szakasszisztens, eladó/vevő, bohóchal a nappalit díszítő akváriumban, Twix, a hörcsög, vagy Lujza, a kutya stb.) vannak felskiccelve, a helyzet kibontása és kimenetele Boncsér Sára és Palkovits Nóra fantáziájára és találékonyságára van bízva. Például az, ahogy a kiskutya tanulja az ugatást; ahogy a tengerparti házikóban két nő (testvérek? anya-lánya?) hallgatja a téli természet muzsikáját, miközben az egyik gyerekvállalásról beszél, a másik összegez; a két halál utáni élmény, amely egyrészt a reinkarnáció, másrészt az elszalasztott lehetőségek körül forog; a templomi párocska szelíd egyházkritikája; az, ahogy a betörő bekönyörgi magát aludni a vak házigazdához, és végül lakberendezési tanácsokat ad neki; az akváriumban úszkáló díszhalak cinizmusa; a chat (amelynek maradéktalan megértéséhez nem elég X-nek, minimum Y-nak kell lenni – nem, nem kromoszómákról, generációkról beszélek –, ami én nem vagyok, de sebaj, attól még élvezem). Csupa remek, szellemes megoldás. És ami fontos: kölcsönös tisztelet. Ha az egyikük villan, a másik nem akarja „lejátszani” a színpadról, alapvetően közösen viszik végig a helyzeteket.

Bódy Gergő és Rada Bálint

A Momentán Társulat az improvizáció egy másik válfaját műveli immáron mintegy másfél évtizede. Ők a közönségből is dolgoznak. A két éve töretlenül műsoron lévő Fiúk Ketten esetében ez úgy néz ki, hogy Bódy Gergő és Rada Bálint egyrészt ráhangolódásképpen odalépnek a nézőkhöz, és szavakat, legeket gyűjtenek tőlük, majd a színpadról megbeszélik velük a tegeződést, amit rögtönzött felmérés követ, és kiderül – valószínűleg a fesztiválnak köszönhetően –, a közönség legalább 50%-a „Momentán-szűz” (a nagybetű és a kötőjel fontos – ennyit a központozás jelentős[s]égéről). Az alapszituáció és -hangvétel adott: ez egy párkapcsolati este, a középpontjában lévő két férfi pedig szereti egymást, csak akad egy konfliktusuk. A két szereplő státuszát, foglalkozását és a megbeszélnivalót a nézők határozzák meg, az izgalom abban áll, hogy a fellépők nem tudják, a másik pontosan kit és mit játszik, az csak élesben derül ki. Pszichodráma következik tehát, számunkra tulajdonképpen felelősség nélkül, de a lehető legjobb fajtából, utána rövid, egy pillanatig sem erőltetett beszélgetéssel. A fiúk hihetetlen profizmussal és rutinnal kezelik a párbeszédes helyzetet, mind a közönséggel, mind egymással. Amikor az egyikük nincs jelen, a harmónia köztük akkor is tökéletes, teszem azt abban, hogy lehetetlen csávába húzni őket. Ugyanis az a javaslat, hogy az azonos nemű pár bármelyik tagja beosztását tekintve helyettes államtitkár legyen, egyikükön sem megy át – és ez az azonos neműség egyébként kizárólag itt és ekkor érdekes, amikor a dologba be akarna úszni valamiféle politikai felhang, különben fel sem merül, hogy ez az apróság változtatna bármit is az emberi helyzeten, és ez gyönyörű. (Aznap este egyébként egy altatóorvos és egy VV-szereplő bőrébe bújnak.)

A játékról legyen elég annyi, hogy mindketten rettentő komolyan veszik, bámulatosan őszinték, mélyre is mennek; ha valami az adott körülmények között még nincs teljesen kivesézve, nem félnek visszakérdezni, és addig rágódni rajta, amíg meg nem feneklenek, ami persze nemigen fordul elő. És a csendektől sem félnek, amitől meg az egész valóságossá válik, és valószínűleg ebből követezik az is, hogy egy-egy ízes káromkodás (kötőszó) hallatán a közönség nem kezd el azonnal nevetni, mert amit látunk, hallunk, nagyon is életszagú. Mindehhez persze segítségük is van: a színházi eszköztár, amelynek széles spektrumát használják és biztonságosan kezelik, amitől az az érzésünk támad, hogy a színpadon nemcsak a kellékek, a ruhával teli táska, a zsömle, a víz, a ragadós kockasajt, hanem minden valódi. Még egyszer mondom: noha vannak pillanatok, amikor kifejezetten jól szórakozunk, ami ebben az előadásban folyik, az nagyon komoly dolog. Szóval a magam részéről maradok továbbra is lelkes és odaadó híve a Momentán Társulatnak.

Mi? Hazaviszlek 07/06 & Fiúk Ketten 07/06
Hol? IMPRÓ – kreatív töltőállomás
Kik? Grund Színház: Boncsér Sára Luca, Palkovits Nóra / Momentán Társulat: Bódy Gergő, Rada Bálint m.v.

[1] Miközben írok, a háttérben megy a rádió, egyenlő jogokról van szó, arról, hogy ha orvoshoz megy az ember, ne merüljön fel a társa neme, hogy érdemesebb lenne inkább megismerni egymást; és egy pillanat alatt az idegenellenesség kérdésénél vagyunk, hogy „amit nem látunk, attól könnyebben félünk”, külföldi fiatalokról, generációkról folytatódik a beszélgetés – normálisan. „(Legyen lehetőség) nyitottnak lenni a világra.” A felhang pozitív, mégis. Ez Magyarország, 2017…