Nem biztos, hogy az életet éljük. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy azt éljük, amit az életről gondolunk. Amit az életről hiszünk. Amit az életről tudunk. Mert mindannyian tudjuk, hogy hogyan kell élni. Persze néha rácsodálkozunk, hogy a világ másik fele mindezt teljesen ellentétesen tudja, és mégis él.

Ezt a címet javasoltam, amikor a rektorhelyettes asszony felkért eme beszéd megtartására. Hiúságom és nagyravágyásom nem engedték, hogy visszautasítsam ezt a megtisztelő feladatot. Azt hittem, egyszerű dolgom lesz. Végül is az egyetemi év nélkülem is megnyílik, és mindannyian úgy teszünk majd, mintha meg lennénk elégedve. Szerepelünk egy kicsit egymásnak. Színészkedünk. Átlátszóan, rosszul, de azzal ámítjuk magunkat, hogy a másik talán nem vette észre, és akkor minden rendben.

Hatházi András. Szarka Zoltán felvétele

Előre bocsátom, hogy – nagyon rövidre szabott, kevesebb, mint kivonatos – gondolatmenetemnek nem az a célja, hogy bármiféle igazságot keressen. Nem azt állítom, hogy a későbbiekben említett fordítások, értelmezések bármelyike is jó vagy rossz. Mint ahogy a színházról, a színészetről alkotott nézetek helyes vagy helytelen voltát sem akarom eldönteni. Hiszen nincs egy mérce, amihez képest ezeket mérni lehetne. Ennek (az egymáshoz való mérhetőségnek) az illúzióját csak az elme teremti meg, hogy igazolja önmagát, én pedig arról (is) igyekszem beszélni, hogy az elme ilyen jellegű tevékenysége nem sokat ér, amennyiben hitelt is adunk az általa teremtett „eredményeknek”.

Még egyszerűbben fogalmazva: látunk valamit, véleményt alkotunk róla, és elhisszük, hogy véleményünk helyénvaló. Attól fogva pedig ennek függvényében viselkedünk. Ám, ha őszinték vagyunk, belátjuk: véleményünk semmit sem ér.

Ez a terem nem magas, csak mi vagyunk alacsonyak hozzá.

Másrészt mindig is érdekel, hogy mi lehet a valóságtartalma egy kifejezésnek, kijelentésnek.

Sokszor szinte látom magam előtt, ahogy valaki ténylegesen a szívére veszi, vagy lenyeli a sértést. Netán elönti az epe. Esetleg dühbe gurul.

Vagy ahogy az egész világ színházzá alakul. Mert ugye „Színház az egész világ…”

Egyébként ez a sokat idézett „színház az egész világ” kijelentés Shakespeare Ahogy tetszik című darabjából való. A II. felvonás 7. színében mondja az egyik szereplő, Jacques. Ekként hangzik az eredeti:

All the world’s a stage
And all the men and women merely players;
They have their exits and their entrances,
And one man in his time plays many parts.

Ezt fordította Szabó Lőrinc úgy, hogy:

Színház az egész világ,
És színész benne minden férfi és nő:
Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár
Életében.

Vagy Rákosi Jenő úgy, hogy:

Színház az egész világ, s merő
Szereplő mind a férfi, nő, mindenki
Föl- és lelép; jut több szerep is egy
Személyre.

De az eredeti szöveg szó szerinti fordítása úgy szól, hogy:

Az egész világ egy színpad
És minden férfi és nő csupán játékos;
Nekik megvan a saját kijáratuk és bemenetelük,
És egy ember saját idejében sok részt játszik.

Az egyik szembeszökő különbség a „player” szó fordítása. A szó elsődleges jelentései: játékos, lejátszó, zenész, és csak a legutolsó sorban színész. Ehhez képest Rákosi Jenő egyenesen „szereplő”-nek fordítja.

Aztán a „plays many parts” Szabó Lőrincnél: Sok szerep vár életében, Rákosi Jenőnél: jut több szerep is egy személyre. De a „part” szó jelentései: rész, alkatrész, és csak legutolsó sorban szerep. Határozószóként még azt is jelentheti, hogy részben, igeként viszont: elválaszt, válik, darabol értelemben használatos.

A „play” szót pedig egyikük sem fordítja. Ez utóbbi igeként elsősorban azt jelenti, hogy játszik, és csak másodsorban azt, hogy előad. Főnévként pedig a játék, a színdarab megnevezésére használatos.

De térjünk vissza a „player” szó fordítására (és ferdítésére). Azáltal, hogy színész, illetve szereplő lett belőle, a magyar szöveg eltávolodik a performativitás lehetőségétől, és követi azt a hagyományosnak tekintett irányvonalat, ami szerint még mindig értelmezzük a színházat. Ebben a felfogásban a színház – pontosabban a színházi előadás, mert feltételezem, hogy elsősorban erre gondolunk, amikor a színházról beszélünk – noha már nem a (magyar) szöveg és a (magyar) nyelv védőbástyája, de még mindig egy (lehetőleg folyamatos) történet elmesélését jelenti (lehetőleg egységes, megismerhető) szereplők által. Aminek következtében a színházi előadás létrehozói számára még mindig fontos szempont, hogy azt jelenítsék meg, aminek lennie kellene és nem azt, ami van. Ezért tehát a színész, aki azt állítja magáról, hogy ő Romeo, és a színésznő, aki hasonlóképpen cselekszik, mikor azt jelenti ki magáról, hogy ő Júlia, úgy tesznek, mintha szeretnék egymást (hiszen a történet miatt ez esik meg velük), mi pedig nézőkként úgy teszünk, mintha ezt elhinnénk nekik. És boldogan élünk, amíg meg nem halunk!

De vajon tényleg élünk? Vagy csak úgy teszünk, mintha…

Nem biztos, hogy az életet éljük. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy azt éljük, amit az életről gondolunk. Amit az életről hiszünk. Amit az életről tudunk. Mert mindannyian tudjuk, hogy hogyan kell élni. Persze néha rácsodálkozunk, hogy a világ másik fele mindezt teljesen ellentétesen tudja, és mégis él.

Erről a teremről abszolút értelemben semmit sem mondhatunk. Sem azt, hogy szép, sem azt, hogy giccses, de azt talán megállapíthatjuk, hogy vannak emberek, akik ezt szépnek tartják, és vannak emberek, akik nem. És olyanok is vannak, akinek ez (különböző okoknál fogva) teljesen mindegy.

Még rövidebben fogalmazva: lehet, hogy nem a tartalommal, hanem a formával foglalkozunk.

Talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy a színész nem játékos. Pedig mindenki annak tartja, és ő is ekként tekint önmagára – mégsem az. És még ha sikerül is megszabadulni a „hogyan kell csinálni” megkötöttségeitől, még akkor is három dolog akadályozza őt abban, hogy tényleg játékossá váljon.

A közönség, az ismétlés és az identitás.

Pontosabban az ezekről alkotott felfogás.

Mert úgy tűnik, hogy – ha már nem tudunk úgy létezni, hogy ne használjuk az elménket, akkor – nem mindegy, hogy miként gondolkodunk. És mit hiszünk el abból, amit gondolunk.

Vegyük sorra.

A közönség.

A színészek tudják, mekkora rémület önti el őket, amikor az előadás kezdetét megelőzően elhangzik a figyelmeztetés: „Itt van a közönség, a játéktérben, kérjük, ne járjanak!” És egyre csak közeledik a pillanat, amikor ki kell állniuk a közönség elé, akinek ítéletétől függ a siker, a népszerűség, a hírnév.

Rettenetes lehet így élni! De mégis miért van ez így?

Nem tudom.

Csak feltételezem, hogy azért, mert a színházi előadást létrehozók úgy tekintenek a közönségre, mint aki nincs jelen. Csak akkor lépnek kapcsolatba a színpadon lévők a nézőtéren lévőkkel, amikor eljön a taps és a meghajlás pillanata. Addig a színészek úgy tesznek, mintha nem lenne ott (a nézőtéren) senki, mintha csak maguknak játszanának, mintha más korban és más térben lennének ők másvalakik. Az „itt és most” helyett arra összpontosítanak, hogy „ott és akkor” legyenek.

Miközben mindannyian tudják (a színészek is és a nézők is), hogy ez nem igaz.

Persze a színészek olykor kiszólnak: „Ugye, milyen ravasz vagyok?” De igazából nem várnak választ a kérdésre. És valójában a nézők sem akarnak válaszolni.

Talán mert ők is igyekeznek ünnepélyesen viselkedni, és lehetőleg nem megzavarni az előadást. Ha szükségesnek látják, „önfeledten” nevetnek, „megrendülten” hallgatnak vagy „kellő áhítattal” szemlélődnek – de közvetlenül nem vesznek részt az előadás alakulásában.

Sem a színészek, sem a nézők nem számolnak azzal, hogy az előadást közösen hozhatnák létre.

Nem. Az előadás ma túlnyomórészt termék, produktum, ami kész van, és mint minden kereskedelmi folyamatban, úgy itt sem partner a közönség, akire a vevő szerepe hárul.

A színészek félnek a közönségtől. Mint a tanárok a diákoktól. És mivel már több mint egy évszázada dívik ez az állapot, a nézők is félnek a színészektől. Mint a diákok a tanároktól. „Csak meg ne szólítsanak! Csak ki ne hívjanak!” Vannak ők, és vagyunk mi.

Két külön tábor, akik csak fizikailag vannak ugyanabban a térben.

Ilyen körülmények között nem hiszem, hogy beszélhetünk tartalmas együttlétről. Játékról még kevésbé. Eljátszásról, alakoskodásról, tettetésről igen, de őszinte játékról aligha.

Az ismétlés.

Mit ismételünk? A formát vagy a tartalmat? Amikor megiszunk egy pohár vizet, mire gondolunk? Arra-e, hogy ezt a tevékenységet már rengetegszer elvégeztük, vagy a célunkra  (oltani a szomjunkat, megnedvesíteni kiszáradt torkunkat, leöblíteni a gégénken akadt morzsát vagy netán lenyelni a gyógyszert)? Azt hiszem, az utóbbira. Én legalábbis azt tapasztalom, hogy amikor leülök enni, akkor az éhségemet csillapítom, és nem a hajdani táplálkozásokat ismétlem meg. Persze, ha rossz a kaja, akkor eszembe jut, hogy ettem én már finomabbat is, de ha csak a forma ismétlése lenne a cél, akkor bizony sokszor éhen vesznénk…

Munkám során azt tapasztalom, hogy színpadi ismétléseink nem azt célozzák meg, ami van, hanem azt, aminek lennie kellene. A színész, aki azt állítja magáról, hogy ő Romeo, semmiféle szerelmet nem érez a színésznő iránt, aki azt állítja magáról, hogy ő Júlia, de mindketten hevesen próbálják elhitetni önmagukkal és közönségükkel, hogy márpedig ők igenis epednek egymásért. És azt igyekeznek próbáról próbára, estéről estére elérni, aminek lennie kellene, nem pedig azt, ami van. Mindaddig, amíg az esztétikai magasság (ami – a közízlést tekintve – nem is olyan ördöngös, elérhetetlen valami) el nem hiteti mindannyiunkkal, hogy: ez szép. Gyönyörű! És ha ez ilyen, akkor ennek igaznak is kell lennie!

Valóban? Ami szép, az jó is? Ami szép, az igaz?

A külcsín el tudja feledtetni velünk a belbecs híját?

Életünk során rengeteg tevékenységet, helyzetet, érzést, érzelmet ismételünk. Egész életünk egyetlenegy nagy ismétléssorozat. És itt most nem csak a légzésünkről, a szívverésünkről, a szemünk pislogásáról beszélek. Hanem elsősorban arról, hogy például a ma reggeli fogmosás nem a tegnapi fogmosás, amennyiben valóban fogat mosunk, és nem csak dörzsöljük szánkban a zománccal borított kalciumot vagy a szintetikus anyagokat, miközben gondolataink valahol egészen máshol járnak.

Lehet, hogy az ismétlésnél az egyik legfontosabb elem az őt megelőző felejtés.

Úgy tűnik tehát, hogy az ismétlés lelketlenségének oka a fejünkben van. Az elménkben. Amely nem felejt, felismeri az ismétlést, és az ismert és tapasztalt, a bevált és biztonságban tartó sablonokba erőszakol minden új tevékenységet. A játékot is.

Szerencsére a játékban nem az agyunkkal, hanem szívvel-lélekkel veszünk részt.

És végül a harmadik probléma: az identitásé.

Ki van jelen a színpadon?

Látszólag ez a legfogasabb kérdés.

Ebben a pillanatban kik vannak jelen? Itt, ebben a teremben. Egyetemi hallgatók? Lehet, hogyha annak tekintik magukat. Tanárok? Ha így gondolnak magukra, akkor minden bizonnyal azok. Gyermekek? Igen, ha a szüleikre gondolnak. Szeretők? Ha ekként tekintik magukat, akkor miért ne?

Mi kik vagyunk?

Az ember, amennyiben egészségesnek születik, bárkivé válhat. Minden feltétel adott ahhoz, hogy zenész legyen, irodalmár, matematikus, táncos, festő, szellemekkel társalkodó lény – bármi lehet.

Mégsem lesz az.

Mire ráébred saját magára, addigra már mélyen gyökereznek benne azok a vélemények, amiket a környezete alkotott róla. A többiek véleményének ad hitelt, és a legtöbbször meggyőződésévé válik, hogy ő valóban az, amit a többiek gondolnak róla. Ó, én nem tudok énekelni! Én nem tudok táncolni! Én nem tudok rajzolni!

Pedig valamikor tudott. Mindent tudott. De egy számára fontos valaki azt mondta neki, hogy ne énekelj, mert nincs hangod. Botlábad van. És ne rajzolj, ha nem akarod, hogy kinevessenek. És ő  elhitte, hogy a nem tudás eleve benne van. Tehát ő így született. Neki ilyen a személyisége.

Talán ezért nehéz eldönteni, hogy ki van jelen a színpadon. Mert a személyiség felől közelítünk hozzá.

A színházi előadás létrehozói (színészek, rendezők, látványtervezők, koreográfusok, zenészek, írók, dramaturgok, de a nézők, a kritikusok is) tapasztalataim szerint mind ezt próbálják megfejteni: a személyiséget.

De a személyiség nem mi vagyunk. A személyiséget a környezetünktől kaptuk, később vele közösen alakítottuk, de azt bármikor el is vehetik tőlünk vagy mi magunk szűntethetjük meg!

Persze, számítanak a velünk született képességek is. Aki két méternél magasabb, nem biztos, hogy el tud bújni a bábszínházi paraván mögé, de ez még nem jelenti azt, hogy ő nem lehet bábszínész. A bábszínházi paravánról alkotott véleményünk nem szabhatja meg az ő bábszínészi határait. Vagy igen?

Takarjunk le egy frissen nyírt gyepdarabot egy sötét anyaggal. Ha néhány hét múlva elmozdítjuk az anyagot, azt tapasztaljuk, hogy a gyep ilyen körülmények között is nőtt. Csenevészebb ugyan, de nőtt. És sárgásfehér. Láthatjuk, hogy ugyanolyan gyep lehetett volna, mint a le nem takart pázsit, mégis a közvetlen környezete megakadályozta abban, hogy azzá váljon.

És ha ezek után hagyjuk, hogy szabadon nőjön, néhány hét után nem is tudunk különbséget tenni a valamikor letakart rész és a gyepszőnyeg többi része között.

Úgy tetszik tehát, hogy a környezetünk határoz meg, de amennyiben sikerül ténylegesen függetlenedni tőle, mindig van egy újabb kezdet.

Ebben az értelemben a színpadon nem az van jelen, akit mi oda gondolunk. Akit alapos elemzéseink során megfejteni vélünk.

A színpadon az van jelen, aki jelen van.

A megélt és meg nem élt identitások halmaza, ugyanakkor az is, aki tudja, hogy vele mindez egy nyilvános aktus során esik meg. Ebben a valakiben az eddigiek mellett az is jelen van, akit a többiek gondolnak róla, és az is, akit a környezete itt és most alakít.

Persze szem előtt tartva azt, hogy a minősítés a minősítőt jellemzi, és nem a minősítettet magát.

Ebben a teremben nincs meleg. De én egy olyan ember vagyok, aki ezt a hőmérsékletet melegnek tartja.

És a „merely” azaz: csupán, csak szó fordításából adódó lehetőségekről még egyetlen szót se szóltam.