…a TÁP Színház előadásában maga az olvasás aktusa válik színházi eseménnyé, miközben a hangvétel – az irónia és a nosztalgia – a nem első olvasat érzését kelti.

Őszintén szólva féltem beülni az ötórás előadásra, és kicsit attól is tartottam, milyen lesz színpadon látni kamaszkorom egyik kedvenc regényét. Nem tudtam elképzelni, hogy tetszeni fog az adaptáció, és hogy kibírom fenéken a hosszú órákat. Pedig így lett. Vajdai Vilmos rendezése rácáfolt minden prekoncepciómra, az előzetes félelmeim nagyjából a tizedik perc körül szertefoszlottak; teljesen megfeledkeztem róluk. Kellemesen lassan csordogált az idő, miközben szépen megírt mondatok és édes humor örvendeztették a lelkem; mintha újra a könyvet olvastam volna. Persze ez nem azt jelenti, hogy az előadás nem ad mást, mint a regény, vagy hogy nem válik önálló alkotássá. Azzá válik. Nagyon is. Miközben színpadi mű és szöveg olyan viszonyban állnak egymással, mintha az előadás újraolvasná a könyvet. Annyi szeretettel és lelkesedéssel, amennyi csak egy rajongóban lehet, mégis némi irónia és nosztalgia vegyül az olvasás színpadi aktusába.

Fotók: Toldy Miklós

Tudom, hogy az újraolvasás semleges fogalomnak tűnhet ebben a kontextusban, hiszen végső soron minden adaptációra ráhúzható. Azért használom mégis, mert a TÁP Színház előadásában maga az olvasás aktusa válik színházi eseménnyé, miközben a hangvétel – az irónia és a nosztalgia – a nem első olvasat érzését kelti. Mindez nem úgy értendő, mint egy felolvasószínház esetében vagy egy fluxus esten a huszadik század második felében. Olvasó, szöveg és képzelet hármas egysége ölt testet a színpadon. Az előadás első hat-nyolc percében (nem mértem le, de nagyjából ennyinek tűnt) sötétség uralja a teret, csak Gálffi László kellemesen csengő hangján hallatszanak a történet kezdő mondatai. Ekkor egy kicsit még kételkedem. „Ez most komoly?” – gondolom magamban, és majdnem felsóhajtok, hogy egy ekkora stábnak nem volt jobb ötlete a kezdéshez. Aztán valamiért mégsem. Benntartom a szuszt, találok egy egész kényelmes pozíciót a Trafó egyébként nem túl komfortos székén, és átadom magam az előadás lassú ritmusának. Amikor fény gyúl a színpadon, és megjelenik Mihály, valamint Erzsi alakja, még nem – csak később találok értelmezési keretet a kezdéshez. Ez a rendezői fogás számomra azt az élményt ismétli meg, amikor olvasni kezdek egy könyvet, és a leírások alapján, szép lassan, egyre pontosabban tudom elképzelni a szereplőket. Értelmezésem szerint ezt az olvasói tapasztalatot, valamint a szövegek befogadása során automatikusan működő belső hang – és a közben a lelki szemeink előtt forgó film –természetszerű összekapcsolódását váltja valóra a TÁP Színház alkotása.

És ahogy a sötét térbe bekúszik a jelenet, valahogy úgy úszik rá a hangra is az ember térbeli jelenvalósága. A szöveg továbbra is felvételről szól, a színészek, akiket látunk, nem a saját hangjukon beszélnek. Vajdai Vilmos tizenöt évvel ezelőtt nyúlt először Szerb Antal regényéhez, akkor rádiójátékot rendezett belőle, most pedig ezt a felvételt használta fel a színpadi adaptáció alapjául. Ez a playback színház gyakorlatilag a szinkronszínészi munka fordítottja, és a hatása is épp az ellenkezője annak. Olyan, mintha a színpadon lévő testek kiüresednének; mintegy bábokká absztrahálódnak, és a felvételről szóló hangok marionettként mozgatják őket. Ez a rendezői gesztus egyszersmind az iróniához szükséges távolságot is megteremti, a szereplők minden egyes szavát idézőjelbe teszi. Például a két barát, Mihály (test: Laboda Kornél, hang: Bodó Viktor) és Ervin (test: Horkay Barnabás, hang: Zsótér Sándor) közt zajló konyhafilozofikus beszélgetések eleve kedvesen ironikus keretet kapnak általa. Ugyanakkor vannak olyan illusztratív jelenetek is, amikor a mesélő beszél, a mozgás pedig ironikusan követi a szöveget, például, amikor arról van szó, hogy Mihály kicsit szégyelli magát, mert úgy szerzett hitvesi örömöket Erzsinek (test: Törőcsik Franciska, hang: Ónodi Eszter), ahogy azt korábban nem csinálta. A teljes előadás ilyen finoman hangolt szellemes és humoros jelenetek füzére.

A mozgás, amelyet Hegymegi Máté koreografált, az absztrakciót, és – így szükségszerűen – az ironikus vonalat is erősíti. A mozdulatok és pózok egyfelől a karakterábrázolást teszik plasztikussá, másfelől egy egészet alkotnak az előadás egyébként nagyívű vizuális világának többi elemével. A produkción már-már szokatlanul sok fős stáb dolgozott, amelynek tagjai voltak a MOME hallgatói is, akik mind a jelmezek, mind pedig a videókból és fotókból álló háttér tervezésében részt vettek. A világítás (Bányai Tamás), animációk, videók, képek és jelmezek egyvelege eklektikus, izgalmas vizuális világot teremt, amelyben hol a szépség, hol pedig a humor dominál, nagyon jó arányérzékkel adagolva. A látványelemek szimbolikusan jelenítik meg az olaszországi helyszíneket vagy Párizst, és a háttér néhol teljesen magába építi a szereplőket, máskor pedig mintegy párbeszédes viszonyba lép velük.

A videókhoz és képekhez hasonlóan a jelmezek (Nagy Fruzsina) is szabadon mozognak a különböző korszakok, valamint valóság és fikció között. A főszereplő házaspár kinézete talán a legsemlegesebb minden szereplő közül, ruházatuk nagyjából olyan, amilyennek bárki elképzelheti a huszadik század eleji fiatalokat. Sokkal emlékezetesebb például Erzsi volt férje, Pataki Zoltán (test: Farkas Ádám, hang: Hajdú István) megjelenése, aki azzal a Mihályhoz írt levéllel lép be a történetbe, amelyben volt felesége új férjének pénzt ajánl, hogy jól éljenek. Reneszánsz divatra emlékeztető nyakfodros gallért visel a férfi, akiről egyébként kiderül a szövegből, hogy nem veti meg a testi élvezeteket. Mindeközben pedig Farkas Ádám mimikája és gesztusai amolyan mesebeli főgonoszként testesítik meg Zoltánt, ezzel gyakorlatilag Mihály perspektívájából mutatva őt. Erzsi párizsi barátnőjéről, Sáriról (test: Háda Fruzsina, hang: Kecskés Karina) minduntalan Pissy jut eszembe a Macskafogóból, de a Perzsa (test: Kálid Artúr, hang: Halász Péter) megjelenése is kissé meseszerű. Gálffy narrátor-hangja pedig háromszorosan ölt testet: Csányi Dávid, Göndör László és Váradi Gábor kiállása – a kalapjuk fazonja, az ing és a nyakkendő – a film noirok férfialakjait idézi, miközben gesztusrendszerük inkább a burleszkből táplálkozik.

Az előadáson belül az ilyen különböző utalások és stílusok magától értetődően megférnek és jól működnek egy-egy karakteren vagy jeleneten belül. Lehet, hogy ez a sokféleség abból fakad, hogy nagyon sokan dolgoztak az előadáson, de az biztos, hogy nemcsak számtalan ötlet és gondolat jelenik meg a színpadon, hanem azok kidolgozottságán is látszik sok ember rengeteg munkája. Szépen és aprólékosan kidolgozott ötletek ezek, amelyeket öröm látni a színpadon. Még az ötödik órában is, és még akkor is, ha a végén már eszembe jut, hogy le fogom késni az utolsó villamost.

Hol? Trafó
Mi? Szerb Antal: Utas és holdvilág
Kik? TÁP Színház
Szereplők: Laboda Kornél, Törőcsik Franciska, Kálid Artúr, Hegymegi Máté, Fátyol Hermina, Farkas Ádám, Márton András, Horkay Barnabás, Háda Fruzsina, Egger Géza, Csányi Dávid, Göndör László, Váradi Gábor.
Hangok: Ónodi Eszter, Bodó Viktor, Gálffi László, Csányi Sándor, Hajdú István, Takátsy Péter, Lukáts Andor, Pokorny Lia, Zsótér Sándor, Kecskés Karina, Halász Péter, Mucsi Zoltán, Ternyák Zoltán, Gryllus Dorka, Hámori Gabriella, Marozsán Erika, Szacsvay László. Adaptáció: Turai Tamás. Az előadás dramaturgja: Bíró Bence. Mozgás: Hegymegi Máté. Jelmeztervező: Nagy Fruzsina. Jelmeztervező munkatársa: Szabados Luca, továbbá az MKE és a MOME hallgatói: Bartos Letícia, Dávid Luca, Gyimóthy Noémi, Kuti Letícia, Mikes Anna. Díszlettervező: Horváth Jenny. Díszlettervező munkatársa: Devich Botond. Fénytervező: Bányai Tamás. Látvány: Juhász András. Videó: Bartha Máté, Horesnyi Máté, Huszár Dániel, Nagy Gergő, Varga Vince és a MOME Média Intézetének hallgatói: Halák László András, Kovács Dorottya, Lődi Áron, Maruscsák Dávid, Szatmári Bendegúz, Válics Péter. Festő: Kőszeghy Flóra. Film: Pálos György, Papp Bojána. Műszaki munkatárs: Bredán Máté. Rendező munkatársa: Cseh Adrienn. Produkciós vezető: Imely Zoltán. Rendező: Vajdai Vilmos