A Magyar Színház idei első négy nagyszínházi bemutatója tematikai, stiláris és minőségi szempontból is eltér ugyan egymástól, de látható mögöttük az a színházvezetői elgondolás, amely a repertoárt alakítja.

Az a kép, amelyet az évad első négy bemutatójának megtekintése után kialakít magának a néző egy színházról, nem feltétlenül mutatja a teátrum profilját. Hiszen hátra van még néhány premier, színre kerülnek gyermekeknek szóló produkciók, befogadott előadások, ráadásul az egyes évadok között is mutatkozhatnak markáns különbségek. De azért nyilvánvalóan fontos, hogy a felnőtteknek szóló nagyszínházi bemutatók egymásutánja kirajzol-e valamilyen markáns arculatot, vagy véletlenszerűen egymásra következő produkciók sorának tűnik csupán. A Magyar Színház idei első négy nagyszínházi bemutatója tematikai, stiláris és minőségi szempontból is eltér ugyan egymástól, de látható mögöttük az a színházvezetői elgondolás, amely a repertoárt alakítja. A színház amolyan „családi szórakoztatói színházi” programot látszik megvalósítani – építve régi színházi és filmsikerekre –, amelynek keretében egyrészt színvonalas, több korosztályt is megcélzó kommerszeket, másrészt közérthető, népszerű, sokszor játszott klasszikusokat tűznek műsorra. Utóbbiakat lehetőség szerint ismert és közkedvelt művészekkel, nem túlságosan bonyolult és/vagy eredeti rendezői koncepció alapján. (Annak, aki folyamatosan követi a színház repertoárjának alakulását, mindez nem újdonság, legfeljebb az arányokban és a minőségben érzékelhet kisebb-nagyobb változásokat.)

A tizedes meg a többiek. Fotó: Kozma János

Az idei bemutatók közül az első kategóriába A tizedes meg a többiek és a Valahol Európában sorolható, míg a másodikba az Utazás az éjszakába és A fösvény. Előbbi kettőt összeköti a háborús tematika (ami akár véletlen is lehet), illetve egy-egy kiugró sikerű magyar film emléke (ami pedig bizonyosan nem véletlen). Igaz, A tizedes meg a többiek írójaként Dobozy Imre neve szerepel a színlapon, ám az alapművet igen kevesen ismerhetik (magam sem tartozom közéjük). Tudható viszont, hogy Keleti Márton 1965-ben készült filmjének forgatókönyve csak nagy vonalakban hasonlít az eredetihez – a Magyar Színházban pedig (mint a filmből készült több korábbi adaptáció esetében) ennek átdolgozott változata látható. Az átdolgozást többek közt a megváltozott történelmi kontextus indokolja; elég nehéz volna például olyan befejezést elképzelni manapság, amelyben szeretett antihőseink végül lelkesen beállnak a vörösökhöz. Az azonban már árulkodóbb, hogy a naivan hívő kommunista Szíjártó alakját meglehetősen következetlenül értelmezi a rendezés: Horváth Illés hol komolyan mondja, hol idézőjelbe teszi, hol szinte karikírozza a mondatait. Pedig attól, ha az alkotók teljesen komolyan vennék a figurát (és a maga bonyolultságában, összetettségében ábrázolnák), még nem sérülne az előadás ideológiamentessége, amihez Lengyel Ferenc rendezése tűzön-vízen át ragaszkodni látszik. A többi főszerep értelmezésénél inkább csak az a kérdés, mennyire utaljanak vissza, reflektáljanak a színészi alakítások a filmbeliekre. A két szélső pontot e tekintetben Eperjes Károly (Albert) és Fillár István (Gálfy) játéka képviseli. Míg Eperjes Major Tamás pompás alakítására kicsit sem reflektálva, egyéni színekkel hozza a tökéletes inas alakját, addig Fillár látható játékkedvvel idézi meg Darvas Iván gesztusait. A címszerepben Bede-Fazekas Szabolcs korrekt, rutinos alakítást nyújtva ábrázolja a túlélni akaró, fineszes kisember figuráját – és a közreműködők többségének játékára is inkább a korrektség, mint az invenció a jellemző. Az előadás néha kicsit komótosan, fáradtan halad előre. A nagyobb döccenőkön az alapanyag ma is érzékelhető erényei többnyire átsegítik ugyan, de egy valóban átütő erejű, magával ragadóan szórakoztató bemutatóhoz karakteresebb rendezői koncepcióra, több friss ötletre volna szükség.

Maradandóbb élményt jelent a Valahol Európában előadása. Bár eredeti invenció Nagy Viktor rendezését sem jellemzi, ez itt kevésbé hiányzik. Dés László – szerintem mindmáig legsikerültebb – zenés színpadi műve biztos kézzel transzponálja Radványi Géza nagyszerű filmjét musicallé. Megfelelő arányban keveri a tragédiát, a társadalomkritikát, a szentimentalizmust és a melodrámát – a rendezőn és a szereplőkön múlik, mennyire hatásosan tudják működtetni mindezt. Ami azért nehezebb feladat az átlagnál, mert a szereplők túlnyomó többsége gyerek, akinek nemcsak énekelni, táncolni, hanem szöveget mondani is tudni kell, sőt, néhányuknak karaktert is kell építeni. A bemutató sikerének kulcsa az, hogy kivételesen tehetséges gyerekszereplőket sikerült találni (és persze remekül felkészíteni, instruálni). A sok gyerek között egy sincs, aki ne tűnne színpadképesnek, a fontosabb szerepeket játszók száját egyetlen hamis hang sem hagyja el (prózában sem), senki sem mórikál, affektál, a Kuksit alakító Vida Bálinthoz hasonlítható természetességű és képességű gyerekszereplőt pedig (legalábbis ebben a korosztályban) még sosem láttam. A felnőtt főszereplők jó partnerei a gyerekeknek: Pavletits Béla (Hosszú) és Mahó Andrea (Suhanc) szép énekhanggal és méltánylandó színpadi rutinnal formálják a gyerekcsapatot vezető, fokozatosan egymásba szerető fiatalokat, Reviczky Gábor pedig sallangmentes egyszerűséggel, a színpadi jelenlét súlyára támaszkodva hozza a humanista művész alakját. A Magyar Színház előadása nem forradalmasítja a műfajt, de precízen működteti a musical hatásmechanizmusát; a történet, a dráma, a zene valóban megérinti a nézőt.

Ezzel szemben az Utazás az éjszakába előadása nemcsak érdektelen és hatástalan, de szakmailag is erősen problematikus. Már az sem igazán érthető, miért kerül a játék a nagyszínpadra, ha annak méretét Kovács Yvette Alida díszlete erősen leszűkíti (gyakorlatilag az előszínpadon játszódik az előadás), minek következtében nyilvánvalóan szűkíteni kell a nézőteret is. A szokatlan szcenikai elgondolásnak ráadásul különösebb jelentősége (hangulatteremtő ereje, szimbolikus tartalma stb.) nincsen, a díszlet olyannyira keveset tesz hozzá az előadáshoz, hogy a dráma – ha már klasszikus nagyszínpadi előadására az alkotók nem vállalkoznak – nyugodtan játszódhatna jelzésszerű(bb) díszletek közt is a kamarateremben. Igaz, másnak sem igen van jelentősége az előadásban: Málnay Levente rendezése teljes mértékig homályban hagyja, miért is került színre egyáltalán O’Neill drámája. Merthogy bármennyire fontos kérdéseket vet is fel Az utazás az éjszakába, markáns dramaturgiai, rendezői beavatkozások híján a szöveg erősen avíttnak hat. A dramaturgiai beavatkozás a húzásoknál észrevehető ugyan, ám ahhoz, hogy a szövegváltozat kialakításában érzékelhető koncepció is megjelenjen, valamilyen rendezői elgondolás szükségeltetne. De Málnay Levente mintha csak a ki- és bejöveteleket rendezte volna meg; a gyorsan unalomba fulladó előadásnak nemhogy originális mondandója, de íve, lendülete, ritmusa sincs. A négy főszereplő közül Szélyes Imre meg sem kísérli áthidalni a szerep és a saját színészi személyisége közti alkati különbséget, Gémes Antos ugyan precízen teremti meg a figura körvonalait, de éppen a legfontosabb jelenetben válik külsőségessé, hiteltelenné a játéka, Bánsági Ildikó és Horváth Illés pedig rutinosan hoz színre kézenfekvő kliséket. A szeretet és a gyűlölet a személyiségből, illetve a kényszerű tehetetlenségből fakadó libikókajátéka, amelynek érzelemgazdag, szuggesztív ábrázolása a játék tétje lehetne, szinte egyetlen pillanatra sem érvényesül.

Az Utazás az éjszakába nemcsak szakmai kudarc, de az sem valószínű, hogy közönségsiker lesz belőle – A fösvény előadása azonban szakmai problémái ellenére is az lehet. Nemcsak a lényegesen jobb alapanyag, hanem a jól felépített marketing miatt is. Már önmagában annak is volna közönségmozgósító ereje, hogy a Katona József Színházból nemrég távozott Haumann Péter itt lép fel újra, méghozzá egykori sikerszerepében, Harpagonként, de a Magyar Színház szerződtette Haumann Petrát és Mátét is, akik Harpagon gyerekeit játsszák – és az előadás reklámja természetesen a Haumann család együttes felléptére épül. Az elhangzott nyilatkozatokból pedig tudható, hogy ennek a rendezői intenció szerint művészi hozama is van, hiszen a családtagok bensőségesebben, hitelesebben, több intimitással ábrázolhatják a szövegben megírt emberi kapcsolatokat. Nem tudom, hogy általánosságban igaz-e ez, ám az előadásban nem sok látszik belőle. Már csak azért sem, mert Lengyel Ferenc rendezése nem realisztikus játékmódot választ; alapvetően a játékos, teátrális stilizálás útján halad. A commedia dell’arte eszközeit is megidéző, de azokat modernebb játékstílushoz illesztő, többnyire jó ritmusú előadásból azonban hiányoznak azok a játékötletek, amelyek színesebbé, szellemesebbé, unikálisabbá tehetnék a stílust, és többnyire sajnos azok a színészi eszközök is, amelyekkel a játszók magukra szabhatnák, egyéníthetnék, személyességgel itathatnák át a választott játékmódot. Ez kevésbé feltűnő a kisebb szerepeket alakítóknál, akik egy-két jelenetükben karakteresnek mutatkoznak (mint Soltész Bözse, Móga Piroska vagy Szatmári Attila). A főbb szerepeket játszók azonban csak ideig-óráig érdekesek; ahogy a stílus monotonná válik, alakításuk is mind színtelenebbnek tűnik. Pedig – különösen Haumann Máté és Pavletits Béla játékában – érződik az elgondolás, hogy a vidám felszín mögött megjelenjen egy sötétebb, haszonelvű, veszélyesebb világ, amely Harpagont körülveszi, ám ennek meggyőző felépítéséhez kevés a rendezői és a színészi invenció. Haumann Péter természetesen külön kategória; a színészi formátum a túlzások, manírok mögött is nyilvánvaló – csalódást valószínűleg azoknak okoz az alakítás, akik látták őt néhány évvel ezelőtt ugyanebben a szerepben (és más hasonló formátumú szerepekben) a Katona József Színházban, ahol jóval visszafogottabb eszközökkel épített összetettebb, izgalmasabb karaktert.

Aligha véletlen, hogy a klasszikusok bemutatói sikerültek kevésbé. A minőségi alapanyagból készült, megfelelő színészi-rendezői szaktudással színre állított kommersz hatásos, élvezetes, magával ragadó lehet személyes alkotói mondandó, szárnyaló fantázia nélkül is. A klasszikusok mai adaptációiból azonban mégis csak ki kellene derülnie, mit gondolnak az alkotók a világról, vagy esetleg a választott szövegről, és miről akarnak a színre vitt művek apropóján beszélni. Ennek érvényre juttatásához mindenképpen több eredetiség, személyesség és kockázatvállalás szükséges. Miként ahhoz is, hogy a Magyar Színház fontos emberi és társadalmi kérdésekről populáris formában, de érvényesen és érdekesen, a nézőt állásfoglalásra késztető módon beszélő színházzá váljon.