Egy fesztiváltól szokás elvárni, hogy valamit reprezentáljon, valamit kifejezzen, legyen valamiféle vezéreszméje. Túl azon a határon túliak szemléjével szembeni elemi elváráson, hogy valamiféle képet nyújtson az anyaországon kívül létező magyar színjátszás állapotáról.

A kisvárdai fesztiválról idén is lehetetlen a helyszín adottságainak és a történelmi múltnak az emlegetése nélkül beszélni. Kisvárdát alapvetően földrajzi helyzete tette, teszi a határon túli magyar színházak találkozóhelyévé. Négy ország magyarsága szomszédos ezen a területen. Nyilvánvalóan ez adta az ötletet szinte a rendszerváltás pillanatában, hogy itt, ahol korábban évi egy-egy saját produkció egészítette ki a Várszínház alapjában szórakoztató kínálatát, létrehozzák a határon túli magyar színházak rendszeres találkozóját. A helyszín tehát elsősorban eszmei, szimbolikus szempontból tekinthető eszményinek. Gyakorlatilag azonban szinte semmi sem adott a városban egy színházi seregszemléhez. Nemhogy színháza, de nagyobb létszámú társulatok elszállásolására alkalmas szállodája sincs. A központban lévő Bástya Panzióban kétágyas, fürdő nélküli szobák vannak, az egyetlen szállodaszerű intézmény 2 kilométer távolságban, a temetőkön is túl, a kórházzal szemben található. Ezt lényegében elfoglalják a fesztivál vendégei, újságírók, zsűritagok, színigazgatók meg a színházi élet egyéb fontos személyiségei. A fellépő társulatoknak négyágyas kollégiumi szobák maradnak. Ami infrastruktúrára jut, azt természetesen itt is futballstadionra fordítják. Nyilvánvaló segítségnek gondolhatnánk a közeli megyeszékhelyekkel, mindenekelőtt Nyíregyházával, de akár Miskolccal vagy Debrecennel való együttműködést. Ez azonban azzal a veszéllyel járna, hogy a partner előbb-utóbb lenyeli, lenyúlja az egész fesztivált. (Némelyik vezetői olykor meg is pendítik, hogy szívesen átvennék a rendezvényt.) Ám mégis, akár a nyitás előjelének is vehetjük, hogy az idén Debrecenben nyílt a találkozó a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház Anyegin-előadásával.

Bocsárdi László Liliom-rendezése. Fotó: Barabás Zsolt

A kezdetektől fennálló nehézségeken, fenyegetéseken túl idén két újabb gond is fölbukkant. Az egyik a legfontosabb fesztiválhelyszín, a vár kiesése ásatások miatt, a másik a határon túli társulatok egy részének beígért bojkottja – éppen a képtelen körülmények miatt. A Várszínpadot egy cirkuszi sátor helyettesítette. Itt lényegében a versenyen kívüli, szórakoztató előadásokat játszották, egyetlen versenyprodukció került ide, a Csókos asszony Újvidékről. Nem a sátor volt vele a legnagyobb baj, de erről majd később.

A bojkott a helyszínen nemigen éreztette hatását, bár kétségkívül hiányzott két nagyon fontos színházi műhely, a Kolozsvári Állami Magyar Színház és a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata, de egyáltalán nem biztos, hogy a meghirdetett bojkott következtében. Noha az eléggé nyilvánvaló, hogy ha nem is a bojkottálás szándékával, de a körülmények elégtelensége miatt maradtak távol. Tompa Gábor kolozsvári igazgató el is mondta egy interjúban, hogy „mindig szakmai és gyakorlati szempontok alapján döntöttek az adott évben a kisvárdai szereplésről”. Ha volt Kisvárdán is eljátszható előadásuk, azt elvitték a találkozóra. A nagyváradi Maya meghirdetett előadása is technikai okokból maradt el, a hírek szerint azért, mert a rendező, Novák Eszter nem találta kielégítőnek a Várszínpadot helyettesítő sátor technikai felkészültségét. A kézdivásárhelyi Skandináv lottó pedig azért nem tudott jelen lenni, mert az egyik szereplőnek váratlanul forgatásra kellett mennie. Ám a hiányzók lényegesen nem befolyásolták a fesztivált, már csak azért sem, mert – a dolog természeténél fogva – aki nincs jelen, az nem látszik.

Akik látszottak, azok változatos benyomást keltettek. Egy fesztiváltól szokás elvárni, hogy valamit reprezentáljon, valamit kifejezzen, legyen valamiféle vezéreszméje. Túl azon a határon túliak szemléjével szembeni elemi elváráson, hogy valamiféle képet nyújtson az anyaországon kívül létező magyar színjátszás állapotáról.

De minden fesztivál alapkérdése, hogy a legjobbak találkozója legyen-e, vagy lehetőleg mindenki megmutatkozhasson rajta. A határon túliak találkozója esetében ez utóbbi természetes igény. Az viszont kérdéses lehet, hogy maguk a társulatok, tehát az igazgatók döntsék-e el, hogy mivel kívánnak szerepelni, vagy külső szemre bízzák-e a választást. Kisvárdán már sok éve ez utóbbi módszert alkalmazzák, az idén – már második alkalommal – Balogh Tibor művészeti tanácsadó válogatott. Annak is meglehet a haszna, ha hosszabb időn át változatlan a szelektor személye, akinek így módja van a korrekcióra. Ami az egyik évben valamilyen okból kimaradt, az a másik esztendőben beférhet, ha még eljátszható állapotban van. Az idén így került a programba a Tündéri (az Aradi Kamaraszínház, a Békéscsabai Jókai Színház és a MASZK Egyesület koprodukciója), amely díjat is nyert.

A válogatásról természetesen csak a teljes kínálat valamelyes ismeretében lehetne érdemben véleményt mondani, ami éppen a határon túli színházak esetében magától értetődően képtelenség. Legföljebb egy-egy kirívó választás kelthet csodálkozást a nézőben. Erre két esetben is alkalmunk volt. A Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház Fehér szarvas című produkciójának meghívását csakis politikai – nagy jóindulattal kultúrpolitikai – meggondolásokból tudom elképzelni. Amit láthattunk, önképzőköri dilettantizmusnak is kevés, bár azt legalább mentené az amatőr lelkesedés bája. A szerzői jogok híján átírt Zilahy-darabból főképp a politikai üzenet kilógó lólába szúrt szemet, de még az is sántának látszott. A beszélő nevű főhős, Karakán László erdélyi magyar birtokos a húszas évek romániai irredentizmusától a magyar csodafegyvernek képzelt atombomba kifejlesztéséig jut el, igaz, közben a darab is nagy utat jár be, a patetikus álrealizmustól az álarcos szürrealista jelképességig. Mintha a szerző menet közben gondolta volna meg magát: amit kezdetben a helytállás, a morális felsőbbrendűség példázatának szeretett volna beállítani, abból a megalkuvás, a meghunyászkodás búbánatos rajzolatával jött ki. A valóságra, az élet realitására való rádöbbenés örvendetes is lehetne, ha művészi eredményt hozna, ám ez esetben csak a szerző gondolkodói hitelét rontotta. Nem csoda, hogy az előadás szakmai megbeszélésén a felkért állandó véleménymondók nem voltak hajlandók megszólalni. A másik szomorú meglepetést nem annyira az előadás, inkább a rendező személye okozta. Önmagában abban, hogy a Várszínpadot helyettesítő sátorban értékelhetetlen és érdektelen előadásban eljátsszák a Csókos asszonyt, nincs semmi rendkívüli. A várba mindig is szokás volt úgynevezett közönségbarát produkciókat hozni, ez máskor is a minőség rovására ment már. Az viszont már kevésbé volt szokás, hogy ezt a versenyprogram terhére tegyék. De a rendező, Radoslav Milenković sem szokványosan semmitmondó rendezésekkel vétette magát észre korábban. Eredetisége, néha eredetieskedése már többször fölbosszantott. Ilyen érdektelen unalomra viszont nem emlékszem tőle. Ezúttal talán az alcím árulkodik a rendezői szándék lényegéről: „szvingoperett két felvonásban”. Ám önmagában a zene dzsesszesítése nem érte el a színházi ingerküszöbömet. Ha nem olvasom a színlapon, talán észre sem veszem.

A versenyprogram első este Debrecenben kezdődött. A Puskin nyomán: Anyegin című előadás Kisvárdán nyilván sehol sem fért volna el. Más kérdés, hogy egyáltalán megérte volna-e az aránylag távoli helyszínre zarándokolni érte. Nyilván ezért vele indult a fesztivál. A messziről érkezők itt találkozhattak. A nagyszabású előadás igazi pályakezdő munka, amelybe alkotója mindent bele szeretett volna gyömöszölni, ami addigi, rövid, de zsúfolt életében az eszébe jutott. Nehéz kitalálni, mennyi belőle, amit Puskin ihletett, és mennyi az egyéb hordalék, amit olvasmányai, tanulmányai során raktározott el. A produkció annyit igazolt az ifjú rendezőről, Botond Nagyról (így, fordítva, románosan használja a nevét), hogy még bármi lehet belőle. Bátor ambíció látszik a nem könnyen követhető átíráson éppúgy, mint Márton Erika áttekinthetetlen díszletén és köznapias jelmezein a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház előadásában. Jelentékeny színészegyéniség a Puskint kenetes meghatottsággal alakító Szakács Lászlón kívül nem tűnt föl.

A meghívottak nagy többsége, kilenc társulat természetesen Romániából érkezett volna, ha mind megjön, négy jött a Vajdaságból, kettő a Felvidékről.

A felhozatal korábbi – hézagos – ismereteimet igazolta.

A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház előadásának, a Roberto Zuccónak a címszereplő adott súlyt. Zakariás Zalán rendezésének az az előnye, ami a hibája is lehetne. Nem keres magyarázatot a sorozatgyilkos tetteire. Nincs motiváció, nincs lelki küzdelem, Barabás Árpád Zuccója időről időre, amikor módja nyílik rá, amikor közel kerül hozzá valaki, gyilkol. Szenvtelenül és szenvedés nélkül. Apát, anyát, szeretőt, akit csak ér, illetve aki valamilyen módon megérinti. A lényegében díszlet nélkül, fekete függönyök között, fekete háttér előtt, fekete ruhákban játszott jelenetek (díszlet/jelmez: Csiki Csaba) kiüresedett, fogódzók, támpontok nélküli világot sejtetnek.

Névtelen nők a szereplői a lengyel Elżbieta Chowaniecz darabjának. A Gardénia a huszadik századi lengyel történelmet követi végig négy nő sorsában, akiket csak számokkal jelöl a szerző. Legfeltűnőbb közös vonásuk az alkoholizmus, amit végül megtör a legfiatalabb, a negyedik generációs leány, aki nagy elszánással próbál végre normális életet élni. Török Viola rendező, a marosvásárhelyi Spectrum Színház előadásának tanúsága szerint csak részben vesz tudomást a darab lényegi csapdájáról, amiről pedig a szereplők névtelensége is árulkodik. Modellszerűen kigondolt, szinte didaktikusan logikus minden a szövegben. Párhuzamok és ellentétek, hasonlóságok és eltérések izgalmas rendszere a négy emberi sors. A rendezés viszont, üres térben ugyan, reálszituációk sorát próbálja ábrázolni. Gondja van arra is, hogy jelmezzel, alkattal, gesztusokkal megkülönböztesse a négy nőt. Takács Tímea ruhái alkalmasak is erre, találók, beszédesek. De megszüntetik a gondolati tartalom érdekességét, színházi érvényét.

Székely Csaba Bányavirágjának nagyváradi előadásában a választott tér eleve kioltja a lényegi hatást. Hunyadi István rendező mintha főképp arra ügyelt volna, hogy mindenáron eltérjen a szerző és az eddigi előadások ajánlataitól. Eleve stilizált megoldásokat igénylő nyitott térben játszatja a darabot. Az érkező színésznek a levegőn kell kopogtatnia, bentről ablak gyanánt a semmit kell kinyitnia. A nem létező falon kívül viszont mintha kőműves munkálkodna, aki ráadásul téglán szájharmonikázik, ami még az amúgy nem éppen kényes szerző humorán is túltesz. Szőke Dalma Zsuzsanna eh. díszlete pedig a haldokló apa szobájába is bepillantást enged, úgyhogy azt is látnunk kell, amikor az elkeseredett fiú megölné az öreget, de nem képes rá. Mindez egyrészt megszünteti a darab hatásához elengedhetetlen zártságot, másrészt sok fölösleges, a lényegtől a figyelmet eltérítő járást és akciót tesz szükségessé. Igazán erőteljesen csak a darab zárómotívumát, a szokványos-kötelező tévészólamok fölmondását sikerül előadni: a munka nélkül nyomorgó székely műanyag pillepalackban dédelgeti a hagyományt.

A Bánya-trilógia másik darabját viszont mintaszerű előadásban láthattuk a két szlovákiai magyar színház, a komáromi és a kassai közös produkciójában, Gadus Erika minimális, de remekül kihasznált díszletében. A Bányavakság játékterének közepén egy sokrétűen kihasznált ládapad áll, amelynek az előlapja is lenyílik időnként. Sokat segít ez abban, hogy mindvégig két értelmezési tartományban érezzük magunkat. Vaskos realizmus, sőt naturalizmus él együtt erős stilizálással, elvonatkoztatott tartalommal. Ezt a rendező, Czajlik József valójában előre bejelenti, amikor a szereplőket libajelmezben vonultatja fel. Ebben a környezetben a játék precízen kidolgozott, egyúttal átélt, vaskos naturalizmusa a szatirikus túlzás eszközévé válik. Mindez nagyon erős, markáns színészi alakításokban teljesedik ki. Fabó Tibor sajátjaként gyúrja egységbe a nyomorgó falu polgármesterségére pályázó öregedő alkoholista ellentmondásos jellemvonásait, durva bunkóságát, együgyű tájékozatlanságát és ellágyulásokra hajló érzelmességét. Benkő Géza precízen kimérve adagolja a román rendőr igazságait és hamisságait, hatalmi pozícióból fakadó felsőbbségtudatának bonyolult ellentmondásait. Vasvári Emese mindig erős, markáns színpadi jelenléte hatásosan emeli ki a nyomorúságban eltompuló elmék és érzékek torzulását. Éles nyelvvel gyalázza azt, amiben maga is benne van. Lax Judit a következő nemzedéknek a nagyvárosba, sőt a nagyvilágba menekített nyomorúsága felé nyitja az összképet, Tóth Tibor pedig inkább a nyers erőszakosságot, és kevésbé a nacionalista elvakultságot jeleníti meg.

Bármily furcsa, lényegében a realitáson akad fönn a Zentai Magyar Kamaraszínház Szép Ernő-trilógiája. Ligeti szentimentalizmus, kávéházi románc, kisvárosi vaskos humor követi egymást a jelenetekben. Egy öngyilkosjelölt és az őt megmentő cselédlány, egy elárvult, pénztelenül maradt öregedő férfi és a múltba révedő özvegy két költőien érzelmes pesti jelenet hősei, a harmadiké vérmes vidéki özvegyasszony és az érte falusias galantériával epekedő tűzoltó. Párjelenetek, még ha az elsőnek kiadós szociográfiai bevezetője is van, amelyben a ligetbe járó kisemberek elpanaszolják háborúvégi nyomorúságukat. Lőricz Tímea mindhárom jelenet főszereplője. Ő az öngyilkosmentő cselédlány, a kávécsarnok tulajdonosa és a szép, vidéki özvegyasszony. Minden adottsága megvan ahhoz, hogy a szokványos érzelmességet kivonja az első két jelenetből, és hogy fölerősítse a harmadikban meglévő szatirikus lehetőségeket. Mezei Kinga rendezése nem él eléggé ezekkel. Beéri a patentekkel, a szabványokkal. Az előadást létrehozó Zentai Magyar Kamaraszínházról azonban azt is tudni kell, hogy egészen fiatal társulat. Lényegében 2013-ban jött létre, amikor az Újvidéki Művészeti Akadémia színművészet szakán akkor végzett magyar tagozatos hallgatóival, kilenc frissen diplomázott színésszel kezdhette meg az új évadot. Ebből adódhat az is, hogy Szép Ernő válságba került ötvenes férfi szereplőit sokkal fiatalabb és eléggé tapasztalatlan színészek játsszák.

A kisvárdai találkozó egyik fontos hozadéka, hogy olykor szemléletesen megmutatja a különböző szomszédos országokban működő magyar társulatok szemléleti, világlátásbeli, stiláris kapcsolódását ahhoz a helyi kultúrához, amelyben az adott társulat működik. Ez különösen a délvidékről érkező produkciókon érzékelhető markánsan. Urbán András alkotásai mindig nagyon erőteljesen foglalkoznak szűkebb hazája kulturális összetettségével, a különböző hagyományok együttélésének nehézségeivel. Magyar című új produkciója, amelyet Temesváron mutattak be a TESZT fesztiválon, mindenekelőtt egy aktuális politikai üzenettel, grimasszal hívja fel magára a figyelmet. A fekete háttérfüggönyön a következő felirat olvasható: „Ha nem mész Magyarországra, nem kell tiszteletben tartanod a kultúrájukat.” A szöveg első jelentése nyilvánvaló csúfolódás a migránsproblémával kapcsolatos kormánypropagandával. De mögüle kikandikál a szerző-rendező felszólítása a tiszteletlenségre. Mármint a problémával kapcsolatosan. És tiszteletre a mássággal, a másféleséggel, a másmilyenséggel szemben. Urbán András harciasan, intoleránsan hirdeti a toleranciát. Szenvedélyesen gúnyolódik olyan nagy nemzeti jelképekkel, a nemzeti legendárium közkincseivel, mint a ló, a szarvas, a turul. Agresszíven használja szokásos színpadi eszközeit, színészei mikrofonba kiabálják, amit sulykolandónak gondol, vadul táncolnak vagy éppen a földön fetrengenek. A szenvedély csaknem elnyeli a gondolati közlendőt, úgyhogy annak átadása jórészt a műsorfüzetre marad, ahol a kisebbségi létezés paradoxonáról találunk fontos és találó gondolatokat: „A kisebbségben élő embereket meghatározza a saját kisebbségi, illetve a többségi közösség, és nem utolsósorban az úgynevezett anyaország közössége. Ők nem lehetnek mások, hiszen minden irányból folyamatosan és fokozottan terhelik azzal, amik. A megkülönböztetés miatt és kötelességtudatból minduntalan szembesülni kényszerülnek a számukra kirendelt azonossággal mind a többségi nemzet részéről, mind pedig a saját kisebbségi közösség részéről. A kisebbségi nem lehet más.”

Vasvári Emese a felvidéki Bányavakságban. Fotó: Németi Róbert

A Magyarnak egyfajta párdarabja a Kapitalizmus címet viselő mű a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház előadásában, amelyet azonban nem a társulatot vezető Urbán András, hanem Zlatko Paković írt és rendezett. Kinyilatkoztató pódiumjáték. Nagyrészt játék a szavakkal, a jelszavakkal, a politikai eszmékkel és rendszerekkel, irányokkal és szellemekkel. A szöveg elvontságát lendületes mozgás, a látvány folytonos változása, átalakulása oldja és teszi szemléletessé, illetve alakítja esztétikai élménnyé. Vezéreszméje természetesen a harcias antikapitalizmus, ami történetesen összecseng azzal a szerb előadással, amelyet még a TESZT-en láttam, és amelyben két szerb színésznő Észak-Koreában tett látogatásukról beszámolva tesz paradox hitet a magántulajdont elutasító közösségi társadalom mellett (Maja Pelević és Olga Dimitrijević: Szabadság: a legdrágább kapitalista szó, BITEF).

De a Magyarnak lehetne párdarabja a Fekete címet viselő előadás is, az Újvidéki Színház produkciója, holott ennek már a műfaja is egészen más. Nem pódiumjáték, hanem egy történetet, egy életet elbeszélő dráma. Alapja Balogh István, régen és talán nem is ok nélkül elfeledett szerző műve, amelyet 1812-ben a Rondellában mutattak be. A Kisvárdán eljátszott szöveg szerzőségéről inkább a műsorfüzetre hagyatkoznék, nehogy félreértsek valamit: „Elmúlt 110 év, és a dráma új életre kelt: Németh Ferenc modernított szövegét Lénárt Róbert alakította kortárs ál-archaizmussá, Klemm Dávid adott alá rapet és rockot, Žanko Tomić pedig egy szupermarket polcai közé rendezte a mítoszt.” Mindebből talán nyilvánvaló, hogy ironizáló anakronizmus szabja meg a szöveget, a zenét, a játékot. Örök prototípusok, toposzok, vándormotívumok jönnek-mennek a színpadon. A történet nem igazán követhető, de éppen az a lényege: a történelem abszurd kiismerhetetlensége. Az előadás legnagyobb értéke Mészáros Árpád alakítása a címszerepben. Ártatlan képpel adja végig a botcsinálta hőst, a kinevezett nemzeti nagyságot, akiről egyedül ő maga nem hiszi, hogy nélküle elveszne a haza ügye.

Egy fesztivál sokféleképpen töltheti be feladatát. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy időnként, de legalább egy alkalommal a szó eredeti jelentésének is megfeleljen. Több legyen találkozónál, szemlénél – a színház igazi ünnepe legyen. Ehhez pedig egyetlen dologra van szükség: legalább egy olyan előadásra, amely mindentől függetlenül ad különleges élményt. Amelyet az átgondolt rendezés, a kidolgozott játék, a mélyen átérzett közlendő együtt emel ki a köznapokból, nem protokollárisan, hanem valódi élménnyel ragad a magasba. Az idén szerencsénk volt, ilyen élménnyel búcsúzhattunk Kisvárdától. Ezt Bocsárdi László rendezése, a Sepsiszentgyörgyről érkezett Liliom nyújtotta. A díszlet egyszerre semmit és sokat mondó fémszerkezet. Nem beszéli el a helyszíneket, nincs színes vurstli, sem kispolgári szegényesség, nincs messziségeket sejtető vasúti pálya, és nincs sem ridegen hivatalos, sem puttókkal benépesítetten giccses vagy a giccset ironizáló túlvilág. A fémrácsozatban van egy gödörszerű hiány – ez várja a halálba elszántan, feltartóztathatatlanul haladó Liliomot. A puritán külsőségek azonban mintha ott sem lennének, amikor megkezdődik a játék. Mindaz, ami Molnár szövegében zseniálisan kombinált közhely, az Bocsárdi színészeinek szájából átélten ott születő, korábban sohasem hallott igazságnak hallatszik. A történet ezúttal első renden nem Liliomról, hanem Juliról szól (a színlap nem véletlenül hagyja el a becéző kicsinyítést), és ez egyszerre rendezői és színészi bravúr. Vass Zsuzsanna a szürke veréb csodáját adja, úgy semmilyen, hogy közben nem lehet kétségünk érzésvilágának gazdagsága, mélysége, valódisága felől. Mellette Benedek Ágnes Marija maga a színes felszínesség, az életbeli sikert garantáló, amúgy persze jólelkű, tisztességes prakticizmus. Pálffy Tibor természetesen tökéletes Ficsúr, Nemes Levente meg olyan kikezdhetetlen erkölcsi tekintélyt ad a túlvilági fogalmazónak, amilyet elképzelni is csak színházban lehet. Egyedül Mátray László címszereplése zavart kissé. Annyira rászabott a szerep, hogy mintha a rendezővel együtt elfelejtették volna igazán megcsinálni. Egy darab laza natúra a roppant fegyelmezetten, feszesen működő játékban. Soha nagyobb bajom ne legyen.

Nagyjából ezt mondhatom az idei kisvárdai találkozó egészéről is. Soha rosszabbat.