Azon gondolkodtam, hogy ha valaki egy ilyen játékban szívesen aktív, a valóságban is hajlamosabb-e cselekvő szerepbe lépni, netán aki itt belekóstol, az viszi-e magával a hétköznapokba, mint attitűdöt.

Az OPEN – idén harmadjára – azoknak a színháziaknak a fesztiválja, akik azt szeretnék, hogy a nézők cselekedjenek, illetve valamilyen módon részt vegyenek az előadásban. Így tesznek a hagyományos formákhoz képest közvetlenül átélhetőbbé helyzeteket, élesebbé kérdéseket és dilemmákat. Ha pedig (utólag) sem derül ki, miért is kell aktívan részt vennünk egy előadásban, akkor az az előadás gyaníthatóan nem volt elég jó. Ez a forma egyébként ilyen szempontból nagyobb kockázatot vállal: az ember kényelmesebben tud haragudni egy számára nem tetsző előadásra a sötétben, mint amikor majommód részt is vesz benne, megelőlegezve bizalmát a társulatnak. Az is érdekes, hogy bár egy hagyományos diskurzusban erre irányuló szándék esetén el lehet helyezni a munkákat a jó-rossz tengelyen, ebben a műfajban léteznek olyan alkotások, melyek ellenállnak ennek. Több példa akadt erre a fesztivál során is.

Somló Dávid: Mandala

A fesztivál nyitóelőadása, Somló Dávid Mandalája éppen ilyen volt. A játéktér padlójára ragasztott síkidomok kerületén, illetve egyenes vonalon oda-vissza haladhattak, akik beszálltak a játékba, és akik egy-egy hangszórót is kaptak, amelyekből különféle zene szólt. Az előadást így mi, nézők játszottuk magunknak, nézőknek – ilyenkor a kritika feladata nyilván nem az, hogy magunkat bármilyen módon értékeljük, azonban indirekt módon mégiscsak fontos, mi történt. Hiszen a konstrukcióról úgy tudunk gondolkodni, hogy tekintettel vagyunk arra, a rendezői ajánlat mit hívott életre. Ám ha nem találom elég érdekesnek a rendelkezésre álló időben, ami a színpadon és bennem, nézőben történik, nehéz meghatározni, hogy ennek mi az oka: a felkínált helyzet nem volt elég inspiráló? Vagy a felkínálás gesztusa nem volt elég pontos? vagy a nézők voltak sajnálatosan immunisak? Nehéz lenne kimérni, elég érdekes-e a játék problematikája ahhoz, hogy a csoportdinamikáról, az egyéniségekről, a szabálykövetésről, a kezdeményező kedvről és az effélékről gondolkodjak – vagy tényleg velem van a baj, ha nem hoz izgalomba az előadás, netán közhelyessé válik a fentiek okán. Esetleg be kellett volna lépni a játékba – nem volt semmi erre vonatkozó ellenjavallat –, csakhogy mérsékelt lelkesedés híján ezt a legtöbb ember nem szokta akarni. A játék egyébként azzal győzött meg, ahogy a végén beszélgettünk róla – vezetetten: meghallgattuk, ki-ki hogyan élte meg a különböző pozíciókat, történéseket, és mit gondolt másokról, a többiekről közben. Azon gondolkodtam, hogy ha valaki egy ilyen játékban szívesen aktív, a valóságban is hajlamosabb-e cselekvő szerepbe lépni, netán aki itt belekóstol, az viszi-e magával a hétköznapokba, mint attitűdöt.

Káva: Peer Gynt

A fesztivál általam látott előadásai közül a legrétegzettebb cselekvési lehetőséget a Káva Peer Gyntje kínálta a nézőknek. A szemünk előtt megszülető világba és dilemmába hívtak be minket azzal, hogy megkértek, írjuk a játéktér járásainak ajtajaira a hívószavakhoz, ami eszünkbe jut róluk. Így váltunk tevőleg is részévé azoknak a helyzeteknek, amikor szereplők ki és bejöttek a szavainkkal borított ajtón – közösségi költészeti gesztusként is értelmezhetően, áttételesen alakítva, gazdagítva az értelmezést. A Peer Gynt ráadásul már bejáratott, erős formáját mutatta, élveztük a „családi tűzfészek” kevéssé idealizált valóját, az előadás humora szépen felerősödött (vállalom, vonyítottam a terhes vagyok-poénon), miközben cseppet sem lett ettől könnyebb Peer dilemmája. A történetet megállító kiscsoportos munka pedig szép reflexiókat hozott, kedvvel játszottak el csoportok lehetséges lezárásokat, és a kijárati ajtó is szavakkal lett tele. A játszó és drámás részeket vezető csapat helyt állt minden helyzetben, tán Bori Viktornak volt a kelleténél nehezebb a felvezetőt is vinni és a kiállásokat koordinálni. Ebben a formában a részvételiségbe boldogan fejest ugró és az aggódva huzakodó nézők is megtalálhatták a komfortos jelenlétüket.

Sleeping Beauty Project

A Sleeping Beauty Project Vadas Zsófia Tamara és Gryllus Ábris (zene), Nemes Z. Márió (szöveg), Tóth Márton Emil (látvány), Dézsi Kata (fény) munkája. Az előzetesben olvasható Csipkerózsika-motívumra utalt Vadas Zsófia Tamara azzal, hogy amikor beültünk, kedves, közvetlen módon felajánlotta, akár alhatunk is a székünkben. Ezután mulatságosan világító hegesztőszemüveget vett fel, úgy táncolt közöttünk – alig lehetett támpontja szegénynek a majdnem sötétben, mert kifelé menet egy picit nekem jött (akkor még nem is aludtam volna). Aztán hosszan és tagoltan mindenféle – és fénykunsztok következtek, amelyek biztosan többeket is megragadtak – én nem voltam köztük, de nem is volt semmi baj, mert tényleg gondolkodóba estem, mi is lehetett Csipkerózsikával, és egyébként is, az embernek bármikor és bárhol van félórányi gondolkodni valója, ha végre nincs más dolga. A hangszórókból megszólaló tartalmas szöveg, erős volt, de nem vitt sehonnan sehova – lehet, hogy kevés kortárs táncelőadást látok, hogy nem tudok kellőképp megkapaszkodni nézőként ezekben a helyzetekben.

KB35 Inárcs: Kimondva-kimondatlanul

A KB35 Inárcs közösségi színház Kimondva-kimondatlanul címmel foglalkozott résztvevői formában a szexizmussal. Az előadáshoz a fesztiválnak otthonadó MU Színház társalgóját használták, gyakorlatiasan, a moderátorként is közreműködő Villant Bálint pedig figyelemreméltóan dolgozott. Az előadott munkahelyi zaklatás történetet világosan, követhetően rakta fel a társulat, ugyanakkor nézőként nehezítettek voltak azonosulási lehetőségeink, mert a kisrealista formát nem tudták kellő meggyőzőerővel beteljesíteni (nyilván voltak egyéni különbségek). Ezen persze igazán felül lehetett volna emelkedni, ha a társulat a részvételi formát úgy építi fel, hogy az később  visszaigazolja a történet ismertetési szakaszának színházi vázlatosságát, de nem ez történt. Az ügyetlen kérdésekből, nagy hallgatásokból, tétova, mindenekelőtt együttműködni igyekvő nézői megszólalásokból, illetve a mindezek következtéből létrejött, hosszas, értelmetlen lamentálásból nem jutottunk semmire, csak egyre laposabb konyhapszichologizálásra. Erre a csapatra alighanem nagy volt ez a kabát, pedig nagyon is szimpatikus vállalásba fogtak, de nem volt kimunkált rendszerük ahhoz, hogy a témával érdemben tudjanak dolgozni. Persze attól, hogy nem fértünk hozzá lényegileg a problémához, pontosan megmutatták, hogy miért is ennyire nehéz ez a vállalás – a munkahelyi zaklatás ügye. Elégedettek lehettünk volna, ha mondjuk, az derül ki, hogy nincs ilyen helyzetben védhető megoldás: lévén a hatalmával nagy eséllyel bátran visszaélhet bárki, mert az erőszak kultúrája Magyarországon népszerű, így alig van olyan intézmény, amelytől sértett ilyen esetben valós segítséget vagy támogatást kapna.

A fesztivál érdekes válogatást kínált a műfajból, mert szinte mindegyik munka másféle részvételiséget, játékot ajánlott. Ugyanakkor nyilván más előadások is beférhettek volna a válogatásba – nem teljesen világos a szervezőerő, így például sem idén, sem az előző években nem volt jelen a Kerekasztal egyik munkája sem, amit nem tudok mire vélni, és hiányzott a Nézőművészeti Kft. is, pedig a társulat évek óta, folyamatosan nagyszerű vállalásaival van jelen a színházi életben. Ráadásul idén sajátosan hangzott a nemzetköziség, hiszen egyetlen külföldi előadás volt – de ezt nem rossz érzéssel írom, hiszen szemrehányásnak nincs helye akkor, amikor egy fesztivál igen gyenge gazdasági potenciállal bír, amit a kamara-jellegéből is sejthetünk.